Tolna Megyei Népújság, 1971. április (21. évfolyam, 77-101. szám)

1971-04-04 / 80. szám

I Könyvek ürügyén Idestova húsz éve, hogy vi­déki riportúton, egy isten há­ta mögötti tanyán, szemtanúja voltam, amint megérkezett a mozgókönyvtár, és hajlott de­rekú, bütykös ujjú paraszt- emberek válogatni kezdtek. Egy hatvan felet Ii bácsika különösen emlékezetes: meses könyveket kért. Kérdésemre azt válaszolta, hogy ő soha nem juthatott hozzá annak idején, ezért most, második gyerekkorában szeretne eljut­ni a mesék különös világába. Azóta is, ha megidézem azt a bácsikát, őszinte megható- dással gondolok rá. 9 A fenti emlék mottója is lehetne mindannak, amit a könyvről mondani akarok. Még emlékszünk rá, amikor villamoson, autóbuszon, vona­ton, Sőt a mozi előcsarnoká­ban várakozók kezében is gyakori volt a könyv? Enged­tessék. meg, hogy múlt idő­ben beszéljek róla. Persze ma is előfordul még az ilyen „megrögzött” olvasó, de rit­kán. Tisztában vagyok s/zal, hogy statisztikákkal, szociog­ráfiai felmérésekkel sok minden . ■— pró és kontra — bizonyítható. Én azonban most hosszabb idő óta felgyűlt be­nyomásaimra támaszkodom. Az alapos megfigyelés ugyanis esetek többségében még ma is minden egyébnél alkalmasabb a következtetésekre. Éppúgy, mint a pásztor-ember idő jós­lata, — anélkül, hogy tagad­nám a tudomány jelentőségét — bizony számtalanszor meg­bízhatóbb, mint a meteoroló­giai prognózis. Persze imp­resszióimat igyekeztem sta­tisztikákkal is egybevetni, és hellyel-közzel nem estek messze egymástól. íme egyetlen példa! száz­személyes üdülő, könyvtárral. Nézegetem a kölcsönző lapo­kat. Tíz évvel ezelőtt egy üdülőturnus átlag: 30—60 könyvet kölcsönzött. Jelenleg Kéziratokat nem őrzűnfc meg és nem adunk vissza! Csak olyan irodalmi munkákra vá­laszolunk, amelyekben a tehet­ség jelét látjuk« 4—6 darabot! Gondolhatn Sk: aki manapság üdülni jön, könyvet is hoz magával.. • A két hét alatt — pedig az idő a társalgóba szorította a beutaltakat — összesen öt embernél láttam könyvet. Ezek közül egy művet lehe­tett a klasszikus széppróza kategóriájába sorolni, három amolyan „pengős” regény ér­tékű, s végül egy — „Filaté- liai Évkönyv” volt Az utóbbi gazdája naphosszat azt siiabi- zálta, mennyit ér ma az „X.” évben kiadott „Festmény-sor”, vagy az „Y” évben megje­lent „Olimpiai-blokk”. Egy­szóval ő könyvvel a kezében is pénzt olvasott... • Néhány éve meghirdették, az „Olvasó népért” mozgal­mat. A „kurrens-irodalom” azonban többnyire a krimi, a bestseller lett A ténylegesen értékes mondanivalói ú, mai irodalmat is általában taná­csos „bestseller” mázzal ál­cázni, hogy a kurrens kate­góriába essen. így talán a ki­adó még számíthat némi anyagi sikerre. Az olvasónak szüksége van az emocionális értékekre. Ez az EMBER fennmaradásához éppoly nélkülözhetetlen, mint a levegő. Érzelmi gazdagság nélkül mivé leszünk? Mono­ton hangon zakatoló fogaske­rékké a nagy gépezetben, tisztesség helyett tisziclgövé, sivár élvhajhászóvá, aki a pénz bűvöletében él... Ta­gadhatjuk-e a „lelki szegény­ség” csírákban már jócskán fellelhető tényét? • Illyés Gyula, — ha kedé­lyeskedve is — valójában kétségbeesve jelentette ki: „Sajnos kötelező irodalom let­tem az iskolai tananyagban". Nyilván arra gondolt, hogy élményből leckévé szegénye­dik. És valóban: Ady, Arany, Petőfi, Puskin, Gorkij, Móricz, Szabó Pál (folytatni lehetne a sort) lecke lett az iüie'ákban. Csakhogy amit társadalmunk- ban joggal számon lehet kér­ni: az értékekre való ráéb­resztés csupán hellyel-közzel sikerül. Könyvek ürügyén — irtára a címben. S a mesekönyvet igénylő parasztbácsikától eljutottam a ma valós gondjaihoz. Nem volt szándékomban nega-pozi- tív számadást készíteni. Hi­szen ki tagadná, hogy működ­nek kitűnő irodalmi színpa­dok, sok milliós fórumot kap­nak a tv-ben szavalóverse­nyek. A jó könyv azonban korántsem a villanyfény se­bességével terjed. Pedig nagy szükség lenne rá. Mert a jó könyv, akár a fény, nemcsak a szemekig jut el, hanem átjárja az elméket, s a lelkeket is. VINCZE GYÖRGY Sükösd Mihályt JELEK A FALON A Liget a Hősök terénél kezdődik azok számára, akik a város, pontosabban a VI. kerület felől közelítik meg. Én éveken át innen közelítettem meg, hetente kétszer, szerda és vasárnap délután. Eleinte apám kezén, később egyedül. Ez a legrégibb kép, ez áll az idő elején: a Hősök tere, közepén a téglalap alakú, szürke sír (mindig megálltam és imádkoztam apám két test­véréért, akik meghaltak az első világháborúban, s akikről sokáig azt hittem, itt vannak eltemetve), a fekete-fehér kő­kockák, a magasban Árpád, a magyarok fejedelme, dereká­nak támasztott csillagfejű bu­zogánnyal, s hátuk mögött, félkörívben a királyok. Akik­ről később derült ki, hogy ki­rályok, az idő elején csak vas­emberek voltak, rozsdás kard­dal és horpadt sisakkal; a szögletes pajzsokon, kontyos fejeken, fürtös parókákon zöld penész ült, az aranybetűket eltömte a por» Apám kézenfogva vezetett, odaértünk Hunyadi János csizmája alá, a várnai csatá­tól jobbra (még a lovak is harcoltak, tátott szájjal ha­rapták egymást, a kavargó paták alatt bugyogós török fetrengett, kezében görbe kés) vizsgálni kezdtük a falat, s hamarosan megtaláltuk a je­leket. Egymás felett sorakoz­tak a falon, az eUa nyolcvan centire lehetett a földtől, az utolsó másfél méterre. Hát­tal álltam a falnak, hozzási­mítottam fejem a kőhöz, apám megjelölte a magasságot és melléírta a dátumot. Megint nőttem néhány centit. — A fal nem emlélcszik — mondtam apámnak. — A har­madik jeltől kezdve én már elég jól emlékszem, de a fal nem. Nem ismer. — Miből gondolod? — ér­deklődött apám. — Mert nem változik, nem nő, mindig egyforma. Én majd nagy leszek és eljövök a fal­hoz, s a falon akkor is ott lesznek a jelek, de akkor sem emlékszik semmire. — Nem baj. — mondta apám. — Te meg én mindenre emlékszünk. Egyszer majd ne­ked is lesz fiad, kihozod a királyokhoz és új jeleket kez­desz. Akkor már hárman em­lékszünk, a fal meg továbbra is néma lesz és tudatlan. Nemrégen kivittem a fiamat a Hősök terére, a királyok alá a falhoz. Megkerestük a régi jeleket; a fiam tízéves, a feje éppen eléri a negyedik jelet a falon. Most már való­ban hárman emlékezünk, a fal azonban továbbra sem ismer meg; nem tud semmiről. A fal mögött kezdődik a Liget. Ismerem minden arcát, a mait, a tizenöt és huszonöt év előttit. Az emberi nemcsak a vele történő események ne­velik azzá, ami lesz; régóta sejtem, hogy a képek is, ame­lyek közt felemelkedik. 1944 nyarán, a nagy sző­nyegbombázások idején, ugyanazon a napon kétszer láttam a Ligetet. Légitámadás előtt és után. Előtte a pado­kon ott ültek a régi sakkozók. Kétoldalt az út mentén, a bokrokban harckocsik és lég­védelmi ágyúk fészkeltek, te­repszinti sátrak bújtak ki a fák alól, terepszínű ponyva takarta az ágyúkat meg a tankokat, csak a csövek szúr­ták át az ágakat, s a kék va­son megcsillant a nap. Német egységek álcázták magukat, a katonaságot a város más pontján rejtették el, a Liget­ben csak némi felszerelés ma­radt, legénység nélkül, ügyes csalétkül a repülőgépeknek. A légitámadás után a terep­színű lövegek, a felhajtott al­jú sátrak eltűntek a fák alól, de a kártyázok meg a sakko­zók ottmaradtak. Csendesen feküdtek a fűben és lucskos volt körülöttük a föld, vagy dobálták magukat a padokon, és hangjukat elvitte a szél. így mutatkozott be a há­borús Liget, s a következő hónapokban valahogy lebom­lott, levetkőzte a régi arcát, önmaga csontvázára csupaszo­don. Fa és fű maradt belőle, kő és tégla, elveszett, ami mindeb’ ~l a Liget volt, Októ­berben a környékbeli r ep le­engedte a tó vizét, és kézzel fogta ki a sűrű, zsíros iszap­ból az elhízott, lusta halakat, amelyeknek fél éve, egy éve, három éve kenyérmorzsát szórtam a hídról. Szürke dél­után történt ez, hideg, nedves szél fújt, s a lábközépig érő, zavaros mocsokban, a síkos betonon meg-megcsúszva bir­kózott a nép a halakkal. A halak ide-oda cikáztak, a le­vegőbe dobták kétségbeesett testüket, kicsúsztak a bizony­talan szorításból, az emberek testükkel vetették magukat a kisiklani készülő zsákmányra, mellükhöz szorítva a nyálkás halakat, felhemperedtek a bű­zös, sűrű lében, — átható hal­szag terjengett a tó felett, s a hídon állva úgy éreztem, színe is van a levegőnek, nemcsak szaga, sűrű, lilás- szürke színe van. Az Állat­kert felől jól hallatszott a vadállatok bőgése; esti etetés ideje volt, de az állatok ek­kor már csak a vacsorájuk harmadát kapták naponta, s nemsokára már azt sem kap­ták meg. Amikor ,a háború Budapest alá érkezett, s a vá­ros körül bezárult az ostromló gyűrű, a Ligethez közel lakók az ágyúdörgés szüneteiben jól hallották a vadállatokat. Ele­inte reggel, délben és este. az etetések idején, később már szakadatlanul szólt az üvöltés. Az ágyúdörgés megmaradt, a vadállatok bőgése halkulni kezdett, majd elenyészett: a vadállatok lassan elgyengül­tek, aztán éhen haltak. A leg­tovább a medvék bírták. A szovjet katonák már Kispes­ten voltak, amikor a V.nct'.zör- nyéki nép betört az AV.r.'kert- be„ húsra éhesen: a nngyva-

Next

/
Thumbnails
Contents