Tolna Megyei Népújság, 1971. április (21. évfolyam, 77-101. szám)
1971-04-25 / 97. szám
Erős várunk a nyelv Április 18 és 24 között ismét megrendezték Budapesten és Győrött a magyar nyelv hetét, E nemes rendezvénysorozat ürügyén beszéljünk mi is a nyelvről. Mi is a. nyelv? A kérdésre így válaszol a tudós, a nyelvész: „A nyelv a társadalomban élő emberek gondolatközlő eszközrendszere, mely a valóság tükrözésére alkalmas jelekből áll. Fejlődését részben örökölt, részben története során kialakult belső törvényei irányítják. Ezek szabják meg, hogyan fejlődik tovább” — írja Deme László: A nyelvről — felnőtteknek című könyvében. — „A nyelv maga persze még nem beszéd. A nyelv nem gondolatközlés, csak eszköze a gondolatközlésnek. Nem jelzések rendszere, csak jeleké. A nyelv alapegysége a morféma — a szóelem: a tő,.a képző, a jel és a rag —► nem közöl semmit, csuk jelöl valamit a valóságból, illetőleg felidéz valamit fogalomkészletünkből. A beszéd, a jelekből szerkesztett jelzések egymásutánja, az, ami már nemcsak felidéz, hanem közöl is. A jel kikristályosodott és állandó elem, társadalmi érvényű, megállapodott; a beszélő akaratától független, azaz objektív természetű; tulajdonképpen az objektív valóság egy darabjának a közös tudatban való lecsapódása, tükrözője. A jelzés — a mondat — nem ilyen. Egyszeri és egyedi; a beszélő akaratától s a pillanatnyi helyzettől függően megalkotott, azaz szubjektív természetű; tulajdonképpen a beszélőben élő szubjektív valóság egy részletének helyhez, időhöz és körülményekhez kötött tükrözője; közvetítője.” * Ml is a nyelv? Milyen fogalmat takar maga a szó? Hívjuk segítségül a Magyar Nyelv Értelmező Szótárát. Ebben a „nyelv” címszó alatt a következő jelentésmeghatározások találhatók: „I. ízlelő és beszélő szerv. II. Beszéd, illetve jelrendszer. III. A nyelvhez hasonló alakú dolog.” Bennünket a II. pont alatt található magyarázat érdekel: „Az emberi társadalom, illetve valamely nép története folyamán kialakult olyan, beszédhangokból összetevődő sajátos jelrendszer, amely meghatározott szabályok szerint (mondatokká) kapcsolódó szavakból és a szavaknak egymáshoz, valamint a mondanivalóhoz való viszonyát kifejező elemekből áll, s a gondolatok megformálásának, kicserélésének eszköze.” * A nyelv. Nap, mint nap, sokan és sokszor vétkezünk ellene. Nem tudatosan. Tudatlanságunkban. De mit is tarthatunk helyesnek a nyelv- • használatban? „Azt tartjuk helyesnek nyelvünk használatában — olvasható Ferenczy Géza tollából a Nyelvművelő levelekben — ami a mai legegységesebb magyar nyelvváltozatnak, az irodalmi nyelvnek és a művelt emberek nagyjából egységes élő beszédének, a köznyelvnek megfelel.” A magyar nyelv rendkívül gazdag: jó vaj. több mint 100 000 szó. S milyen keveset használunk fel ebből a gazdagságból! Manapság az átlagműveltségű ember szókincse 3000. S ebből vajon mennyire tehető azoknak a szavaknak a száma, amelyeket valóban használunk a hétköznapi társalgásban? Hová lesz az ízes és színes, változatos és fordulatos beszéd?! Pedig milyen gazdag a magyar nyelv! Milyen változatos összefüggésekben, szó- szerkezetekben fordul elő maga a „nyelv” szavunk is. Vegyünk példát O. Nagy Gábor: Magyar szólások és közmondások című könyvéből: „Csípős a nyelve — szeret csipkelődni, másokra gúnyos, vagy bántó megjegyzést tenni. Leragad a nyelve — nem tud, vagy nem akar beszélni. Mindent nyelve harangjára köt — mindent kifecseg, kibeszél. Szőrös a nyelve — durva beszédű. A nyelve hegyén van — nem tudja kimondani a szót, pedig emlékszik rá. A nyelvét köszörüli valakin — csípős megjegyzést tesz rá. A nyelvével mindent megcsinál — csupán ígéri, hogy megtesz valamit, valójában azonban semmit sem cselekszik. Nyelvvel vészén igazat —> csak szájhősködik. Jól felvágták a nyelvét — bőbeszédű. Többen vesztek el nyelvek által, mint fegyver által — ■ sók embernek okozta már vesztét az oktalan fecsegés. A rossz nyelv, bika alá is borjút tehet — mindenkire lehet rágalmakat terjeszteni. * A nyelvében él a nemzet — hangzik szállóigénk. „Nem tudjuk biztosan megmondani, kitől való ez a mai közmondáshoz illően kerek, tömör, szinte ritmusos változata e szállóigének. Az kétségtelen, hogy a gondolat maga a felvilágosodásnak, e nemzeti öntudatosodásunkra is oly fontos szellemi mozgalomnak a szülötte, s egész nyelvújításunknak, nemzeti nyelvünket erősíto-ter jesztő- fejlesztő, minden tettünknek hajtóerejévé lett.” — írja Tompa József a Nyelvművelő levelekben. * A nyelvről, amellyel műveiket megalkották, szívesen vallottak a legnagyobb írók és költők. Vallomásaik, — tanácsok. Ismerjük meg a nyelvet rangjához méltóan, értőn és szeretettel használjuk. „Teljes birtokában kell lenni a nyelvnek, melyet a nép beszél: ez az első és elengedhetetlen feltétel... igyekezned kell nem csak arra, hogy beszéded hibátlanul zengjen ajkaidról; hanem arra is, hogy kedves hajlékonysággal, gazdag változékonysággal, tisztán kinyomva, s szívre és lélekre erőben munkálva, okaKÁLDl JÁNOS: LÁTHATOD Ha jól figyelsz, láthatod, ami jön túl a hallgatag párákon, a lengeteg ködön; láthatod a napok árnysorain át a tápászkodó világ vázlatát: az imádni méltó Napot, a szél nagytakarítását a mezőn, az ég üde-kék levelét; s láthatod, amint úton. vizen, házak tetején ír..i kezdi verseit a remény. idnak s érzelmeidnek akaratodtól függő tolmácsa lehessen” — írja Kölcsey Ferenc a Parainesisben. „A nyelv egyik legféltőbb kincse, egyik legfőbb dísze a nemzeteknek, a nemzeti léleknek mind igen szép képe, mind hív fenntartója s ébresztője” — állapítja meg Kazinczy Ferenc: Ortológusok és neológusok nálunk és más nemzeteknél című munkájában. „Semmi sem jellemző any- nyira egy nyelvre — tanít Kodály Zoltán, Vessünk gátat kiejtésünk romlásának című munkájában — mint sajátos hangzása. Olyan ez, mint a virág illata, a bor zamata, a zománc, az opál tüze. Megismerni róla a nyelvet már messziről, mikor a szót még nem is értjük. Minden nyelvnek megvan a maga hangszíne, tempója, ritmusa, dallama, egyszóval zenéje.” A magyar nyelv „férfias, nem az alkudozás, a meggyőzés, a latolgatás nyelve, hanem a kijelentésé, az ítéleté az akaraté. Tagoló nyelv, minden szót erősen megnyom. Idegenek első hallásra vezényszó-nyelvnek érzik. Nem az. Nem parancsolót és engedelmességre váró csoportot idéz, hanem a szabad pusztaságot...” — írja Illyés Gyula a Magyarokban. „Az a tény, hogy anyanyelvem magyar és magyarul beszélek, gondolkozom, írok, életem legnagyobb eseménye, melyhez nincs fogható. Nem külsőséges valami, mint a kabátom, még olyan sem, mint a testem. Fontosabb annál is, hogy magas vagyok-e, vagy alacsony, erős-e vagy gyönge — hangzik Kosztolányi Dezső 'vallomása „Erős várunk a nyelv” című könyvében. — Mélyen bennem van, a vérem csöppjeiben, idegeim dúcában, metafizikai rejtélyként. Ebben az egyedül- való életben csak így nyi- latkozhatom meg igazán. Naponta sokszor gondolok erre. Éppen annyiszor, mint arra, hogy születtem, élek és meghalok.” összeállította: MÉUY ÉVA IHÁSZ-KOVÁCS SVA: SZAVAK • Szeretőim a szavak, megyek értük serényen, az aranyfürtű éjszakában, ahol a hold kacarászik — reggelig egyetlen fintor — hangtalanul. Szeretőim a szavak, követnek akaratlan, arcomig égnek, csípőmre kúsznak, szívemre btijdokolnak: Magdolna virágai. Szeretőim a szavak, becézem cserepes szájjal, óvom őket a télben. Testetlen testüket ágyam fogadja be, kuvasz-hűségüket a szerelmem; hívnak, ölelnek, hazavárnak, befognak ezüstös hálóikba, sűrű csöndjükbe betakarnak egészen. REKVIEM (Filmnovella) Az út végtelenbe vesző, poros kígyója. A jegenye-gárdisták magasságából látjuk a fiút. Apró pontemberke. Kenyeret visz a hóna alatt, valószínűleg a közeli faluból. Most az ő szemével látjuk az utat. A környezete nyomasztóan óriási. A jegenyék rettentő küklop- szokként tornyosulnak fölé. Szaladni kezd. A tanya. Négy-öt ház. A fiú, ahogy megy a kerítések mellett, kezét végighúzza a léceken. Feje mellett szaladnak hátra a karóhegyes kerítéslécek. Az egyik ház előtt magas. vízszintes deszkázású a „védőfal”. A fiú egy résen kukucskál be. A következő ház az övék. Az anyja, fekete kendős, jkapa- görhitette asszony, a tűzhely fölé hajolva áll. Arcát a hirtelen felcsapó gőz felhője takarja eL A fiú leteszi a kenyeret az asztalra. Az asszony a késsel szeletet akar lekanyarí- tani, de a fiú rázza a fejét. Űjra a magas kerítésű ház előtt. A fiú az előbbi résen át leskelődik. Kiegyenesedve tölTanagra-szobor a IV. századiul, (ftt g-su*,. Huszti Olga felvétele csért formál a kezéből. Kiált. Misiül Nem jön ki senki. Óvatosan lenyomja a kilincset. Hosszú, fehérre meszelt ház, zsuppkóc a fején. A tetőt mintha a tornác tömzsi oszlopai tartanák. Mögöttük paprikafüzérek láncai béklyózzák meg a falat. Az ajtónyílás nagy fekete száj. Elnyeli a fiút. Homályos szobabelső. Csak dereng a világos terí- tőjű ágy. Mellette féltérdre ereszkedett szék. A falon kép: Kossuth elhagyja az országot. Az arca felét nem látjuk, nagyobb összefüggő folt telepedett rá. A sarokban rokka: ijesztő őslény. Szegett szárnyú kabát egy szögre akasztva: nagy denevér. Sajtár, félig vízzel. A fiú arca remeg zavaros tükrében. Ember rajta kívül nincs a szobában. Sokáig zengő, mégis torz hangok. A fiú megpördül. A falióra üvege hideg gúnnyal csillog. A fiú a lapos, kietlen udvaron halad. Gubancos kazal. A kert. Kusza zavarosság. Növényorgia. A fiú óvatosan lépked a lábára kúszó gazban. Csapkodó, surrogó hang.“ A fiú megmerevedik. Az ő szemével: kivehetetlen tömegű, nagyon közeli csapkodó mozgás. Hatalmas, látómezejét elfoglaló szárnyak, majd moccanatlan, óriásira tágult bo- garú szemek. Tért ölelve begörbülő karmok. A fiú magasra csapja kezeit. Nyálas, bugyborékoló kiáltás. „Boszorkánymadár!”. Két kamasz lendül át a kerítésen. Fekete gatyások. Arcukon vigyor. A fiú lehajtja a fejét. Az ijesztő „boszorkánymadár” a kerítés drótjai közé akadt cinke. Apró, elveszik a kamaszok tenyerében. A fiú nyújtja a kezét érte, a kamaszok nem is néznek rá. A fiú arcát a drótkerítéshez szorítja. A szabályosan fonott drót egyenlő nagyságú négyzetekre osztja arcát. A szomszéd udvar. A cinke a diófa ágán lóg, lábainál madzaggal felfüggesztve. A két kamasz. Csúzlit feszítő kéz. A lövés pattanó hangja. A csúzlit tartó kéz, mögötte elmosódott kamaszarc. Tompa puffanás. Csúzlit kaviccsal töltő kéz. Vijjogva repülő lövedék hangja. Aztán az élettelenül lógó madár. A fiú iszonyattól kerekre tágult szeme. Kezei fétmaga- san a drótot szorítják, úgy függ a kerítésen, mint a madár a zsinegen. Fejével egy síkban szikráznak a Nap sugarai. Csak sötét sziluettjét látjuk. A csillogás ezt is egyre homályosabbá, feloldódó lágy folttá „olvasztja”. Itt ér véget a rekviem a „boszorkánymadárért”, az elveszett gyerekkorért. IcESKÚ LÁSZLÓ.
