Tolna Megyei Népújság, 1971. január (21. évfolyam, 1-26. szám)

1971-01-30 / 25. szám

Várkonyi Nándor: Ősrégi kultúrák nyomában Elefánt O-Amerikában Az Ázsia és Amerika közti érintkezésről a tör­téneti időkben kétségtelen dokumentumokat bí­runk. Kínai feljegyzések szólnák róla, hogy (kínai és japán kereskedő hajók közlekedtek Ázsia és Amerika között, amit már Humboldt is bizonyos­nak tartott: „Történeti tény, hogy boncok (papok) és kalandorok járták a Keleti-tengert, a varázs­szert keresve, mely az embert halhatatlanná te­szi”. Vagyis az életfát keresték, de utaztak hit­térítés céljából is. Joseph de Guignes, francia orientalista, még előbb, 1761-ben kimutatta, hogy a kínaiak az i. u. V. században érintkeztek Ame­rikával, melyet Fu Szangnak neveztek. Tung Te- kien, kínai történetíró összegyűjtötte az idevágó feljegyzéseket, s ezek pontos adatokat, évszámo­kat, neveket tartalmaznak a buddhista papok amerikai vállalkozásairól. így például Hűi Sen, kabuli szerzetes i. u. 500-ban átkelt a nagy ten­geren, könyveket, képeket, szobrokat (nyilván Buddhát ábrázoló szobrocskákat) vitt magával; a túlsó parton, Kaliforniában 40 évig időzött és át­térítette a bennszülötteket Buddha hitére. De jár­tak a tenger más tájain is; híradás van egy kí­nai buddhistáról, Fa-hienről, aki i. u. 400-ban Indiába, onnan Jávára, majd vissza Észak-Kínába utazott a nyílt tengeren, 200 embert befogadó hajóval. A XIII. században egy japáni hadi­flottát Dél-Amerika partjaira sodort a vihar; Af­rikában régi busman barlangi festményeik kínaia. kát látszanak ábrázolni, sőt Uj-Zélandon is ta­láltak kínaiakra valló nyomokat. Az ázsiai érintkezés régészeti, tárgyi emléke viszonylag kevés Amerikában, s javarészt a Kí­nában olyannyira kedvelt és nagy mennyiségben készített dzséd (jade, jadeit) szobrocskákra és másféle farag ványokra szorítkozik. Viszont az autochton indián művészet erőteljes ázsiai (kí­nai, indus, óceániai) hatásokról tanúskodik. Mi­dőn Elliot Smith 1927-ben tiszta indus stílusú le­leteket közölt Copánból és Palenquéből, ezek amerikai eredetét senki sem akarta elhinni: szobrokat elefántfejjel (Ganésa, a hindu böl­csesség-isten másait), buddhista glóriával (azaz napkoronggal), stb. Hasonlókat tartalmaz a mexi_ kői Codex Borgianus. A mexikói Tlaloc isten és a maya Chac elefántormányát a tudósok a tapirtól származtatták egészen e század elejéig, de Spill- mann, quitói egyetemi tanár, 1914-ben meg­találta egy masztodon tetemét, melyet a régi in­dián vadászok egy darabban akartak megsütni. A lelet roppant feltűnést keltett, őslénytani okok­ból, meg azért is, mert úgy hitték, megoldotta az elefánt-ábrázolások problémáját. Ezen itt, Euró­pában, íróasztalom mellett kissé csodálkozom, mert mind a masztodontól való származtatás, mind Spillmann „világraszóló” fölfedezése téve­dés volt. Ugyanis A. Q. Kooh már 1857-ben Mis­souri állam Gasconnade kerületében egy teljesen hasonló leletet ásott ki. s jelentését a Transacti­ons of the Academy of Science of St. Louis kö­zölte: ezt a masztodont az indiánok először agyonkövezték, azután tüzet raktak körülötte, nyilván, hogy megehessék. Miért nem darabolták fel, nem tudni. De fontosabb, hogy Koch jelen­tése 1857-ben nem keltett figyelmet, holott a le­let éppoly nagyjelentőségű volt, mint Spillman- né; a mai tudások pedig, úgy látszik, már nem tudnak róla. Tovább bonyolítják az elefánf-próblémát az amerikai földpiramisok, az ún. moundok. Egész Észak-Amerika teleszórt velük, de Peru és Bo­lívia partjain is feltűnnek. A Mississippi és a Missouri síkján, az Alleghany hegységben, s ki­vált Ohioban, szinte nyüzsögnek; csupán Ohioban tizenháromezret számolták meg. Részint változa­tos alakú földvárak, részint gyűrűsáncok, részint pedig állatalakot formálnak, madarat, emlőst, köztük elefántot, továbbá gyíkot, kígyót, de em­bert is. Tömérdek kő- és rézszerszám, dísztárgy, pipa, ember- és állatszobrocska kérült ki belő­lük, gyakorta elefánté, ill. a tudósok szerint masztodoné. Sokáig egy külön néphez, az ún. moundbuilderekhez (halomrakókhoz) kapcsolták eredetűiket, de a kutatók ma megegyeznek ab­ban, hogy három kultúrterület szerint a sziu, a muszkogi és az irokéz indiánok ősei emelték őket. Ám ennek ellentmond, hogy, az északi, prérilakó indiánok (a pueblók kivételével), a messze múltig kinyomozhatóan, mind nomádok voltak, míg a halomrakók letelepült földműve­sek. Szinte lehetetlen elképzelés, hogy a fejlődés szökött útját fordítva járták volna meg. Emellett sok más tünet is a moundok nagy korára vall. így eróziós jelek azt mutatják, hogy a folyóvölgyek felszínalkata más volt akkoriban. Folyóvizek munkájának nyomait találták olyan mounddkon, melyek ma több kilométernyire van. nak a folyóktól; emezek tehát megváltoztatták medrüket a halmok építése óta. Más folyók egy­re mélyebbre ásták ágyukat az idők folyamán, áradásaik mind mélyebben fekvő hordalék­teraszokat alkottak, de a moundok mindig a leg­régibb, legmagasabb teraszon állnak, az újabba­kon soha. Eszerint a moundok a diluviumba tar­toznak, s ipso facto ugyanoda a mélyükről ki­ásott lelettárgyak. Az elefántalakú moundok, a belőlük előkerült élefámtszobrok és elefánt formájú pipák további boAyodalmakat okoznak, modelljük azonosítható volna a masztodonnal, csupán az a baj, hogy az agyar hiányzik róluk. Márpedig a masztodonnak mindhárom változata hosszú agyarral rendelke­zett, mindössze a legrégebbinél még kis része állt ki a húsburokból. Arra nézve, hogy a masztodon mikor halt ki Amerikában, a paleontológusok vé­leménye eltérő. Egy részük szerint jóval később, mint a többi világrészben: a jégkor végén, azaz 15—20 000 éve; mások szerint — minthogy a te­temek javarésze a diluvium felső rétegeiből, a Spillmann-féle pedig maya cserepek szomszédsá­gából került elő, — 1800—1600 évvel ezelőtt, sőt vannak, akik úgy vélik, hogy a masztodonok utolsó mohikánjai Amerika fölfedezésekor is él­tek még. Ha a fentebb mondottakat megfontol­juk, ennek az állításnak egyetlen bizonyítékául Dávid Ingram útleírása marad 1569-ből. Ebben áll írva, hogy látott elefántokat Amerikában, bár eléggé sajátságosakat. Ez az egyszerű matróz- ember két társával a Mexikói-öböiltől a Breton­fokig hatolt, s teljesen ismeretlen vidékeket járt be; többek közt a következőket mondja: „Az úti társaság ezeken a tájakon egy szörnyű nagy ál­latot látott, kétakkorát, mint a ló és alakjában lóhoz hasonlót, ami a sörényt, patát, szőrzetet és a nyerítést illeti, csakhogy a hátsó része ala­csonyabb volt, olyasképpen, mint az agáré. Ezek­nek a fenevadaknak két agyaruk, vagy szarvaik van, egy láb hosszúak és az orrlyukaikból nő­nek ki; természetüknél fogva a lovak ellenségei. (A bölény hibás leírása). Ebben az országban ele. fántökat és jaguárokat is láttunk. Egy másik kü­lönös állatot is láttunk, nem volt sem feje, sem nyaka, szemét és száját a mellén viselte. Ez az állat igen ronda látványt nyújt, félénk fajta és finom, ezüst színű prém borítja”. Ehhez talán nem kell kommentár. Jóval többet árulnak el az indiánok mondái, ha helyesen olvassuk őket. A New York állami, ohioi, továbbá a delavár, irokéz és kanadai tör­zsek őriztek meg néhányat; a kanadait Buffon közölte 1748-ban. Lényegük röviden és egybe­olvasztva ez: Évezredekkel ezelőtt roppant nagy­ságú állatfajta élt az indiánok vadászterületein, félelmesen gyors és kegyetlenül vérengző. Az ál­latok lába alatt töredeztek a fák, szórójukban egész tavakat kiittak. Növényi táplálékon éltek, és fáknak dőlve aludtak. Ember nem sebesíthet- te meg őket, mert dárda és a nyíl lepattant ró­luk. Nagy vidékeket kipusztítottak, egész erdőket letaroltak, úgy, hogy nagy ínség és nyomor ural­kodott mindenfelé. Ekkor a Nagy Szellem végre elhatározta, hogy megsegíti az embereket, le- küldte villámait az égből, és megölte a szörnye­tegeket. Csak egy tudott közülük dacolni a ve­szedelemmel: egy magas hegy tetejéről, hatal­mas, szökéssel átugrotta a Nagy Tavakat, a feléje vágódó villámok elől, és most a távoli Nyugat erdeiben él. — A rege a masztodonok hirtelen kihalására utal, ahogy a szibériai mammutokkal is történt, a villámlás pedig jelzi az okot: a ter­mészeti katasztrófát, vagy hirtelen éghajlat- változást, mitikus sűrítéssel; ez minden jel sze­rint az ún. klímaromlás volt a Würm-jégkor utolsó szakaszában, 12—13 000 évvel ezelőtt. Mindez tehát természetes magyarázatul szol­gál az elefánt-, vagy masztodon-ábrázolásokhoz, — illetve szolgálna, ha az emlékek egy részéről nem hiányoznék az agyar, ami csak az indiai elefántnál fordul elő, és ha nem lennének meg Tlaloc és Chac úgyszólván védikus képei (Ga­nésa, Vrtra), továbbá, ha például a copáni osz­lopfő nem mutatna félreérthetetlenül szelídített indiai elefántot, szabályszerűen indus hajcsárok­kal, mahutökkal a nyakán. E szobor csigaformára csavart agyara és többi pontatlansága is arra vall, hogy nem közvetlen megfigyelés alapján készült, hanem leírás, vagy elmosódó emlékkép nyomán, azaz indiai érintkezés, vagy kultúrhatás műve. Nem is stilizált, mint az uxmáli faragvá- nyök, amelyeket az antinaturális alkotás, a jel­képes ábrázolás szabályai szerint mintáztak. (Folytatjuk) >AáAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAk AAAAAAAAAAA AAAA AA A A A A A A A A A A AAAAAaaaaaaaaaaaáAAJ Rakéta az egyenlítő felett Kerala áltam India déli ré­szén van. Ebben az államban éppúgy folyik az élet évszá­zadok óta, mint a köztársaság bármely más részében. Az idilli csendet azonban hirtelen robbanás hangja vág­ja ketté. Időben és térben szinte anakronisztikusnak tű­nik, de így igaz: a pálmafák zöld sátorerdeje felett egyszer csak megjelenik egy ezüst szí­nű rakéta. Az exotikum za­vartalanságába beleszólt Thumba, az egyenlítői rakéta­kilövő telep, ahonnan a köz­társaság egyelőre még gyer­mekcipőben tipegő kozmikus tudománya veszi a rajtot. A telep igazgatója, a külön­böző nemzetközi és hazai tu­dományos kitüntetésekkel szé­pen dekorált Murti úr, szívé­lyeseit fogadott és igen köz­A Tamási Gépjavító Ál­lomás felvesz LAKATOS, HEGESZTŐ SZAK- ÉS BETANULÓ SEGÉDMUNKÁSOKAT, valamint 1 FŐ ASZTALOST. Jelentkezés: Gépjavító állomás. Tamási, Szabadság u. 91. (61) lékenynek bizonyult. Nyom­ban elmagyarázta, hogy Thum­ba csupán egy része annak a kísérleti tudományos komp­lexumnak, amely az atmosz­féra felső rétegeit ostromolja. — Az első indílóberendezé- sek betonalapjait még 1963- ban rakták le. Azóta felépült a szilárd üzemany aggyár, több szerelőhangár. Elkészült az el­lenőrző központ, ahol a tu­dományos és a technológiai kísérletek eredmény eit elemez­zük ki elektronikus számító­gépekkel. Mellesleg, szovjet Minszk típusú komputerekkel dolgozunk. Egy-egy rakéta kilövése mindig nagy esemény a tá­maszponton. Még azok is lé- legzet-visszafojtva iesik, hall­gatják a jól ismert „vissza­számlálást”, akiknek egyéb­ként szakmailag semmi közük az indításhoz. „Három... ket­tő. .. egy..— számláljuk a másodperceket, és én arra gondolok, hogy az évek is így rohannak el, addig az idő­pontig, amikor India a komo­lyabb kísérletek mezejére lép­het. ;. .Madrasztól néhány km- re északra már dolgoznak egy új űrrepülőtér tervein, körvo­nalain, ahonnan 1975-ben bo- csájtják fel az első mdiai — négyfokozatos szilárd üzem­anyag-meghajtású — rakétát. A rakéta harminc kilogram­mos szputnyikot visz majd fel köralakú földkörüli pályára. Az igazgató ablakából táv- csövön figyeljük, amint levá­lik és a tengerbe zuhan az első fokozat. A thumbiai, telep a Szovjet­unióval kötött megállapodás értelmében két évig szovjet meteorológia* rakétákkal ku­tatja az atmoszféra felső ré­tegeit. A rakéták 100 km ma­gasságig mennek és 45 percen át tanulmányozzák a környe­zetet, gyűjtik az adatokat. A trópusi körülmények között végzett kísérleteknél szovjet szakemberek is közreműköd­nek. Minden szovjet szakem­ber mellett ott dolgozik már indiai kollégája, aki a későb­biekben önállóan folytatja to­vább ezt az érdekes munkát. Az indiai szakmunkások, szerelők vezetője elmondta, hogy a szovjet meteorológiai rakéták kitűnően bírják az indiai klímát, kezelésük és szerelésük egyszerű és bizton­ságos. A hangárokban szépen áll­ványokra fektetve sorakoznak a rakéták. Megakad a sze­mem két kisebb, orsóformá­jú szivaron. — Hát ezek mik? — kér­dem. — Ezek a mi rakétáink. Az indiai Rohini és Menaka — válaszol az egyik,; telepvezető. — Rakétaformát öltött iste­— teszi hozzá nevetve. V. SZIMOVOV az APN tudósítói» Az orvostudomány bravúrja Az ohiói Limában hétéves születésnapját ünnepli a kis Matthew Winkler. Minden oka megvan az ünneplésre: ő az orvostudomány történetében az első, akit sikerült meg­menteni denevérharapás-okozta veszettség után. (Telefoto — AP—MTI—KS.) AAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAi

Next

/
Thumbnails
Contents