Tolna Megyei Népújság, 1971. április (21. évfolyam, 77-101. szám)
1971-04-21 / 93. szám
Kürti Andrási — 2. — — Pompás. Elmehetnénk esetleg még más hivatalokba is? — Természetesen. Mi mást is csinálhatna egy magyar újságíró és bájos dán kolléganője e szép nyári délutánon, minthogy sorra betér a leghangulatosabb budapesti hivatalokba?! Addig mulassunk, addig élvezzük az életet, amíg fiatalok vagyunk. Karon fogtam, kivezettem az IBUSZ-iroda terméből, az EMKÉ-nél átfurakodtunk az aluljárón, két percbe sem tellett és már ki is kötöttünk a körúti postahivatalban. Az itteni élet is rendkívül tetszett neki. Kipirult alsó ajkát még sűrűbben szívta be. Orr- cimpái megrebbentek a gyönyörűségtől, amikor a csekkbefizető ablak előtt összeveszett a pénztárosnő egy kopasz, aktatáskás férfival, aki nem jól töltötte ki az űrlapot. Jó honi szokás szerint a vitába gyorsan bekapcsolódtak mások is. Buzgón, de kissé tompítva fordítottam a különböző ajánlatokat, költői képeket és hasonlatokat, melyek a szemben álló felek részéről elhangzottak. Miután elcsitult a perpatvar, én is kipihenhettem magam. Kissé kifárasztott a szinkron- tolmácsolás. Csak álltam a telefonfülke ajtaja mellett, és néztem Rena tét. Fontoskodó pofikával sétált fel-alá bekukucskált az üvegfalú ketrecekbe, kölcsönadta golyóstollát egy gyereknek, egy-két alkalommal még a sorba is beállt valamelyik ablak előtt. Leskelődött, szimatolt, aztán fürgén oldalt lépett, amikor már ő következett volna. Komplett bolond ez a lány, vitathatatlan. Büromániás. Ezzel együtt elragadó! Egyébként is, ki mondhatja el magáról, hogy teljesen normális?! Tanulmányunk következő állomása a székes- főváros közlekedési vállalatának talált tárgyak osztálya volt. Itt majdnem kutyaszorítóba kerültünk, véletlenül éppen más látogatója nem volt ennek az intézménynek mint mi ketten. Szerencsére gyorsan feltaláltam magam és a hozzánk forduló alkalmazottnak azt füllentettem, hogy a társaságomban lévő hölgy elvesztette a villamoson ezüst cigarettatárcáját. Renate hamar kapcsolt, elmondta a németül jól beszélő beszkártosnak, hogy ezt a tárcát az apjától kapta születésnapjára,' legkedvesebb tárgya, egy pillanatra sem vált meg tőle soha, vigasztalan lenne, ha nem kerülne elő. Csodálatosan mély átéléssel alakított, néhány könnycsepp is megjelent a szeme sarkában. Kétségbeesése oly megrendítő volt, hogy még ezt az edzett közlekedési tisztviselőt is meghatotta. Felütötte a főkönyvét, hátrament a raktárba is, aztán sajnálattal közölte, hogy ma csak esernyőket, kétliter zacskós tejet, egy hátizsákot, egy kötözött sonkát, egy kombinét és egy kanárit hoztak be kalickástól, ezüst cigarettatárcát nem. Felvette védencem személyi adatait, pontos leírást kért a nemlétező dózni- ról, ígéretet tett, hogy értesíti a hölgyet a fejleményekről, s megnyugtatásul elmesélte, hogy milyen nagy értékű holmikat1 szolgáltattak már be, a becsületes megtalálók, csak fel a fejjel. Nagyon összebarátkoztunk. Kikisért bennünket a folyosóra, és melegen búcsúzott. — Kisasszony — mondta Renatének — addig is, amíg előkerül a tárcája, hadd kínálom még egy finom magyar cigarettával, — És egy doboz Fecskét tartott eléje. — Köszönöm — rázta meg a fejét a lány — én nem dohányzom. A mi családunkban senki sem dohányzik. — Rámosolygott az elképedt férfire, és kipukkadt belőle a kacagás. Megfordult, futás az utcára, én utána. A háztömb sarkánál értem utol. Hátát a falnak vetve pihegett, majd hozzám lépett, felágaskodott, megcsókolt. •— Életemben nem volt ilyen kellemes délutánom! — csicseregte túláradó örömmel — És ezt magának köszönhetem. Maga a legkedvesebb, legokosabb fiú a világon! Jól esett a puszi, jól eseit a dicséret, mégis átkoztam magamban a balsorsot. Mert ha ez a bűbájos teremtés ilyen forró csókot adott egy szürke, gyérforgalmú hivatalért, mint amilyen a talált tárgyak oszálya, istenkém, mi lett volna, ha az Országos Takarékpénztár központjába viszem?! Lepergett az emlékek szép filmje, nézzünk szembe a zord jelennel. Itt ülök egymagámban, odakint esik' az eső, teremtett lélek sincs a környéken. És ami a legfájóbb — nincs itt Renate. Ügy elbúsultam magam, hogy legszívesebben azonnal fordulnék vissza. Dehát a távolodó Sonderborg sárga jelzőlámpása már csak mesz- sziről villan fel olykor, a legközelebbi hajó pedig holnap délelőtt indul. Tetézi a nyomoromat, hogy úgy látszik, Arles azok közé a ritka dán települések közé tartozik, amelyek nem szorosan a part mellé épültek. Ha a várócsarnok ablakán át jól becsülöm a távolságot, a város .fényei öt-hat kilométerre lehetnek. Vágjak neki az útnak?— Öntött üregként vonuljak be Ar lesbe?... Felállók, körülnézek a helyiségben. Legalább egy átkozott telefon lenne itt valahol... Egyáltalán, micsoda disznóság, hogy egy civilizált hajóállomáson, mégha késő este van is, ne tartózkodjék egyetlen alkalmazott sem?! Nem admirális kell nekem, csak valamilyen tisztviselő, egy gondnok, vagy legalább egy akkora éjjeliőr, mint a kisujjam. Valaki, akihez tanácsért, felvilágosításért, segítségért fordulhatnék. Fázom, éhes vagyok, álmos vagyok. Cudar helyzet. Gyér külföldi utazásaim alatt kerültem már néhányszor kutyaszorítóba, vesztettem el ^bőröndöt és fényképezőgépet, késtem le vonatot, -rekedtem bent liftben, zártak be már múzeumba is, de ilyen pokoli szituban még nem voltam. Megropogtattam a csontjaimat, fel-alá sétálok, legalább ne gémberedjem meg. Fekete és fehér kövekből rakták ki a padlót, nagy sakktábla. Jó, akkor sakkozunk, azzal is múlik az idő. Közben majd csak történik valami. Elindulok az egyik sarokból, hány lóugrással jutok el a másik sarokba? Egy, kettő, három, négy, öt... Hopp^ itt nincs sem fehér, sem fekete négyszög, hanem egy fél méter átmérőjű lila kör és benne többnyelvű felirat. Mi a csuda lehet, ilyet még sehol sem láttam. Kisillabizálom a német szöveget: „Álljon be a körbe, és közölje, mi a kívánsága.” Kát igen, ettől féltem. A sivár gyerekkor, ka- maszokulwvó kóromoan a lejemre Kapott ütése*, a sok sze.Kesztosegi erueiíezlet, a dilettáns kéziraton javítása evénén at, nesz, Dediiiztem. tís eppen most! Külföldön, magamra hagyotton ! L/en az én szerencsém... Behunytam a szemem, megdörzsölöm a homlokom, belecsipek a fülem De. Kinyitom a szemem, változatlanul ott a lila kör, es ott sötétlenek benne a felszólítások. Belépek a körbe, most már mindegy,» elkur- jautóin magam:. — Az a kívánságom, hogy üsse meg a guta az egesz világot! Alighogy kimondom fohászom utolsó szavát, megszólal egy hang. Fériihang. Mond valamit. Nem érték belőle egy mukkot sem. Kórülpil- laniok. Ki karaítyol itten? A helyiségben változatlanul nincs rajtam kívül teremtett lélek. Viszont szemben, a falon észreveszek egy hosz- szúkás, nikkelezett dobozt, az elején üveglap van, a két oldalán két félgömb alakú rácsozott valami. Igen, abból az irányból jöhetett az imént hallott hang. És már ( meg is szólal ismét, ezúttal németül: — Látom, és hallom önt — mondja. — Kérem, ismételje meg a kívánságát, lehetőleg a világnyelvek valamelyikén, magyarul nem beszélek. (Folytatjuk.) SPARTACUS Nem kell hozzá jóstehetség: a Howard Fast regénye nyomán készült Spartacus című amerikai film nagy siker lesz. Minden benne van, ami ehhez kell: színek, szép nők, hős férfiak, látványos csatajelenetek és számunkra ma már egzotikus ókori környezet. A címszereplő Spartacus legendás alakja — aki időszámításunk előtt 74-ben rabszolga- felkelést vezetett — sem képvisel kisebb vonzerőt. ELADÓ: 2 DB DT—75 LÁNCTALPAS TRAKTOR 3 DB.ZMAJ—2 KM KUKORICACSÖTÖRÖ GÉP A gépek üzemképes állapotban vannak. Ár: megegyezés szerint. Érdeklődni lehet: Alsópéli Állami Gazdaság Sárszentlőrinc. Telefon: Udvari 6. (375) Népújság 1971. április 21. Spartacus, a thrák rabszolga nagy erejének köszönheti, hogy Capuába kerül egy gladiátorképző iskolába, ahol első élethalálharcát vívja. Cras- sus, a dúsgazdag tábornok és kísérőnői kérésére kerül sor a viadalra a gladiátoriskolában, ahol eddig ilyen küzdelem nem volt. Spartacust ellenfele, a núbiai Draba legyőzi, de nem öli meg, inkább az önkéntes halált választja. Spartacus ebben a pattanásig feszült helyzetben tudja meg, hogy szerelmét, a szép rabszolgalányt eladták Rómába. Spontán kitöréséből lázadás, majd a helyőrség legyőzése után rabszolgafelkelés lesz. A többiek őt ismerik el vezérüknek. Nagy győzelmek után érik el a tengert, ahol a kalózok hajóin szeretnék elhagyni a birodalmat. A szenátus retteg a felkelt rabszolgaseregtől, „félti” Rómát és ezt hiteti el — sajnos —film nézőivel is a forgatókönyv. Arra kevés utalás történik, hogy Spartacus nem támadni, hanem elmenni akar, s a patríciusok hatalmukat féltik, nem is annyira a rabszolgaseregtől, mint inkább a Spartacus-le- gendától, a szabadság szellemétől. A felkelést, mint tudjuk, leverték, hatezer rabszolgát feszítettek keresztre az appiai út mentén. Crassus, a fővezér teljhatalmat nyert, Róma diktátora lett, de nyugalma nincs, mert érzi, hogy halálával Spartacus népszerűsége csak nőtt, ezenkívül reménytelenül szereti a gladiátor feleségét, aki csupán gyermekével törődik, hiába a széptevő gazdagsága, a pompa. Variniát nem tudja meghódítani. Ennyi a film rövid története. A rendezés, a fényképezés lenyűgöző mestermunka, a színek csodálatosak. Valószínű, csak keveseknek okoz majd hiányérzetet, hogy a két főhős alakja egyszínű, nem igazi jellemek. Spartacus hős, Va- rinia szép, de semmi több. Laurence Olivier, mint Crassus és Charles Laughton, az öreg Gracchus ' alakítói formáltak hőseinkből valódi jellemeket. Az ő jeleneteikben sajnálja az ember legjobban, hogy a rendező csak a látványossággal törődik, a két nagy színész jeleneteiben érzi az ember felvillanni a történelmet, az igazi drámát. Sajnos, mindkettő elvész a látványosságban. I
