Tolna Megyei Népújság, 1971. március (21. évfolyam, 51-76. szám)
1971-03-28 / 74. szám
D. Kónya József: JÉKELY ZOLTÁN; BÁTORTALAN TAVASZODÁS Tipikus történet Száguld a koldus-szagú szél, szirmok esőjét záporozza. Emlékeim felé, elálmodozva, egy mag-vitorlás ringva útrakél. Utána megremegve bámul a kis pipehúr, érzelmes pici kék szem — és búcsút int a rom-kökeritésen a primula. S csak száll a mag, mint égi készülék, mely ismeretlen csillagokba indul de nem jut a felhők határain túl: körülveszi s lehúzza majd a jég. Felhő-rucák lubickolnak az égen, mely kékebb, mint a legszebb hegyi tó; támlátlan, rokkant padra dőlve nézem, szomjú szememnek tündér itató! Körülöttem szegett fővel botorkál két-három zord, magábahullt öreg: bottal piszkál avart, vagy új rügyet, s a sírás, mint a szálka, áll a torkán. GALAMBOSI LÁSZLÓ: RUHÁM MEQSZŐTTÉK Szegény angyal, ki sorsomban bolyongsz s virágot látsz kedvesem homlokán; hányszor csonkítod nehéz szárnyadat? Kékszívű, vértezett időm kevés. Ruhám megszőtték már a csillagok. Uj szobor Szekszárdion TJj köztéri szoborral gazlngodott Szekszárd. Palotai Gyula: Női figura című kom iá! a Wosins/ky utcai óvoda előtt állították fel. Foto; Gottvald Károly A konyak langyos volt és enyhén szappanízű. A pincér a mindent-tudók szemtelen alázatosságával tette le a poharaikat és mint egy nagy zöld légy, a következő asztalhoz mászott. — Igyunk — mondta a férfi. (Amikor vitatkozol, olyan vagy, mint egy vergődő, nagy-nagy madár. Kínlódsz, szertelen hévvel próbálod megvédeni azt, amit te életnek nevezel, — és közben észre sem veszed, hogy egy centiméterrel sem jutottál magasabbra. Nézlek és hallgatlak, szeretem látni dühödt indulataidat, fogcsikorgató próbálkozásodat, hogy meggyőzz. Csakhogy engem nem lehet meggyőzni, drágám, az én érveim, ha prózaiak is, de szebb csengé- sűek. Gúnyolódsz rajta, FORINT FILOZÓFIÁNAK nevezed, köpsz mindenkire és most mégis itt ülünk együtt... Idegen vagy, szimpatikus, sután mozgó idegen a mi, forintokon megváltott világunkban és még te akarsz feltételeket diktálni. Várj csak, drágám, — az üzletet ketten kötik. Én mindent biztosítok, nyugalmat, lakást, kocsit, pénzt és persze, szeretlek is. Nem elég? Az enyém a nagyobb kockázat, drágám, mert te csak a fejedet adod, kiismerhetetlen önmagad. A fejedből élsz, nem valami Jé- nyesen, én többet kínálok ezért a fejért.. De mi lesz akkor, ha a fejed már tudod szerszámként használni? Pár száz könyvedet sosem fogod forintra váltani, eszme-kalyibád pedig nagyon szűk két embernek. Igen, drágám, eszmékből nem lehet házat építeni, azokból nem lehet élni. Legfeljebb értük, mondanád, de mi van akkor, ha fenéken rúgnak az eszmék? Egzisztenciád labilis, tehetséged nagyon kockázatos részvény. NI égis szeretem a TI VILÁGOTOKAT, a társaságodat, az örök-égő, percnek-élő, rongyos fenekű bolondokat. Nem hiszek a ti világotokban, de irigylem szabadságotokat, csodálom félretaposott sarkú igazságotokat. Nem vagytok többek, csak mások. Ez nekem elég. Közöttetek akarok élni és közöttetek fogok élni. Mindenem megvan hozzá: szépségem, pénzem, akaratom. VELED akarok élni, képzeld csak, milyen szép pár vagyunk együtt: a pénz és a szellem. Tulajdonképpen szégyellem magam, felajánlkozom, mint egy rossz nő. Pedig válogathatnék, nem CSAK pénzem van, velem nem kell csukott szemmel menni az ágyba. ÉRTSD MAR MEG, én társaságba akarok járni, en- tellektüellek közé, szép ruhákban, gondtalanul és szabadon. De te menekülsz ettől, a gyávaság mondatja veled, hogy fütyülsz a pénzre, a lakásra, az áhított jólétre, a szép ruhákra, a belvárosi frizurára, te csak ENGEM akarsz. Engem viszont teljesen kisajátítani' Ez tetszik egy kicsit. Feudalizmus a ti szabad világotokban. .. Látod, jobb nekem. Te most is rágódsz, itallal, an- daxinnal gyötrőd magad, míg én nyugodt vagyok. Én mindent megkoptam, amit akartam. Néha a •sírással, toporzékolással, néha csak úgy ajándékképpen. Érted?, MINDENT. Pénzt .ruhát, lakást, férjet. Téged is megkaplak, ha akarom! De te nem vagy mérhető. És nem tudom, akarlak-e?). (A tartósod bőszített fel. A tulajdonos kihívó természetességével terpeszkedtél a férjed mellett a kocsiban, nyafka félszavakra méltatva bennünket. Én, a szórakoztatni meghívott jópofa, a hátsó ülésen, lakmusz-lila lettem a dühtől. Hátba szerettelek volna vágni. Ébredj mór! NEM MINDEN A TIED! Semmi sem a tied! Visszaúton már a kezed szerettem volna megfogni. Óvatosan, az ajtó mellett előrenyúlva megfogni a kezed. Nem húztad volna el. Eltört rajtad a máz, — ott álltái védtelen, néha mór azt hittem értelek. Csakhogy rajtad több réteg van. Gondosan impregnáltak az élet ellen. Az élet, az én értelmezésemben, persze. Sohasem mulasztottad el közölni: minden körülötted forog. Abból hitted talán, hogy mindenki. Legalábbis sokan. Pedig azok csak bolygók voltak, szépséged, adakozó kedved bűvkörében. A világ pedig nem vett tudomást rólad ... Fényévnyi távolságra vagyunk egymástól. Mégis, kinlódva keresem benned azt az adót, amely hullámhossza valahol találkozik az enyémmel. Egy ponton azonosan rezonálunk. De hol, MELYIK AZ A PONT? Az ember kívül esik a tér határain. Tartok tőled. Szeretsz mindig a koordinátában lenni, és nem biztos, hogy az egyik vonal mindig tőlem indul ki. Arra a másik életre vágysz, ami engem megfojt, eltemet, papucsba bujtat, meghazudtol. Amit nem tudnék MEGALKUVÁS NÉLKÜL élni. Neked Budapest kevés, neked New York kell, neked a férjed kevés, neked én kellek, neked én kévés leszek ... Gyáva vagyok. Gyáva vagyok eltörni a gerincemet, meri többé a jólét-gipsz sem tudja kiegyenesíteni. Tartok önmagámtól. Mire számíthatok, ha egy ismeretlen rendeltetésű titkos adó napok alatt összekuszálhatja házasságom konszolidálttá fésült szálait? Mit akarok, MIT AKARUNK EGYMÁSTÓL? Lefeküdni. Persze, azt is. De azért nem adom cserébe agysejtpusztító éjszakáimat, a tébolyulttá feszült nappalokat. Mindent, csak magam nem! Férjed barátom, feleségem barátnőd. Tipikus történet. Nincs tovább. A kis adó han- gulat-táplálta elemei gyorsan kimerülnek.) A konyak langyos volt és enyhén szappanízű. A mozdulat kettétört, — az üres pohár egy pillanatra megállt a levegőben, mint a végrehajtó kalapácsa. Az első koppanásra ki kell mondani a végső szót. BALIPAP FERENC VERSEI: FALUVÉQI CSŐHALOM Kaotikus betoncsövek betoncső-csönd cső-tengerek csönd-tengerben beton-sziget Álmodik még itt egy utca cső-álmait most alussza fák közötti beton-puszta Csillag szisszen a bokorból beton-ágra száll a lombból emeletes házra gondol APÁM Legallyazták már életed fatörzsét az évek és bámészkodó ifjúságom néma-zöld dzsicngelénel: apró és szüntelen tisztásaira égetted számomra önmagod erejét törvényeidet Te sohasem tévedsz el ha az erdőből elindulsz haza FÖLDESI JÁNOS: KÖSZÖNTLEK Kékebb az ég is, hajt az erdő, hajt a rét is, de én úgy félek, félek mégis. Látok őrző szivem felett futó remény felleget, nem sokáig lesz letarolt a kiszikkadt mező, s lakatlan a madárlak, ess eső, tavasz-eső, szívemnek jóleső: csak madaram, egyetlen madaram, Téged. Téged csupa-szem szerelmem tudom: hiába várlak.
