Tolna Megyei Népújság, 1971. március (21. évfolyam, 51-76. szám)
1971-03-14 / 62. szám
Akáca László i GRÁNIC Söröspoharam falán csipkéző hab megunhatatlan alakváltásait nézegettem a Szeged, tői tízegynéhány kilométerre lévő határállomáson. BÉNYEl JÓZSEF: BÁRÁNY Tmhol jőve bárány lépeget szivárványon bizony nagyon szelíd ő két szeme békessége* orra párázó köd-tó szarvai aranyágak reszéltpengéjű kések csigacsavarba kötve Imhol jó bárány hozzám homlokán napot hozza hátán a csillagokat orra villogtat holdat és csak arcomhoz indul csak előttem esik térdre és szól hozzám megértem anyám küldte a földből szólal az ő szavával ő aggatott rá holdat napot csillagkoszorút ő sodorta szarvait arany csigasodorba ha megfordulna s menne indulhatnék utána megérintettem szőrét vele vagyok pecsétes tőle vagyok megsebzett és nem kellene hívni szólni egy szót se kéne indulnék szarva után raíán talán anyámhoz tán csak a fellegekhez örököt csöndességhez Imhol a szarvas bárány csillagbundájú kosom áll előttem és rámnéz mi van a két szemében alázat és gyalázat nem merek hozzáérni nézzük egymást ezentúl én és a konok bárány mintha varázslat kötne imhol a fehér bárány jaj arcom tiszta arcom fordulj el tőle félek LOVÁSZ PÁL: ÁRVA Nincsen nekem párnám, lehajtok a szélre, nincs, ki betakarjon, csak a menny sötétje. Nincs, akiért éljek, halok minden este, nincs, akiért haljak, éledek reggelre. Nincs, ki szóm fogadja, kiáltok az égre — csillagom lebukik világ örvényébe. A kép megszokott volt, mind kerete, Anind részletei szerint Elvevődtek, visszaadódtak a kék, zöld, piros színű útlevelek, s az idegen arcok is úgy váltották egymást, mint korábbi látogatásaim tekercsre nem vett filmjei. A turcsi orrú Mercedes busz mögött lebillent a Szeged felőli sorompó. A csendes járású motor duruzsolására tán fel sem figyeltem volna, ha a hatalmas kék test — országúti csónakként — nem úszik közvetlenül elém, s szemembe nem villannak az oldalán csillogó, hamburgi cég nevét és címét hirdető acélbetűk. A sofőr — követség! tanácsos, fehér ingben, muskátli- piros nyakkendőben — ott állította le a gépet pár méternyire az asztalunktól, s a gumikerekű bárka utasai rendetlen libasorban járultak elénk: csapzott hajú, gyűrött blúzos, szoknyájukat ingerült mozdulatokkal helyére rángató diáklányok, vászoncipős, farmemadrágos diókí'iúk. Körül sem nézve, a vendéglőterasz székeit foglalta el a húszegynéhány tagú csapat, a fáradtságnak olyan súlyával, hogy lezökkenésük szinte még minket, a terítetlen asztalok néhány vendégét is megbillentett. Percekig tartó levegőhabzsolás után villantottak csak oda alkalmi asztaltársaikhoz, a hívatlan letelepedésért bocsánatot, egyúttal — utólag —, helyet kérve. Szavuk jó negyed óra múlva eredt csak meg. Torokból felfutó félmondatokból előbb európai városnevek gurguláz- tak ki, majd fülembe, tudatomig szivárgott néhány agyon rágott, szétmorzsolt, de azért ismerősnek tűnő szó. De hiszen ezek angolul beszélnek, vaevis, hogy inkább — amerikaiul! Igazam volt: csikágói turisták nyújtóztak el frissen festett kerti székeken: egy vi- lágkőrüli útra indult diákcso- port Bécsből egyvégtében Röszkéig futott tagjai. Kilétükre újabb üveg sör túlnyomásának segítségével derült fény. Magamba töltvén ugyanis még egy kőbányait, alpári angolságommal el mertem dadogni a „From America?" mondatot, s az asztalunkhoz csöppent lófarkas gyereklány kinyíló szemeit látva, majd „O, yes!” szavát hallgatva még azt is meg merRembrandt: Asszony síré »vermekkel és kutyával. Tolirajz. A budapesti Szépművészeti Múzeum kiállításáról. tem kérdezni, hogy; „AH group, all student?” Az all group all student volt! Ahogy a kis lófarkas, előbb szavait nekiszabadítva, majd szégyenlős somolygásom, fejem bátortalan csóválása láttán tanítónénisen tagolva elmondta az USA hajdan gengsztereiről, újabban szim- fónikus zenekaráról híres városából keltek útra még az elmúlt hónap végén, s átröpülve az óceánt, Hamburgban foglalták el a társalgásunk háttereként kéklő autóbusz bordó bársony üléseit, amelyekről le-lekászálódva ismerkednek az idősebb földrész újabb és újabb országaival. Ausztriát négv napig járták, Magyarországon viszont — mivel idegenvezetőiül«: azt mondta, hogy ..no interest” — csak végigszaladtak. A kis esikáeóiról még a következők derültek ki. Filozófiát és a feléjük is naevon divatos szociológiát hallgat az egyetemen. Apja — jómene- telű fogorvos — ugyan valami gvakoristihh nálvára szánta, dehát egyetlen gverek: maga igazgatja az életét, s kedve szerint. A többiek? Filozófus, nyelv, szakos, történész. egyszóval „art student” valamennyi — szinte kivétel nélkii1 »urópai ősök indulataival mozdulataikban. Az s frottírinses. szemüvegét tisztogató hnv” félig még most is párizsi hiszen measovánvodott bukszáját a Szaina-narton töltötte fel nyolcvanéves nagyapja. Az a boy... És akkor már kuncogását tenyerébe rejtve, akár egy gyerekkort pajtásnak kezdte mesélni, hogy feli-önoenésük óta miképpen kerülgeti őt ez a szemüveges. Hogvan tereli magát örökösen melléje, s hogyan hivogatia várost, hegyet nézegetni esténként Aztán egy pillanatra orrát. szó iát görcsbe rántotta a tréfákat megelőző nevetés. Majd felugrott, befutott a buszba, leemelt egy tollaslabda-készletet. Amikor ismét ott állt a kocsi kilincses ajtajában. intett, hogv menjek: legyek társa a szoknyás gumi- darab csapkodásában. Rámkacsintott, de anélkül is tudtam, mindez a szemüveges fiú ugratására van. Azért, hogy elfehéredő szájjal figyelje kiszemeltjét, amint a gyors barátkozás után alkalmi ismerősével még ugrándozni is kezd. Tollaslabdáztunk. ó még törődötten is köny- nyed mozdulatokkal ütögetett. Késiratokat nem őrsünk dm« és nem adunk visssa! Csak olyan irodalmi munkákra válaszolunk. amelyekben a tehetség jelét latjukén meg iskolázatlanul, mackósán próbáltam védeni mind erősebb csapásait. Közben kisütött a nap, és a délutáni fényben nemcsak az ide-odaröppenő kis gumiszoknya lett világosabb, de megszínesedett játszadozásunk háttere, a mind gyakrabban nyíló-csukódó piros-fehér-zöld sorompó is. Aztán kürtőit a követség! tanácsos — indulniok kellett. Kezet fogtunk, ujjainkat az Illendőnél egy pillanatig tovább öleltetve. Aztán még egy szája sarkában kivirágzó félmosoly, és nyúlna a kitárt ajtó fémío- gódzójáért. Ösztönösen, tehát magyarul kiáltottam utána: „A neved! Hogy hívnak?” Aztán dadogva az ő szavaival: „Your name!’ Adress!*Csak a filmkocka mondhatná el pontosan: miképp keményedéit meg arca. az imént még teljesen feloldódott: s hogyan pattogtak elő szájából az elutasító szavak. „Nem, azt nem lehet! Impossible!” Húztam, vagy inkább visz- 'szarántottam; le, elém. a kavicsos, salakos főidre. „Why, miért r Tulajdonképpen ezekért a most következő, dudaszó zavarta szótöredékekért írtam meg az egészet. Olyasmit dadogott el ott, csuklóját szabaditgatva, hogy az anyja tanítása szerint mennyire féltenlvaló, meggondolatlanul ki nem játszható kincs a nevünk. Hogy azt őrizni kell, vigyázni rá, nagy erővel kell reácsapni szájunk lakatját. Majd azt, hogy nemcsak az anyja, otthon több tanára most a programjukat intéző csoportvezető is ... Hogy szóbaállni, ismerkedni, azt esetleg lehet, de a név meg a cím ... Különösen az ilyen idegen tájakon. T^zán szívesen beszélgetett, játszott velem, s mesélt a maga dolgairól, de nem tehet mást Majd gondol rám, ha tollaslabdázik, vagy ha narancslét kortyolgat. „So long!” Most már tényleg menni kell... Ment is. Felugrott a buszra, s az ajtót olyan erővel csapta be maga után, hogy úgy tűnt: maga a dörrenés ugrasztottá meg a hatalmas kocsit • Autók jöttek németekkel, hollandokkal; autók jöttek csehekkel, osztrákokkal. Bizony, minden látványos szelídsége ellenére is nagyon magas, nagyon erős még ez a csupán tarka rudakkal jelzett gránic! Erős és magas, mert bennünk — az egymással látszatra nagyon mélyen összebarátkozókban, de igazából azért idegenekben — húzódnak szögesdrótjai. Vajon mikor lesz olyan könnyen mozduló az a benti, mint amilyen szemre szép az a kinti sorompónyílás? Xúry Mária alkotása a szekszárdi
