Tolna Megyei Népújság, 1971. április (21. évfolyam, 77-101. szám)
1971-04-22 / 94. szám
Kürti Andrást — 3. — Megkönnyebbültem sóhajtok fel. Ezek szerint mégsem bolondultam meg, nincsenek kényszerképzeteim. Egyszerűen arról van szó, hogy okos takarékossággal és dicséretes humanitással ipari televízió helyettesíti e kései órákban a hajóállomás személyzetét. Az a négyszögletes doboz lesz a kamera, mellette a mikrofon és a hangszóró. Valahol bent a városban, a hajótársaság központjában ül egy okostóni, és mindenkit lát, mindenkit hall, mindenkivel szót tud érteni, aki belép a lila karikába. A kollégái közben nyugodtan durmolhatnak. Nem mindennapi nyelvtudású fickó lehet, ha felismerte, hogy az imént magyarul óhajtottam megüttetni a világot a gutával. — Kérem uram — közlöm vele németül, és az üveglapra mosolygok, most érkeztem a Sonder- borggal, Kopra Tibor a nevem, magyar újságíró vagyok. Valahogy be szeretnék jutni a városba. Egy szállodai szoba is kellene, egy éjszakára, az olcsóbbikból. Végtelennek tűnő csend, legalábbis számomra. Most dől el a sorsom. Aztán újból megszólal a láthatatlan ember: — Tíz perc múlva ott lesz önért egy taxi. Fuvarköltség négy korona, húsz őre. A Folke- ting Szállóban biztosítottam önnek egyágyas szobát Negyedik emelet, huszonhetes szám. Húsz korona. Kulcs a recepció pultján. A konyhai alkalmazottak már pihenni tértek. Meleg vacsorát már nem kaphat. Az ágya melletti asztalkán talál két szendvicset. Egy termoszban forró kávé lesz. Egy korona, húsz őre. Hű, ez aztán gyors én mindenre kiterjedő intézkedés volt! — Igazán nagyon hálásan köszönöm és... — Kérem — vág a szavamba —, ez a kötelességünk. Kellemes időtöltést kívánunk önnek városunkban. — Vegye igénybe itt tartózkodása során továbbra is tájékoztató és szervező, ügyintéző szolgálatainkat. Ha szüksége van valamire, álljon be a lila körbe és közölje, mi a kívánsága. Lila kör — a város minden pontján. Láttam és hallottam önt. Jó éjszakát. — Jó éjszakát — búcsúzom én is. — És még egyszer köszönöm a szívességét. Kilépek a körből, visszavegyek a táskámhoz. Leülök. Hát eddig eljutottunk. Váratlanul megjavultak a kilátásaim. Nem kell ebben a váróteremben eltöltenem az éjszakát, ágyba kerülök, az éhségemet is csillapíthatom. Még azt a forró kávét is megiszom majd, legyen valami meleg is a hasamban. Attól nem kell félnem, hogy miatta nem tudok elaludni, az itteni feketét literszám ihatja az ember; gyenge, mint a harmat Nem presszókávé, úgy készül, hogy az őrölt kávét szűrőpapírra teszik, forró vízzel nyakonön- tik... Karórámra pillantok, fogom a táskám, kiállók az ajtóba... Reflektorfény, fékcsikorgás. Ezt nevezem pontosságnak! Robogunk a város felé. A gépkocsivezető jó ötvenes, kövérkés, nagy fejű férfi. Eléggé szűkszavú. Vagy gyengén beszél németül, azért vá- laszolgat olyan röviden? őszinte elragadtatással mesélem el neki esetemet a lila körrel, hogy már mennyire elvoltam keseredve, amikor ez a távdajka segített rajtam. — Igazán kitűnő, korszerű módszer, ugye? — Ha ön úgy véli, uram... Na, lehetne egy kicsit lelkesebb. így nehéz társalogni. — Egy napig maradok Aarlesben — térek más tárgyra. — Mit érdemes megnézni itt? — Nincs nálunk semmi különleges látnivaló. Hát nem akadtam össze Aarles első számú lokálpatriótájával, annyi szent. De azért ilyen könnyen nem adom fel a harcot. — Tudja, kérem, én magyar vagyok. Budapestről. Most Odensében tanyázom, ide csak egy napra jöttem. Még otthon keresgéltem a lexikonban Aarles városát. Nincs benne. Sem külön címszó alatt nem leltem rá, sem a Dániáról szóló részletes tá'ékoztatóban. Ebből néhány bölcs következtetést vontam le. Vagy azért nem említi a lexikon, mert egészen fiatal város, vagy azért, mert a kisebbek, közül való, vagy mert szórakozottak voltak a lexikon szerkesztői, kifelejtették. — A első két következtetés a helytálló, uram. — Igen? Mégis, hány ember él ebben a városkában? — Tizenkétezer körülbelül. — Nem is olyan kevés. Ennyi emberrel már lehet kezdeni valamit. Mikor alapították? — Kerek húsz éve. — Szóval még csecsemő város. T<*v persze nyilvánvalóan nem lehetnek tradíciói, romvárai, műemlékei. Azt azért nehezen hiszem, hogy semmi specialitása ne volna. Ez ugyanis pusztán elhatározás kérdése. Minálunk, például, a helyi vezetők gondosan ügvelnek arra, hogy a falujuk, városkájuk rendelkezzék vakarni sajátossággal, valamibe kitűnjék a többi közül. Népszokásokat elevenítenek fel. a határban addig fúrnak, ásnak, amíg gyógyforrást találnak, vagy őskori települést. falakat, korsókat, régi pénzeket, rozsdás kardokat A legrosszabb esetben néhány etruszk lábszárcsont, kelta koponya biztosan előkerül. Akkor nagy lármát csapnak körülötte, idegenforgalomból, állami támogatásból, műemlékvédelmi alapból mindjárt csur- ran-cseppen némi többletbevétel. Felfigyel rájuk az ország könnyebben jut bekötő úthoz, törpevízműhöz é s így tovább. Önöknél nem így van? — Nem. Nálunk nincs így. Csőd. Bedobom a törülközőt, feladom a játszmát. Ezzel nem lehet beszélgetni. Kibámulok az ablakon. Lám, megérkezünk nemsoká, bent járunk már a városban... Ez a főutca lehet Szépen ki van világítva. Három-négyemeletes, modern, de nem egy kaptafára készült házak mellett suhanunk el. Az épületek nem tapadnak egymáshoz, kertek, játszóterek, sétányok húzódnak köztük. Nagyon helyes, így egészséges, így. kellemes. Egyébként a táj néptelen, ilyen késő éjjel, ekkora esőben ezen nem is csodálkozom. A vezető kettesre kapcsol vissza, kanyar, finom, puha fékezés. Kiszáll, megkerüli a kocsit, kinyitja az én oldalamon lévő ajtót, felkapja a táskámat és az ü ve gportál os Folketing Szálló kiugró eresze alá viszi. Sietek utána. — Mennyivel tartozom? — Négy korona, húsz őre. Pontosan, ahogy a lila körös mókus mondta. Kim'berálom a pénzt, aztán valami főúri hevületből kifolyólag előhalászok a táskámból egy kis üveg barackpálinkát, átnvujtom. — Igya meg az egészségemre. A viszontlátásra. Felderül az arca, íme. van kulcs a még oly zárkózott lelkekhez is. Ha a barackkal kezdem, tudnék minden helyi pletykát. De most már késő. Ballagok befelé. — Egy pillanatra, uram! Megállók, hozzám lép. Odahajol a fülemhez: — Az imént nem voltam egészen őszinte — dörmögi. — Az az igazság, hogy Aarlesnek is van egy specialitása. Éppen az a bizonyos lila kör. Az ön kifejezésével élve. a táv-dajka. Mint- hogv ön csak egy napig tartózkodik nálunk, szívből remélem, hogy továbbra is csak előnyös oldalairól ismeri meg a mi táv-dajkánkat Megszorítja a kezemet, szalad a kocsijához, meglepő fü»gén beugrik és elhajt Fordulnék, indulnék már a szállodába, amikor az utca másik oldalán széllökés billenti meg a közvilágítási lámpát, fénykéve csapódik egy homályos kapualjra. És... és mintha valami kis bujkáló alak leskelődne ottan! ...Fekete esőköpenyben, fejére húzott kapucnival. Szőke hajat villant fel a sugárkéve. Renate?! Nem mozdulok, nem kiáltok, leblokkolt az agyam. Újabb széllökés, egy pillanatra ismét odahullik a fény, a kapualj üres... Veszek három mély lélegzetet (Folytatjuk.) Úttörőzenekar Dunakömlődön A tölgyfa és a madarak Dunakömlőd tudvalevőleg kicsi falu. Általános iskolájában általában két-háromszázan tanulnak. Ez a kis iskola úttörőzenekara által szerzett hírnevet. Az egyik volt tagjával, Miszlay Katival beszélgettem, aki — ha a tanulás engedi — be-benéz a zenekarhoz. — Mikor alakult meg a zenekar? — Három évvel ezelőtt, Káró János vezetésével. — Az első sikereteket még abban az évben értétek el, — aranyérmesek lettetek a járási kulturális szemlén. Áruld el, mi a titkotok? — Különleges titkunk nin"s. A zenekar tagjait óriási lelkesedés fűtötte, amihez még Az egyik pajtás, pl. Jutka odadob egy zsebkendőt, vagy egy labdát egy másik pajtásnak, pl. Klárinak. Ha nincs kéznél könnyű és dobálható tárgy, akkor ahelyett rámutat az egyik játékos a másikra, vagy a nevén szólítja. Egyúttal! két főnevet is mond, például: „acél és üveg”. Klárinak azonnal felelnie kell, mégpedig azzal a szóval, vagy mondattal, amely kifejezi, hogy miben hasonlít ez a kettő egymáshoz. Például azt felelheti: „kemény”. (Ugyanis az acél is, az üveg Is kemény.) Most Klári dobja a zsebkendőt Tibinek, és azt mondja: :„tanár és diák". Tibi teleli „ember”. Káró tanár úr biztatása is hozzájárult. — A felnőttek tudják-e, hogy milyen kiváló zenekar működik falujukban? — Tudják. Sőt a seregszemlére is eljöttek utánunk — kerékpárral — szurkolni. — Az utánpótlást hogyan biztosítja a zenekar? — Egy-két kisdobost is felvettek. De hogy biztosítsalak afelől, hogy a zenekar nem bomlik fel, elmondom: a csapat tagjai kitüntetésnek veszik azt, ha tagjai lehetnek. — Búcsúzóul még csak any- nyit, hogy milyen hangszeren játszottál te? — Xilofonon és tangóharmonikán, de szívesen énekeltem is. MÜLLER ERZSÉBET (Mind a kettő ember.) Ezután Tibi dobja tovább a kendőt Zsuzsinak és mondja: „bot és ceruza”. Zsuzsi válasza: „két vége van”. Es így megy tovább. Ha már igy sokat játszottunk, fordíthatunk egyet a dolgon, s most az nézzük, hogy miben különbözik a kettő. Pl. az acél nem átlátszó, az üveg igen, tehát a válasz: „Átlátszóság”. Minél rövidebbek a kérdések és feleletek, annál gyorsabb és érdekesebb a játék. Aki sokáig gondolkozik, vagy hibásan felel, zálogot ad. Elsősorban idősebb úttörőknek javasoljuk ezt a játékot. A nagy erdő kellős köze- pén élt egy hatalmas, öreg tölgyfa. Magas volt és terebélyes, és hogy hány esztendős volt, azt még ő maga sem tudta megmondani. Lim- bes-lombos ágai között rengeteg madárfészek volt, tele csi- vitelő, lármázó lakókkal, akik napkeltétől napnyugtáig szinte túlkiabálták egymást. Énekeltek, fütyöltek, csicseregtek vagy veszekedtek, de a csőrüket be nem fogták. Az öreg tölgy mindezt némán, mosolyogva tűrte, és a világ valamennyi harmat cseppjéért sem zavarta volna el őket. Kis unokái, akik ott nődö- géltek körülötte, sehogy sem értették meg, hogy egy ilyen hatalmas, erős fa hogy tűri el az egész napi zaklatást. Egyszer aztán meg is kérdezték nagy bátran: — Drága jó Nagyapó, kérünk, mondd meg nékünk, mi az oka a ti barátságotoknak? Mert azt látjuk, hogy csaknem minden fán van egy-két madárfészek, de hogy ennyi, mint terajtad!... nem sok ez egy kicsit? — Bizony nem sok kicsi unokáim, és ha még egyszer ennyi lenne is, azt sem bánnám. — válaszolta az öreg tölgy, majd így folytatta: — Mikor ilyen aprócska voltam, mint most ti, — és megsimogatta a hozzá legközelebb álló korongját — akkor még én sem tudtam ezt megérteni. Csak azóta, amióta megmentették az életemet. — Még hogy ők? ... a madarak? — csodálkoztak a kis tölgyek. — Ügy van bizony! És most elmondom nektek, hogy hogyan. Már felnőttkorban voltam, egészséges, és jól fejlett fa, aki mindenkinek tetszett. Azt hittem, hogy enyém a világ, hogy engem semmi baj sem érhet. Törzsem erős volt, mint a vas, ágaim mint az acélrugók hajladoztak, leveleim pedig pajzs módjára védtek az időjárás viszontagságai ellen. Kezdtem elbizakodott lenni, és ez annyira elhatalmasodott rajtam, hogy végül is senkit sem tűrtem meg a közelemben. A rajtam levő madárfészkeket leráztam, és lakóikat elzavartam. Kinevettem a tudós bagolyt is, aki megjósolta, hogy sírva fogom még őket visszahívni. Soha! — kiáltottam — elég volt a rikácsolásukból, és a te huhogásodból is! Eredj te is a dolgodra! — Jól van, csak aztán meg ne bánd! — huhogta vissza, és elrepült. Én pedig végre egyedül maradhattam. Boldog voltam és vidám, mert csend honolt körülöttem, csak néha a szél duruzsolt a fülembe gyönyörű, andalító melódiákat. Nagyon jól éreztem magamat, elégedett voltam. Nem tudnám megmondani, hogy hány év telt így el, amikor egyszercsak a derekamban valami sajogni kezdett. Bizonyára megfáztam, majd elmúlik, — próbáltam vigasztalni magamat —, de a sajgásból lassan fájdalom lett, és egyre több testrészemre kiterjedt. Nagysokára jöttem rá, hogy szú támadott meg. Védekezni nem, tudtam ellene, s ráadásul a többi férgek is, amikor látták tehetetlenségemet, elszaporodtak rajtam. Hernyók rágták leveleimet, tetvek szívták véremet. Ekkor döbbentem rá, hogy a bagoly mennyire igazat mondott. Sírva kértem meg a szellőt, hogy keresse fel a madarakat, és kérje meg őket, jöjjenek vissza, soha többé nem küldöm el őket! A madarak pedig megbocsátottak, jöttek, egyre többen, s ahogy ők szaporodtak, úgy fogytak a testemet maró férgek. .Mit gondoltok miért? — Mert a madarak pusztították őket! — zúgták kórusban a kis fák. — Ügy van kedveskéim, és nagyon örülök, hogy kitaláltátok, mert most már azt is értitek, hogy mi a magyarázata a mi nagy barátságunknak. Ha megnőttök, ti is adjatok otthont nekik, s ők hálából vigyáznak egészségetekre. Ezzel az öreg tölgy elhallgatott, s engedelmesen nyújtotta ágait a most érkezett Harkály doktornak, aki tetőtől talpig megvizsgálta. A kis tölgyek pedig megfogadták nagyapó tanácsát, és amikor megnőttek, ők is barátságot kötöttek a madarakkal. KESERŰ GYULA Mit játsszunk? Hasonlít?
