Tolna Megyei Népújság, 1971. március (21. évfolyam, 51-76. szám)
1971-03-07 / 56. szám
Színpad a külterületi dobogón A világ vége M.-től tíz kilométerre kezdődik, ahol Déres bácsi leállítja a motort a felázott koronájú árvédelmi töltésen. — Istenkísértés lenne tovább menni — mondja sértődötten. Az ott már az iskola. Zsúp- födeles, fehér falú házacska. Körötte néhány szomorú akácfa. Mintha védelmezni akarnák — persze, hasztalanul — a szél haragja ellen. A fatörzsek között apró pontocskák mozognak. Csak elfogyasztva valamit a még jelentős távolságból. kerül ki, hogy minden apró pontnak arca van, keze, sőt' neve is. Ők a helybeli tanköteles ifjúság. Gallyat szednek. Az idősebbje kishal iákkal fát aprít. Politechnikai foglalkozás? t Nem. Ők fűtenek. Az eresz alatt közben megjelenik egy középkorú nő, a nagykabátos, bekecses-kucsmás gyerekek karéjában. Errefelé fogadni illik a vendégek — Újságíró? Ügy bámul rám, olyan őszinte riadtsággal, mintha marsla- • kót látna. (Ezek szerint közéleti megbecsültségünkkel nem növekedett egyenes arányban társadalmi jóhírünk.) — Talán csak nem csináltunk valami rosszat? — csúszik ki a száján a kérdés. Egy pillanatig csendben állunk. — Tessék csak beljebb kerülni — mondja aztán szolgálatkészen. — TI meg. gyerekek, bementek szépen az osztályba... Pista, Jóska... Te az alsósokkal, te meg a felsősökkel... Részben osztott külterületi általános iskola. — És a társa? — Elment a boltba... Ne tessék haragudni... Nem tudtuk, hogy tetszik jönni.« Egyik lábamról a másikra állok, hiszen még be sem mutatkoztam. — Erre tessék-. A szobát egy az egyben át lehetne emelni Bródy Sándor színművébe. De itt két ágy van, derékszögben egymáshoz tolva. Az áwterífőkön sehol egy ránc. Ellenben mindenütt tenyérnyi csipkék. Az asztalon is, a székeken! is. — Egy kis likőr... De ne tessék visszautasítani... — Zöld. dióízű, sűrű. — Meg egy kis édes-sós... Ebből is tessék venni... Már estére sütöttük... Napok, csillagok, holdak: tésztából. Kis házi világegyetem, tepsi-galaktika, tehéntejét... — Inkább egy órát szeretnék látni — mondom teli szájjal. — Igenis, kérem, egy órát — ugrik fel szolgálatkészen, és lesöpri sötétkék szoknyájáról a morzsákat. — Egy órát... Sajnos, csak a felsősökkel... Mert, tetszik tudni, a kolléganőm— elment a boltba... — Az Ördögbe is — mondom végül —, hát nyugodjon már meg végre. Nem vagyok én se detektív, se tanfel ügyelő L. Kémiaóra. A padok még a múlt században készültek. Generációk egész hada viaskodott bennük a tudománnyal. Tisztára törölt tábla, szemléltető képek a falon. A katedrán egy özönvíz előtti Bunsenégő, de lángja azért virgoncul nyújtogatja nyelvecskéjét. Aztán egy darabka lakmuszpapír, amit — tenyérnyi foltot hagyva maga után — elszínez a sav. A gyerekek lélegzetvisszafojtva bámulják. Mint Cune asszony, amikor a fészerben megpillantotta a foszforeszká- Ló rádiumkivonatot. Mint a tudomány hőskorában, mikor a dolgok még nem különültek el egymástól, és az elmélet kezet foghatott a gyakorlattal. Itt a kréta, amott, a táblán egy kémiai képlet. Ato-' mok, molekulák, kötések, ve- gyületek. Békésen együtt élve a patkószöggel, kenyérmorzsával, tolltartóval, radírral. A tábla fölött petróleumlámpa pislákol. — Ezt mind maguk csinálták? — Igen. A ruhákat papírból varrtuk. Díszeket is ragasztottunk rá... » —• Icuka sapkákat csinált... — ...Erzsiké meg külön tizenkét álarcot... Egymástól veszik át a skót, mint futók a stafétabotot — Hány szereplője lesz a színdarabnak? Kis csönd. —- Hány?... Hát mindenki. — Mindenki? Csak tán nem ez egész iskola? Elmosolyodnak. — Igen, az egész iskola. Mind a harminc diák. — És a mesejáték? — Mi írtuk... Hogy legyen benne mindenkinek szerepe— Ha csak néhány szó is... — Mióta készülnek rá? — Mióta? Hát körülbelül... ■ körülbelül három..., nem, inkább úgy négy hónapja... Igen, tetszik tudni, először megírtuk a színdarabot, aztán próbálni^ kezdtünk... És amikor a "gye-' rekek tudták már a szöveget, nekifogtunk a ruhavarrásnafc..-».•.Mióta élnekitt? * •— Tíz éve... — Tizennégy éve... — Városba nem vágynak? Sóhajtanak, hallgatunk egy darabig. Az idősebb tán harmincnyolc lehet. A fiatalabb három—négy évvel kevesebb. Testesek, néhány kilónyira a fenyegető kövérségtől. Arcukon keményedé vonások, hajukon a házi sütővas nyoma. — Mit csinálhat az ember? — bámul maga elé a fiatalabb. — Vagy elzüllik, vagy dolgozik. Kicsit elbátortalanít bennünket a hirtelen summázat. Témák után keresgélünk, meg éhesek is vagyunk. Elbeszélgettük az ’dót. Délután van. Mindjárt jönnek vissza a gyerekek, kezdődik a főpróba, így aztán egy kis rántottét eszünk. Hagymásán, jól meg- sózva-paprikázva, tekintélyes szalonnagerezdekkeL Sorra jönnek a gyerekek Nagy dübbenésekkel verik le bakancsukról, csizmájukról a sarat A padok különben maradnak. Zártszék, támlásszék, középülés. Hátul a szamárpad: zsöllye. A tábla elől eltakarítjuk a tanári asztalt, s a dobogó lesz a színpad Függöny nincs. Oldalt, jobbról-balról jönnek majd be a szereplők, a nézők pillantásainak kereszttüzében. Mint egy görög sors- tragédiában. A királykisasszony csizmában van. Kérője, a Hetedhétországból jött daliás királyfi, bakancsban. Az udvamép — egyelőre még — nagykendőben, bekecsben. A gonosz boszorkány tizenkét éves. Két szőke varkoc9a meglibben minden lépésénél. De a hangja Pucké. — Mösgyüttem, hogy elvő- gyelek feleségül — mondja a daliás királyfi. — Ha möggvüttél, hát itt vagy. Hanem előbb ki köll áll- nod a három próbát — így a csizmás királykisasszony, és nyomatékül perdül hozzá egyet. — Nem addig az! — lebbenti meg varkocsait a gonosz boszorkány. — Én majd gondoskodom rulla, hogy né lögyetök boldogok! — Hess, te rusnya férög! — mordul rá az öreg király, aki nyolcadikos, és kimagaslik az együttesből. 5. Ide hamarabb szokott jönni az alkonyat. Ügynogj, mire a főpróba végére érünk, rheg kell gyújtani a petrollámpákat. Ide je, mert kezd szállingózni a közönség. Édesapák. édesanyák. nagymamák, kistestvérek, nagynénik, sógorok, ko- maasszenyok, keresztapák. Hat órára már a falak mellett szo- 1 rongunk. Szívok kint, az eresz alatt egy kis friss levegőt. Éppen akkor ér oda a lovas. Öreg. bajuszos bácsi kászálódik le a nyeregből: — Gyűltem mög- nézni az unokát... Hogy hun- nan? Hát az üzemegységből. — Messzi van az? — Kilenc kilométernyire. Lova rezzenetlenül all, szőre selymesen fénylik az esőtől. Ügyetlen mozdulattal megveregetem a nyakát. Kitáguló orrlyukaiból gőzölgő párát lehel rám. Kicsit tanácstalan vagyok a további teendőket illetően. Odabent dübögni kezd az úttörődob. — Na, mönnyünk — bök oldalba az öreg. — Néhogy lö- késsük az elejit. 6. _____ “ °5 Félcipőben vagyok "x'SWrfkT-'" taposott, elferdült sarkú, elvékonyodott talpú zsurnaliszta.* csukában. Körömmel próbálom levakarni róla a sarat. — Na, milyen volt? — kérdi Béres bácsi a volán mellől. Aztán begyújtja a motort, és elkezdünk gurulni az árvédelmi ‘ töltés nyálkás tetején a világ közepe felé. PAPP ZOLTÁN ÉRDI JUDIT RAJZA LOVÁSZ PÁL: APÁM, ANYÁM Aranyszemet vet az apám, csillagkalász nő a nyomán. Piros hajnal suhintása bő termését lekaszálja. Föld szennyesét mossa anyám i* halálon túl, éjfél után. Reggel fényes tiszta leple fekete lesz megint este. KÁLDI JÁNOS: TÉLI FÁK Mennek a fák át a réten hófüggönyök közt, fehéren. Télen át és holdvilágon szüntelenül őket látom. Szivemen át — szélzsivajban —* mennek, mennek múlhatatlan, Zengő ággal, törhetetlen, világiépő förgetegben. így mennek már tobbszás éve az elvesző messzeségbe. öles hóban sok-sok fáklya, bánat húzza, vész cibálja, t Tündökölnek az időben, képzeletben, eltűnőén. Szabó Dezső emlékére Dezső bácsi tisztességben megőszült, törékeny alakját nem látjuk többé a szekszárdi képzőművészeti kiállításokon. Hatvanesztendős festőművészi pályafutásának jubileumi tárlata után szekszárdi otthonában is szívesen bemutatta a látogatóknak legkedvesebb és a legújabb festményeit — Tessék az ablakon, kopogni! — szólt kapuján az útbaigazítás, és feleségével együtt mindig vendégszerető szívvel fogadta az érkezőket Nagyon fájó, hogy ezúttal a minden emberi életre kérlelhetetlenül pontot tevő elmúlás kopogott a csodálatosán gazdag életművet rejtő kis házimúzeum ablakán, a gyászhírt hozó táviratkézbesítő által. A szűkszavú távirat azt közölte: Szabó Dezső meghalt 1971. március 4-én a szekszárdi kórházban. Délelőtt háromnegyed 11 órakor hunyta le örökre szemét, 83. életévének küszöbén Tolna megye festőművészeinek doyenja. Örömben, bajban és gondban vele osztozkodó, hűséges életpárja a januári kórházba MISZLA1 GYÖRGY; NÉKROLÓQ (Szabó Dezső festőművész halálára.) Te is elmentél a többi után... így van ez Dezső: meghal, aki él. így hulltok egyre el nap-nap utón. Elvitt e cudar márciusi téL Kihörpintetted Előhegy borát. Nem kell álmokat fakasztó nedű. Elmentél Te is, Te csöndes barát, széttört benned az áktmhegedű.,. Szorgos kezedből kihullt az ecset... A btíjkóló kór régóta lesett, s nemesen dobbanó szíved megállt. Te elmentél, de neved ottmaradt örökké ifjú képeid alatt. Dezső, legyőzted bennük a halált/.., Szekszárd, 1971. március 5. kerülése óta csaknem naponta felkereste betegágyánál. Az utolsó előtti napon meglepően jó közérzetben találta, akkor is művészi terveit emlegette. Ezért, mivel a feltorlódott otthoni munka elfoglalta, másnap nem látogatta meg az áldozatos feleség. Talán a sors így kímélte élete legnagyobb fájdalmának elvi- selésében.., Szabó Dezső roppant szerette vidékének környékét, még decemberben is festett saiát gyönyörködtetésére egy hangulatos szekszárdi tájképet, s a múzeum felkérésére elvállalta Hegedűs Gyula, a magyar színjátszás Tolna megyei származású nagy alakja arcképének a megfestését is. Sajnos, az utóbbi tervét már nem válthatta valóra. Csodálatosan termékeny, a szépség alázatosan szerény igézetében élő alkotó volt, a klasszikus hagyományhoz hű művészetének sokak által becsült képviselője. Kitűnő portréi, tájképei, csendéletei tengeren innen és túl is őrzik emlékét. A szekszárdi és a sárközi népélet kiváló ábrázolójaként is számon tarthatjuk. Szekszárdon a vasútállomás várótermében levő falfestményei, a zeneiskolában Lisztportréja, a gemenci erdőről és a szekszárdi szőlődombokról festett képei mindig rá emlékeztetnek. Dezső bácsi élete műveiben folytatódik, s fennmarad Szekszárd művészet történetében. BALLABÁS LÁSZLÓ
