Tolna Megyei Népújság, 1971. április (21. évfolyam, 77-101. szám)
1971-04-18 / 91. szám
Lázár Ervint Homoródi Józsefi Vadszamár és vigyori Cigánykaraván Nem egy röhéj, tanát úr, hogy a villamosban behúztam a nvakahi? Közel húsz év után?! Ámbár lehet, hogy nem is Ön volt. Mindenesetre a kes- kennyé préselt száj, a rágóizmok határozott dudora, a gödrös, előreugró áll önre emlékeztetett. Hej, szép grafitevő múltam, hogy a nyakamba hullott! Talán meg kellett volna kérdeznem, miért éppen hajmáskéri vadszamaraknak hívott bennühket? Akkoriban megnéztem egy állattani könyvben a vadszamarat. Pokolian gubancos, a szokásosnál némileg nagyobb fejű állatot ábrázolt a kép. Némi büszkeséggel töltött el a szövegnek ama kitétele, mely skerint a gubancos szörnyeteg lényegesen értelmesebb domesztikált testvérénél. Mindemellett a könyv Haj- máskérről egyetlen szót sem ejtett. Ettől függetlenül, elképzelésemben Hajmáskér még ma is lapos, füves, fás, Se- rengetiszérű pusztaként él, ahol gubancos vadszamarak rohangásznak. Csak éppen a vadszamarak a szokásosnál valamivel nagyobb feje helyett, gyerekfejek ülnek a lobogó sörényű nyakakon. A következő megállónál Villámgyorsan leszálltam a villamosról, pedig sietős lett Volna az utam. ön azt mondta egyszer: — Majd ha felhőttök, hajmáskéri vádszamarak, megköszönitek ezt nekem. A tízéves vadszamafak rettegve ültek a politúros padokban, és sajgó fejüket tapogatták. Ami azt illeti, ina is csodálattal kell adóznom, tanár úr, kimeríthetetlen leleményességének. Az áll bal kézzel feltámasztva, jobbal villámgyors pofon, s mielőtt a vadszamár lélegzethez jutna, vi3szakézzel pont az i-re. Ez volt a kellemesebb, a fordítottja (fel- támasztás jobbal, pofon ballal^, sokkal jobban fájt. A gyűrű miatt. Talán tetszik még emlékezni arra a dro- íhedár pecsétgyűrűre? A koki sem volt kutya. Jól betrenírozott, maximális technikai biztonsággal elvégzett műveiét. A vadszamár paje- szát fölfelé méltózlatott húzni, — szerencsétlen valami csoda folytán szeretett volna a plafonig kinyúlni — csoLOVASZ PÁL: PERCEMBERKE Gyurikának Ring az este csöndje ... Itt a Percemberke, fölszalad az óralapra, s fut már körbe-körbe. Kettőt fut, vagy hármat, nyitja már a zárat: cifra kapun Alomország tarka képe árad. Látható itt minden, holdrakéta ingyen, bolhacirkusz, majomkirály, ürgevár a vízben..< Percemberke lába a kört egyre járja. Bársony éjből ezüst reggel &&üik nemsokára. dák azonban nincsenek, mindössze csak lábujjhegyre álltunk. S ebben a kritikus- pillanatban ön villámgyorsan elengedte a hajcsomót, s ugyanazt a kezét ökölbe szorítva úgy kólintott bennünket kupán, hogy az eget is nagybőgőnek néztük. Valamelyik nap a kezembe akadt egy fénykép. „Az x-i iskola ötödik osztálya”. Többen kopaszon virítunk rajta. Biztos lehet benne, tanár úr, ez a koki miatt volt! S rendelkezett még ön rajztáblával és fejes vonalzóval. Szerencsére taglóval nem! S az különösen szép produkció volt, mikor a tanár úr a fejek magasságában oldalra hajtott rajztáblával végigszaladt a sor mellett. Hátulról előre. Ha a vadszamarak feje zenei hangot ad — ez bizonyára rendkívül muzikális kínzási módszernek bizonyul. Szegény nagynéném! Máig sem tudja mivel magyarázni periodikus péntek reggeli rosz- szullétemet. Pedig csak az órarendre kellett volna néznie. Első-második óra: Rajz, a műalkotások ismeretével”. Gyűlöltem a rajzot és a műalkotások ismeretét. A vízfestékek és színes ceruzák láttán remegni kezdett a kezem. Egyébként nem használt sem a grafit, sem a kréta. Mindössze csak néhány évvel fiatalabb unokaöcséim előtt szereztem csorbíthatatlan tekintélyt ázzál, hogy csütörtök esténként feketét tudtam köpni. Lázas, sajnos, sohasem lettem. Maradt hát a színészala- kítás. Idővel a görcsök' mesteri előadójává váltam. Ezek a pénteki görcsök 9 fO-kor minden további nélkül megszűntek, s vágtattam az iskolába. A többi tárgyat ugyanis szerettem. Vagy a többi tanárt... Ezen még nem gondolkoztam. Most is rohanok az utcán. Felnőttként, nyugalmazott hajmáskéri vadszamár, — grafitevő, és görcsszínművészként. ., és itt dobol a fülemben, hogy „egyszer majd megköszönitek ezt nekem”. Megköszönni? Az x-i iskolától boldogan búcsút véve Bonyhádon magánvizsgáztam. Mikor a rajzra került a sor, remegni kezdett a térdem, elfehéredtem, 'mintha akkor ütött volna ki rajtam a nevezetes grafitevéseim hatása. Gyűlölködve néztem a fehér rajzlapot a rajztáblát legszívesebben odavágtam volna. Az ottani rajztanár — ha jól emlékszem^ Palkó volt a vezetékneve — a hátam mögét állt — Na, mit vagy begazolva, öregem — mondta —, menni fog ez, — és a kezét egy pillanatra szelíden a fejemre tette. És képzelje, tanár úr, ment! Úgy éreztem az életemet is hajlandó lennék eltölteni emö- gött a rajztábla mögött. Rajzoltam mint egy táltos... és fülig érő szájjal mosolyogtam. ■— Mitől van ilyen jókedved? — kérdezte a tanár, s mikor erre is csak vigyorogtam ő is elmosolyodott és nagyon kedvesen azt mondta: Vigyori. — Tetszik érezni a különbséget: „Háimáskéri vadszamarak” — „Vigyori”. Annak ^ bonyhádi rajztanárnak van mit megköszönni. Mikor hazaértem az egyik házbeli srác fakanállal kétszer rámlőtt. Jól célozhat, mert rámüvöltött: Összeesni! Mit tehettem, nekitámaszkodtam a léocsőkorlátnak. A fakanalas hős diadalmasan odavágtatott, a biztonság kedvéért még egyszer hasbalőtt. — Mondd. Zoli vernek téged az iskolában? Bámész, értetlen szemmel nézett rám. — Úgy értem... — Csönd! — szakított félbe —, nem érted, hogy le vagy lőve?! Nem dumálsz! Természetesen nem dumáltam. Az István napi búcsút megelőző héten nagyapa fölszerelte a szekérre a vesszőből font kast, ráhúzta a ponyvát, szalmazsákot meg dunnát és párnát tett a szekérderékba, a saroglyába került a mosópad és a dézsa, a hátsó tengelyre kötöztük a bográcsot, s indultunk Nagybaracs- kára, a Ferenc-csatornához, ahol nagyanyó a háromnapos nagymosást végezte el sok falubeli, ugyancsak ekhós szekérre kapott asszonnyal együtt. Legénykekorom legszebb napjai voltak ezek. Nagyanyával az ekhós szekéren aludtunk (nagyapa alatta a szénában), bográcsból, hosszú nyelű fakanalakkal ettük a gulyást meg a halpaprikást, amelyet nagyapa fő- zöt a füzek alatt, míg nagyanyó a sulykolót csattogtatta a vízben. Kedves kötelességem volt ilyenkor, hogy a szappanhabos parttól beljebb éviekéivé, tiszta vizet hozzak a dézsában nagyanyának, ami nem volt köny- nyű, mert úgy kellett ügyeskedni, hogy minél több víz kerüljön belé, de azért még lebegjen a dézsa, ne merüljön le az iszapos, hináros mélységbe. Már kevésbé volt ínyemre való a másik föladat, a napra száradni kitett lepedők, s dunnahajak őrzése a libák, kacsák elől. Ámbár ezzel is megbékéltem, kivált mikor fölfedeztem, milyen pompás látvány a sok feltűrt szoknyájú, serényen hajladozó asszony, akik közt szép számmal akadt vakító szárú menyecske, s bimbózó leányocska is... Aztán a lóúsztatás, ami ugyancsak ilyenkor esett meg! Prüszkölő öreg pejkónk hátán lebegtem a borzongató, zöld mélységek felett, — ehhez mérhető gyönyörűség tán nincs több a világon. Mindez azért ötlött most eszembe, mert a külföldi lapok már telistele vannak a nyárra ajánlott útprogramokkal, fürdőhely-reklámokkal, turis'acsaloga- tó hirdetésekkel. Ezek sorában szemet szúrt a minap egy hírverő cikkecske, amely arról tudósít, hogy ez idén — ír mintára — az NSZK-ban is szerveznek cigáriykaravánokat. Rögtön nagyapa ekhós szekere jutott eszembe, a csodálatos vízparti éjszakák, szinte az orromban éreztem a bográcsban rotyogó halpaprikás illatát, s hozzávéve még ehhez a szabad kóborló* ígéretét — hát akko a vágyakozás fogott el, hogy helésajr dúlt a szívem. Aztán mégis bosszúsan össze* gyűrtem az újságot. Ez a „cigánykaravánnak” reklámozott turistaút ugyanis egy cseppet sen* hasonlított az én egykori, ekhós szekeres vakációmhoz. Ahogy izgatottan végigböngésztem a cikket, kiderült belőle, hogy stráfkocsit vontatnak majd ki- vénhedt söröslovak, azokon lehet csapatostul zötykölődni, körbeülve a platót, előre kijelölt útvonalon. Napközben meg-meg- állnak egy-két kies helyen, mad- zagáztatásra, szalonnasütésre is lesz alkalom (jégládában hűtött ital is lesz!), este azonban mindig betérnek egy vendéglátó udvarházba, ahol fölséges vacsora, forró fürdő és puha ágy várja a „nomádokat". Nevethetnékem volt, hogyan képzelik el Nyugaton a cigánykaravánt, s már mulattam, amikor a cikkecskéből kiderült, valami grófi aranyifjú szervezi az egészet. Honnan is tudhatná az istenadta, milyen az igazi ekhós szekér, hogyan kell bogi- rácsban halpaprikást főzni, s bizonyára nem látott még életében sem hosszú nyelű, szépen faragott fakanalat. Aztán mégis megfájdult a szívem, mert eszembe jutott: talán sohasem lótok már ponyvás szekeret, nyári éjszakákon, csobogó vizek partján, nem bámulhatom alóla az égen szikrázó csillagokat, míg a tábortűz felől halk nótaszót, s csiklandós sikkantásokat sodor felém a szél. Utoljára 1956 októberében láttam ponyvás cigányszekeret, a kispesti Határ úton. Gránát vágta szét, lovak s emberek véres tetertie hevert körülötte, kihasított dunna pihéit sodorta szerteszét a szél. Iszonyú volt. Az ekhós szekér szívmelengető idillje, s véres drámája azóta együtt él az emlékezetemben. Hiú volna a remény, hogy egyszer talán mégis ekhós szekéren kóborolhatok még, kedves cimborákkal, a Duna mentén, vagy a Vértes, a Bakony • erdeiben, a bak alatt lapuló zabos tarisznyával, a hátsó tengelyen himbálódzó bográccsal? Olvastam, idegenforgalmi szakembereink postakocsis utakat szerveznek a Bakonyba, lovas álbetyárok támadásával fűszerezve. Nem lehetne egy kis igazi romantikát föltámasztani, ekhós szekerekkel? Jégláda nem kellene hozzá, de szalmazsák, dunna és kondér okvetlenül! Lovasklubjaink egyre népszerűbbek. Hallom, némely külföldiek minden pénzt megadnak azért, hogy istállóban, széna közt aludhassdhak. Hátha még igazi cigánykaravónt szerveznénk nekik! Persze, szakemberekre kellene bízni a szervezést, nem úoy, ahogy az NSZK-ban teszik. S nálunk még vannak ehhez szakértők! Volt egy cigányfiú katona-" pajtásom, az úgy tudott agyagba tapasztva, csirkét sütni, hogy az ember a tíz körmét is megnyalta utána. S mi mindent tudnak még ezek a mi volt nomádjaink, az ürgeöntéstől egészen a ... — no, persze, minden régi tudományukat azért nem kellene föleleveníteni. Bizonyos vagyok benne, tsz- eink, lovasklubjaink nem fizetnének rá, ha vakációs cigánykaravánt szerveznének. Évente visszatérő szekérbérlő volnék magam is — föltéve, ha forintért is kölcsönöznék. Kéziratokat nem őrzünk meg és nem adunk vissza! Csak olyan irodalmi munkákra válaszolunk. amelyekben a tehetség jelét látjuk. Tavasz a Gallérthigyen. (MTI foto — Benkő Imre felv. — KS),
