Tolna Megyei Népújság, 1971. január (21. évfolyam, 1-26. szám)

1971-01-01 / 1. szám

EKDI JUDIT RAJZA SZILVESZTERI MURI — Magát is meghívták szil­veszteri piknikre a Somberekiék? — Engem is. — És magának is aszonták, hogy öt üveg pezsgőt vigyen? — Nekem is. — És maga is aszonta, hoqy kész örömmel? — Én is. — Hát mit szói ehhez a pi­maszsághoz? Mit akarnak ezek? Pezsgő-nagykereskedést akarnak nyitni a mi pénzünkön? öt üveg pezsgő! Maga visz öt üveg pezs­gőt? — Mi mást tehetnék? A meg­hívást elfogadtam. Nem lehetek olyan smucig, mint ők. — Én is viszek. Viszek én, pe­dig nekem az egész szilveszter nem ér meg ennyi pénzt. — Egész évben a mi pezsgőn­ket fogják inni, azt remélem tud­ja? — Világos. De igazuk van, ha két olyan verebet tudtak fogni, mint mi ketten. Beszéltem B!a­BÉNYE1 JÓZSEF: FA ÁQ Mentem volna halálba nem vitt el az ördög Száraz folyók partjain tétlenül ücsörgők. Dühös rám a pokol is vele se törődöm Mohán bújó haboktól fényesül a bőröm Bokrok meg a hajamat fényesre fésülik télen kunyhó rejteget nyáron árnyék hűsít Világ szélén vakon is vasárnapot láttam galambokat rajzolok porba egy faággal zsekkel. Húsz kbménytojást és egy kiló almát visz. — Na persze, mert a Blazsek és a Samberekiné között van egy kis etyepetye. — Mi lenne, ha csak négy üveg pezsgőt vinnénk? — Már én is gondoltam er­re. Nem valószínű, 'hogy 'gondo­san leszámolják. — Együtt mennénk, egyszerre adnánk át a nyolc üveg pezs­gőt, látnák, hogy jó sok pezs­gőt hoztunk, és kész.-— És mondja már, hogy meg­számolják. Csak nem vetemed­nek arra, hogy reklamálják a hiányzó két üveget? — Nem valószínű. És ha any- nyira smucigok, hogy van képük reklamálni, akkor megérdemlik, hogy csak négy üveggel vigyünk fejenként. Nem igaz? — Teljesen igaza van. Nem leszünk bolondok, hogy a Bla­zsek szerelmi ügyeinek anyagi terhét mi viseljük! — Ügy van! Mi közünk ne­künk a Blazsek magánügyeihez? — Ügy van! Jelzem... Fi­gyeljen csak ide ... Ha nem számolják meg, hogy hány üve­get vittünk, akkor vihetnénk fe­jenként hármat is. Nem gondol­ja? Kétszer három üveg, az hat üveg, az már elég sokat mutat ahhoz, hogy egy szavuk se le­hessen. — És ha megszámolják? — Akkor is jobb, ha hármat viszünk. Mert a négyről azonnal látszik, hogy nem öt. A négy az feltűnően nem öt, nem aon- dolja? — És o három? — A háromról az öt eszükbe sem juthat. Meg aztán a három, ez misztikus, kabdliszt.ikus szám. Három a kívánság, három az igazság, három a magyar és három a kislány. A legszebb szám. Hármat kell vinni. — Úgy van. És tekintve, hogy egyszerre fogjuk átadni, az hat üveg. A hat. pedig erősen em­lékeztet az ötre, amennyit kér­tek. — Úgy van. De nem gondolja, hogy a négy éppen úgy emlé­keztet? Ami nem öt, ahhoz a hat éppoly közel van, mint a négy. Ha ketten négyet viszünk, az teljesen rendben lesz.. — Vagyis fejenként kettő. Na­gyon helyes . .. Látja, ez jó öt­let!. De... Tudja, mire gondo­lok? — Tudom, hogy vigyünk fe­jenként egy üveggel. Eltaláltam? — El. Mert ha fejenként eoy üveggel viszünk, akkor már nem mentünk üres kézzel, vagyis a piknik szabályainak eleget tet­tünk. Finoman, elegánsan, szim­bolikusan fittünk pezsgőt. Nem gondolja? — Dehogynem. Amellett azt, hogy „öt" nem lehet se négy­nek, se háromnak, se kettőnek érteni. De egynek lehet, mert az „egy” éppen olyan rövid szó, mint az öt. —; Pontosan erre céloztam. Arra nem is gondolhatnak, hogy mi öt üvgg helyett vittünk egyet, mert ilyen pofátlanság eszükbe se juthat. Ha nincs érzékük a szimbólumokhoz, arra fognak gondolni, hogy félreértettük őket. És mit érdekel minket, hogy ők mit gondolnak, — nem igaz? — Ügy van. Tehát egy üveg­gel-viszünk. Mégpedig ketten egy üveggel. — Világos. Mert ha szimboli­kus pezsgőt viszünk, elég összie- sen egy üveg is. így legalább nemcsak a pikniket fogja szim­bolizálni, hanem azt is, hogy mi ketten nulyen jó barátok va­gyunk. Egy ‘ szív, egy lélek, egy üveg! — Gyönyörű! Vegye meg, az­tán maja elszámoljuk, jó? — Jó. Nem baj, ha pezsgő helyett habzóbort veszek? — Persze, hogy nem baj Úgy­se mi isszuk meg I TAB! LÁSZLÓ HERÉNYI GRÁCIA: V7 JESZTFNDŐ KÖSZÖNTÉSF * Kit szorongva s várakozón köszöntünk, száz új gondunk, új örömünk hozóját: új esztendő, szárnyas idő szülötte, lépj be közé bünk. Lép elő a mit-se-tudott ködéből, új napot gurítva a téli égre, told előbbre' újra a századunkat, hetvenegyed szer. Békességet hozz s havazó türelmet, gondolathoz csendet, erői a tetthez, minden váratlanban a gazdagítót látni taníts meg. Űj esztendő, tél derekán köszöntünk. új esztendő, szép ragyogó reménység, add: szeressük benned az életünket, mint a madárdalt. leskó Lászlót SHszmóöíés Reggel az anyja, Jusztina éb­resztette Kisvincét. Amint egy pillanatra a látószögébe ugrott az öregasszony arca, egy régi, gyerekkori emlék jutott eszébe. Hiába mutatta anyjának a jó tanulásért kapott ajándék­könyvet, az nem tudta elolvas­ni még a címét sem. „Nem tu­dom én az írást, csak azt, hogy Nagyboldogasszonykor szület­tem” — mondta szégyenkezve. Kemény reggel volt, gyorsan kapkodta magára a ruhát. Teg­nap este, amikor megérkezett a faluba, azt a bizonytalansá­got érezte, amit a távirat át­vételekor. „kedden vaagunk gyere apaad" — ennyi volt. Még sohasem kapott táviratot az apjától. Levelet sem. A régi disznóölések hangulatát pró­bálta magában felidézni, de nem sikerült.. Gyerekkorában riem engedték segíteni, a bel­ső szobában, kellett gunnyasz- tani-a. Apja már ébren volt. Kes­keny résű szemmel nézett rá, és az asztal felé intett: — Igyál, az jót tesz ilyenkor! Megrázkódott a méregerős pálinkától, öregvince rossz­kedvűen figyelte. „Na, meg- szemiivegesedtünk?” — kér­dezte a fiától tegnap este. A disznó hörgő hangja még a háj szeletelésekor is a fülé­ben volt. Undorodott. Már bánta, hogy hazajött. Most utólag, mintha kívülről látta volna önmagát, ahogy a disznó két hátsó lábára veti magát. Még az arcára is jutott a fröcs- csenő sárból. Szemüvegét hi­degtől meggémbéredett kézzel tette zsebre. Ettől öregvince mintha enyhültebben nézett volna rá. Nagy darab, mócsin- gos húsokat gyömöszölt a da­rálóba, aztán erőlködve for­gatni kezdte a fogástól simára kopott hajtókart. A nehéz, gyomrára telepedő zsírszag már nem zavarta. A daráló kése alatt recsegő hús hangja sem bántotta a fülét. Meg-meglódu­ló kézzel tekerte a kart. Eszé­be jutott a' csúfoló, amit gye­rekkorában sokszor végig kel­lett hallgatnia: „Vince, sötét,’ mint a: pincei”. -Amikor tegnap este ujjaj kibontották a .cső-; magot, amit a városból hozott, mintha nem is áz ő újjal bo­gozták volna a csomókat. Tud­ta.: a feszélyezettség miatt me­revek, engedetlenek. Ezt a fe- szélyezeftséget ' mindig érezte, ha apja a közelében- volt. Más­nap hi.ábg. kereste apján a disznóölésre hozott ajándék­kötényt. „Hát. mit is tudunk mi még egymásnak mondani, édesapám?” — kérdezte né­hány éve keserűen öregvincé- iől. Az öreg a kemény deszka jú ágyon ült. de nem szólt sem- , mit. Elmondta már napokkal azelőtt, többször is: „Teisnad- rá-gos ember akarsz lenni, azét: mégy az "egyetemre! Itthagysz bennünket, most, ' hogy fel­neveltünk és keresni tudnál!”. Egyszer az egyetemen, egy biológiai könyv lapozgatása közben erre a néhány sorra fi­gyelt fel: „A kelet-afrikai száj­költő halaknál az apa étlen- szomjan, belsejében hordja az ikrákat. Amikor kifejlődnek a kis halak, a szájnyíláson át tá­voznak, de veszedelem esetén mindig visszatérnek. Egy idő után kihuny az ivadékgondozó ösztön és az apa megeszi visz- szatérő fiait”. Ettől a néhány sortól rossz kedve lett. „Én nem akarok szájköltő-fióka lenni” — mondta magának az­nap többször is. — Miféle az a nő? — zök­kentette ki anyja kérdése gon­dolataiból. Már várta ezt a kérdést. Ké­szült is rá, most mégis várat­lanul érte, s a nyaka tövéig vö­rösödét!. Éppen a töltelékei gyúrták. —■ Rendes — motyogta. Halkan. — Egy elvált asszony tudja, mH akar — mondta sóhajtva az öregasszony. — Rafinált az! Nem tudta, mit válaszoljon. Hogy Zsuzsa olyan, mint egy kislány? Minek magyarázzon? Hang nélkül dolgoztak ebéd után is. Vastag hurkák téke- redtek a hurkatöltő végéről, alattomos kígyókként. Verej­téke belecsöpögött a töltelék masszájába. , Amikor az éjjeli vonathoz készülődött, anyja egy csórna got hozott be: ' — Ez a kis kóstoló nektek... Hirtelen melege lett. le­hajolt a töpörödött asszony­hoz, hogy megcsókolja. Az ap­ja a sarokban ült. Kisvince most nagyon öregnek látta. Kézfogással búcsúztak. — írj! — mondta az öreg­ember. ’ — Ä tavasszal meg gyertek el mind a ketten. Ült a bociméi eg fülkében. Álmosan pislogó ablakú bak- terházak mellett robogtak el. „Szájköltő hal” — gondolta, és nagyon 'dühös volt arra a né­hány éve olvasott biológia- könyvre. Kéziratokat nem érzünk meg és nem adunk vissza! Csak olyan irodalmi munkákra vá­laszolunk. amelyekben a tehet­ség jelét látjuk.

Next

/
Thumbnails
Contents