Tolna Megyei Népújság, 1971. március (21. évfolyam, 51-76. szám)
1971-03-07 / 56. szám
Borai látván r brit gyógyszertárat. „Az emberek várakozásait ki kell elégíteni" —» mondta az igazgató. „Inkább távollétem miatt szidjanak, mint m teljesítményemért” — mondta H. S. „A próba talán el is maradhat” — mondta az igazgató, majd újra dicsérni kesdte a különféle öblögetési, borogatás! és ecsetelési eljárásokat, amelyeknek már csak azért is szakértője, mert ó — H. S. bizonyára emlékszik is a család nevére — a helybeli gyógyszerészdinasztia leszármazottja. Amikor az emberi akaraterő csodatevő hatását kezdte magasztalni, a baritonista tiltakozni próbált, de nem jött ki hang a torkán. „Hogyan?" — kérdezte az igazgató. A művész újra szólni akart, de csak tátogni tudott Az igazgató arcára üdvözölt mosolyt ült ki. Este a baritonista megjelent a színpadon. Hála rendkívüli színészképességének, tökéletesen eljátszotta szerepét Csak éppen hang nem jött ki a torkán. Helyette a zegzugos kulisszák jól megválasztott rejtettében egy tehetséges főiskolás — at igazgató unokaöccse — énekelt Az előadás végén percekig zúgott a taps. Még a vasfüggöny elé is többször kiazólították H. S.-t, aki hajladozva, de merev arccal fogadta az ünneplést Öltözőjébe visszatérve, a folyosón találkozott a fiatalemberrel, kezet rázott vele, gratulált megköszönte a segítséget majd alig érthető hangján hozzátette: „Ha elfogad idősebb kollégájától egy tanácsot hadd hívjam fel a figyelmét arra, hogy a magas hangok tisztaságára még nagyobb gondot kellene fordítani”. A fiatalember kisimította haját a szeméből, H. S. megveregette a vállát majd a bankettet is lemondva még aznap éjjel elhagyta a várost „Csodálatos voltál" — mondta másnap unokaöccsének az igazgató —, „mihelyt végzel, ideveszlek, erre mérget vehetsz”. A fiatalember nem válaszolt „Tüdőm, hogy protekcionizmusról fognak vartyogni” — folytatta az igazgató — „de most már kit érdekel? Olvastad a reggeli lapokat?” Ismét csend volt a válasz. „Nézd csak. a kritikus itt H. S. hangjának ifjúi csengéséről ir. Jó, mi?" „Nagyon — mondta a fiatalember. „A bankettre azért nem hívtalak meg, mert nem akartam tápot adni a pletykának. Különben érdektelen volt, H. S. úgysem volt jelen”. „A felfújt hólyag” — mondta a fiatalember — „a vén pozőr’. „A legnagyobb élő baritonistáról beszélsz” — figyelmeztette az igazgató. „Akinek a helyébe még én is bármikor beugorhatok” — mondta a fiatalember. „Figyelted, milyen blazirt pofával aratta le az öt tapsaimat?” „Azok nem a te tapsaid voltak” —mondta az igazgató. A fiatalember hátralökte a fejét és gúnyosan elmosolyodott. „Azok a tapsok nem a te hangodnak szóltak, hanem az ő presztízsének.” „Akkor otthagyom a pályát” — mondta a fiatalember — „ha nem a hang számít, nem akarok énekes lenni.” Most az igazgató hallgatott „A helyében, tudod mit csinálnék a helyében?” Főbe lőném magam”. „Inkább vigyázz jobban a magas hangjaidra — mondta az igazgató. „Miért vigyázzak?” — kiabálta a fiatalember. — „Mi az ördögnek vigyázzak? Hogy felkapaszkodhassak abba a magasságba, ahol már énekelni sem kell?” Az igazgató elmosolyodott. „Nem volna egyszerűbb” — kérdezte a fiatalember — „nem volna gyümölcsözőbb, ha egyszerűen csak tátogni tanulnék?” „Énekelni tanulj” — mondta az igazgató és unokaöccse vállára tette a kezét —, „de azért nem árt, ha meg- jegyzed, hogy tátogni is tudni kell”. Kéziratokat nem őrsünk meg és nem adunk vissza! Csak olyan Irodalmi munkákra válaszolunk amelyekben a tehetség jelét látjuk. Igor Jaroaxláveev i Ciejareltaszünel Az igazgató lenyomta a gombot. Bejött a titkárnő. — Szolovjevet küldje be hozzóm! —> Igenis, Arkagyij Matvejevics. A titkárnő vette a házi telefonkönyvet és már tárcsázta is a 149-est. — Szolovjev elvtárs jöjjön az igazgató elvtórshoz! — Szobán kívül tartózkodik —• válaszolt egy női hang. A titkárnő visszament és jelentette oz igazgatónak: — Szolovjev szobán kívül tartózkodik, Arkagyij Matvejevics. — Ha visszamegy, azonnal jöjjön be hozzámI — Igenis, Arkagyij Matvejevics. A titkárnő újból hívta a 149-est: — Ha Szolovjev visszamegy a szobájába, azonnal küldje be az igazgatóhozl — Jó — felelte a női hang. Eltelt egy hét, de Szolovjev nem jelentkezett. Kedden reggel az igazgató ismét lenyomta o gombot. Bejött a titkárnő. — Szolovjevet küldje hozzám! — Igenis, Arkagyij Matvejevics! A titkárnő a házi telefonkönyvből kikereste Szolovjev számát, a 149-est, és tárcsázta. — Szolovjev azonnal oz igazgatóhozl — Nem tartózkodik a szobában — felelte o női hang. —• Nem tartózkodik a szobájában, Arkagyij Matvejevics. — Mikor ment ki onnan? — Azonnal megtudom, igazgató eMórs! A titkárnő hívta újból a 149-est: — Mikor ment ki a szobából Szolovjev? — Szolovjev a múlt év június tizenötödikén, kedden ment ki a szobából. A titkárnő pontosan jelentett: — Szolovjev a múlt év tizenötödikén, kedden ment ki a szobájából. — Tudja meg, hogy hová távozóit. — Igenis, Arkagyij Matvejevics. A titkárnő újból rócsengetett o 149-esre: — Hová távozott • szobából Szolovjev? — Szolovjev kiment rágyújtoni — felelte a női hang. — Szolovjev kiment rágyújtoni — közölte a titkárnő oz igazgatóval. Az igazgató felemelte a tekintetét, megkeményítette az ojkoit és mondta: — Azóta nyolc hónap leit el. — És kilenc nap — egészítette ki ■ titkárnő. — Kerítsék elő Szolovjevet! — Igenis. Arkagyij Matvejevics — felelte a titkárnő, és élindult osztályról osztályra. Az egyik szobában rá is akadt Szeiovjevre. oki újságot olvasott — Dnt látni okarja az igazgatót *— Megyek — felelte Szolovjev és összehajtotta az újságot — On a Szolovjev? — kérdezte az igazgató. — Igen. Én vagyok — felelte Szolovjev. — On a múlt óv június tizenötödikón kiment a szobájából, hogy elszívjon egy dgorettátl? — Igen, valahogy úgy tűnik, hogy akkor leho- tett — felelte Szolovjev. — Ez nyolc hónap és kilőne nap— — Tíz — javította ki a számot o titkárnő.-— Tehát nyok hónap és tű nap óta üldögél ön egy másik osztályon? — Akkor én valószínű eltévesztettem az irodám ajtaját — feltételezte Szolovjev. — Világos. És most Dóért is van itt nálam? — Ön hivatott. — Mikor? — Most. — Dnt én tegnap hivatta« — mondta szigorúan az igazgató —• mára nekem más van beütemezve! — s lapozni kezdett naptárjában, — Szkorcov. Igen, küldje be hozzám Szkorcovoti *— kérte az igazgató a titkárnőt. — Igenis, Arkagyij Matvejevics. A titkárnő lapozgat o házi telefankönyvben, és tárcsázza a 278-as számot: — Szkorcov eivtárs fáradjon be az igazgatóhozl — Kiment rágyújtani — felelte egy álmos férfihoiigtM Fordította: Sigér hu* A SIKER H. S., a világhírű skandináv baritonista hosszú délamerikai körutazás után és kelet-európai tűrné előtt egyetlen fellépésre hazalátogatott inkább múzeumairól mint zenekultúrájáról nevezetes, mérsékelt forgalmú szülővárosába. Éjszaka érkezett és inkognitóban, mint ilyenkor mindig, egyetlen próbát kötött ki, az előadás délelőttjén, és az volt a terve, hogy a bankett után rögtön tovább is áll. Amióta húga féjhez- ment Angliába, nem éltek a Városban rokonai, és mivel nem munkált benne a kegyelet vagy a hagyománytisztelet érzése, maga is csak tétován értette meg, mi készteti arra, hogy három-négy évenként fellépésével megtisztelje a helységet. Miközben a város önmagát ünnepelte az ő nagyságában, ő az önmagával — mindig — azonos városon lemérhette a saját emelkedését. Sajnos reggel, ébredés után, még a szokásos torokköszörü- lős tréninghangokat sem kellett hallatnia ahhoz, hogy érezze: hangja használhatatla- nul érdes. Bánatosan kibámult szállodája ablakán: odalent egy plakát széthasogatva a gyönge ködöt az ő nevét rikoltotta. „Azonnal meg kell lépnem” — dörmögte rekedten maga elé — „majd egy táviratban beteget jelentek”. Leballagott az utcára; a helyi lap címoldaláról a saját tá- toft szája meredt rá. Szórakozottan közelebb hajolt a képhez, hogy megvizsgálja, nem piros-e a torka. Közben két ismeretlennek tetsző hölgy ráköszönt! „Felismertek” — gondolta H. S. kétségbeesve. Tanácstalanul ödöngött az utcákon, vissza-visszabiccen- getve a járókelőknek. Észre sem vette, hogy az Operaház elé ért Itt büszke tábla hirdette, hogy az aznapi előadásra minden jegy elkelt Torkát köszörülte, legyintett és kiköpött. Mint valami varázslatra, két srác szökkent elébe és autogramot kért Az énekes segélykérőén körülnézett és a szemközti torony órájáról leolvashatta, hogy negyven perc múlva kezdődik a /próba. „Na nem” — gondolta eltökélten, „nem csinálunk magunkból bohócot”. Bement a zenepalotába, és azonnal közölte elhatározíását az igazgatóval, aki üdvözlésre tárt karokkal állt előtte. Ez a férfiú nemrégiben került a nagy múltú intézmény élére, és fűtötte a bizonyítás vágya. H. S. fellépte lett volna első nagyobb szabású fegyverténye, ettől remélte, hogy elhallgattatja a lelkesen és. alattomosan piszkálódó sajtót és a szakmai közvéleménynek azokat a hangadóit, akik kinevezésében protekcionizmust szimatoltak. A művész már régen elhallgatott, de 6 még mindig felemelt karokkal áesorgott vele szemben, olyan nyomorultul, mint akit letaglóztak. Tompa aggyal vette tudomásul, hogy H. S. vállalja az anyagi kárt, és hogy hajlandó nyár végén behozni a most elmulasztottakat; csak akkor szólalt meg, amikor a művész búcsúra nyújtotta kezét Elismerte, hogy H. S. hangja némelyest szokatlan, de ezt csak a reggeli ködnek tulajdonította. Gyógyszereket ajánlott. Az énekes kissé ingerülten és nagyon rekedten azt válaszolta, hogy már negyvenhét esztendeje él együtt a hangszálaival, így hát alaposan kiismerte rigolyáikat Estére még akkor sem fognak szuperálni ha üresre zabálja az összes helyKALD1 JUDIT RAJZA
