Tolna Megyei Népújság, 1971. január (21. évfolyam, 1-26. szám)
1971-01-24 / 20. szám
Kolozsvári Grandpierre Emil: Látogatás a Mesternél Rozálka, természetesen előzetes bejelentés után, szorongó kebellel, repeső szívvel csengetett be a Mesterhez, akit a legnagyobb élő prózaíróként tartottak számon. Rozálka feladata az volt, hogy a Mestert megnyerje a medgyesgyarmati kultúrház ünnepélyes felavatásán való részvételre. Művein kívül a szobráról ismerte, egyik legnevesebb művészünk alkotásáról, aki nem tömör vasból öntötte ki a dicsőséges fejet, hanem maga formálta egy vaslemezből, olyanformán, h i.; 'rv a vonások félreismerhe- tetlenek voltak, a boltozatos koponya' úgyszintén, csakhogy belül üresen. Ez sok léha megjegyzésre adott alkalmat, holott az igazi magyarázat abban rejlett, hogy amiként olykor nincs papír némely könyvek kiadására, ugyanúgy néha nincs vas némely fejek kiöntésére. Impozáns fej volt valóban, valamelyest kopottas, mint a cirkuszi oroszlánok molyette feje, de hatalmas és lenyűgöző. A pusztulás jelei nemhogy csökkentették volna, inkább még hangsúlyozták a vonásokból áradó erőt. A lépcsőházból, ahonnan Irmuska megpillantotta, az előszobái ablak szűk keretébe foglaltan, a mester feje valószerűtlenül nagynak hatott. Teremtő Atyám, mennyi gondolat nyüzsöghet ebben a fejben! A fej eltűnt, az ablak száraz kattanással bezárult, s csaknem egyidejűleg kitárult az ajtó. — Parancsoljon, — mondta a mester s a szoba ajtaja felé mutatott. Rozálka görcsösen a csípőcsontjához szorította retikül- jét. Lassan szeretett volna menni, hogv élvezze, miként LOVÁSZ PÁL: BUBORÉK Ember: b évül tenger, vak mély vesztő veszély; azért ne féltsd magad: merülj belül? vész, baj közé feszülj! légy hős búvár: mit ár kuszái, bogozd ki jól utad! keress, kutass tornyos örvény, nyálkás fövény alatt, roncs, rom között sarknak való kemény, dacos talajt! S hidd, lásd: a zár gyöngyajtót tár, s Korod ölén újjámosott Atlantisz kincse vár tárul ki előtte a nagy író szobája, de nem bírta legyűrni idegességét. Apró, szinte rángatódzón gyors léptekkel járt, mint egy életre kelt marionett, aki végre önerejéből mozog. A karosszék mellől kérdőn pillantott vissza a házigazdára. — Üljön le, drágám, üljön le, — biztatta amaz barátságosan. Közelnézetben valamelyest megtöppedt, nagy fejét cingár testre illesztették s ez az aránytalanság azt a látszatot keltette, mintha a test a valóságosnál is kisebb, a fej pedig valódi kiterjedésénél sokkalta nagyobb lenne. A levegőt megkeserítette a sok elhamvadt szivar. Most is füstölgőit egy, kékesen csavarodva bele a levegőbe. Rozálka szeretett volna legalább egyet szippantani belőle, hogy az emléket a tüdejében hazavigye ... Megmarkolta a karosszék támláját. „Istenem,' hát eljutottam ide!” — gondolta. „Ide, ahol a remekművek teremnek.” — r.zeK szerint, drágám, - szólalt meg a mester, s ké lábát eltűnődve vetette ke resztbe, — arról volna szc hogy szívesen látnák, ha sze mélyesen részt vennék a kul túrház megnyitó ünnepségén mely olyba vehető, mint i kultúra zászlajának kitűzési hazánk egyik fehér foltján Egész életem egyetlen harc ; fehér foltok ellen. Mélyei megindít, hogy hozzám for dúltak. Jól értettem? Rozálka hevesen bólintott Közben szemével kutatta a: imponáló könyvesszekrényen ; mester műveit, melyeket vé gül is Tolsztoj és Balzac művei között fedezett föl: 1 'Ott vannak a művei! Az író gyanakvó pillantással követte a lány tekintetét vajon nem történt-e valam szentségtörő tévedés, nen Szab° Dezs° vagy Passutt László müveit nézte-é övéinek. — Mondja, drágám, mi olvasott tőlem? Rozálka sorolni kezdte i műveket, míg a mester nen intett, hogy hagyja abba. — A kérdés értelmetler volt — állapította meg ön kritikusan —, azt kellett vol- na_ kérdeznem, hogy melyil művemet kedveli leginkább' Melyik áll legközelebb a szívéhez? — Mindig az, amelyik éppen a kezemben van. A Mester művei olyan... i — Karja tehetetlen körözésével kereste a megfelelő kifejezést. — Enciklopédikus — segített a zavart vendégen az előzékeny házigazda. — Igen, átfogja a szellem egész látóhatárát. Nekem az imponál borzasztóan, hogy a Mester mindenhez ért. — Nem az én érdemem — vonta meg a vállát amaz szerényen —, a feleségem csinált belőlem hadvezért... őőőő... akarom mondani, ő vett rá, hogy a hadtörténetet tanulmányozzam, az is az ő ötlete volt, hogy vasalás közben az anyag összetételével foglalkozzam... — A Mester vasal? — Hogyne! Főleg nadrágot. Néha a magamét, néha a másét. Kezdő koromban az apósom nadrágjait vasaltam, s eközben vasakarattal behatoltam a quantum-elméletbe. A kémiai tudásomat is a feleségemnek köszönhetem, ő magyarázta meg, hogyan kell szappant főzni; ez még az életszínvonal előtti időkben volt. Természetesed ez adta 3 kiindulópontot, ahonnan aztán játszi könnyedséggel jutottam el a kolloidkémiának nem is a tájaira, hanem legmélyére. Mindennel így voltam, elég volt egy picinyke rés a tudatlanság falán, rátapasztottam a szemem s nemsokára a tudomány egész rejtett világa kitárult előttem. Nem készültem írónak, a " véletlennek köszönhetem, hogy egyáltalán írni kezdtem. Egy este történt, lefekvés előtt a pádon ültem a ház előtt, amikor a feleségem megkérdezte, hogy tulajdonképpen miért nem írok? Csakugyan? — kérdeztem vissza, — miért nem írok? Alig hangzott el a kérdés, már írtam, s azóta egyfolytában írok, képletesen szólva egy másodpercre sem hull ki a toll a kezemből. Vagy ha kihull, a feleségem azonnal a markomba nyomja. Néha fárasztó, hogy a feleségemnek része van az életem minden mozzanatában, de ezt a súlyt éppúgy nem érzem, mint ahogy nem érzékelem a rám nehezedő légnyomást. Rózáikéból kifakadt a női kíváncsiság: — Hol van a felesége? A mester tétova mozdulattal mutatott a könyvszekrény meg. felelő polcára, s álmatagon sut. togta: — A műveimben. Csend lett, véglegesnék ható, történelem előtti csend, a mester tekintete suhogó szárnycsapásokkal szállt, nem állta útját sem a könyvesszekrény, sem a fail, sem a város, sem a budai hegyek. Rozálka tekintete megtapadt a mester tekintetén, s ahogy követte szálltában, olyanformán nyúlt, akár a léggömb madzagja: ez volt immár az egyetlen szál, mely a mestert szerencsétlen bolygónkhoz kapcsolta. Halk huppanással a mester visszatért a földre. — És igaz, — kíváncsiskodott Rozálka —, hogy a nővéreivel az eperfa alatt tanult meg japánul? — Nem — rázta meg a fejét a mester —, az eperfa alatt perzsául tanultunk. Akkor hát a viszontlátásra. Azzal felállott, Rozálka követte példáját, elcsukló hangon rebegte: — Nem tetszik elfogadni a meghívást? A szoba megtelt csendes, gyanakvó és kissé szemrehányó mozdulattal, melyet a mester szeme választott ki, Rozálka hideget érzett a bokájánál, önkéntelenül felhúzta a lábát. — Gyermekem, ha csak felületesen ismerné műveimet, gondolataimat, tudhatná, hogy úgy élek, mint egy remete, aki mindentől visszavonultan áll a vártán, behunyt szemmel, de éberen, tudhatná, hogy irtózom minden nyilvános szerepléstől, az én exhibicionizmusom befele fordult, s átalakult önfeláldozássá, a legdíszesebb kirakatban sem hozna szégyent a magyar iparra, akarom mondani szellemiségre. Most láttam hozzá, hogy megírjam azt az új, hat-hétszáz oldalas regényt, amely megfogant bennem, a református anyai ág, s a katolikus apai ág együttes belső sugallatára, s melyhez immár a maga kedves személye is hozzájárult. Nem térhetek ki előle, csupa írásjel a lelkem. Megszállottan rogyott le írógépe előtt a székre, ujjai rácsaptak a billentyűkre. Rozálka a harmadik utcában járt, de még hallotta az írógép kopogását, keble büszkén emelkedett fel és alá a nagy élménytől. hogy ime, emberi közeibe került az alkotás titokzatos folyamatával... A tél virága Gemencben Foto: GoítvaUl BÁRDOSI NÉMETH JÁNOS VERSEI: SZÁMVETÉS Oly fogyhatatlan nőit hitem, mint a kút vize, vagy az ég csillaga csöndes éjszakán, nem csuktam semmit, szabadon ki-bejárt hozzám, aki jött: ifjúság, öröm, kandi hold, hiába huhogott bagoly ablakom alatt éjszaka, nem féltem, sírtam, ó minek, kacérkodtam és mondtam is, i éveim mit számolom én? Most számolatlan úgy fogy el, úgy fogy el vakmerő hitem, mint ujjaim közt gyors folyó, sodor,, soapr a végtelen, hiába minden: láz, remény, remegés, nincsen menedék, hiába, egyre fogy a dal, dadogó lesz a füttyös ajk, csupán a bú, a fájdalom az tölti meg szívem vadul, , vérembe az hord mérgeket. ARANYKACSA Krúdy Gyulánkra nincs szebb mutató, mint ez a pemzli festette kacsa, 'kiált is, térj be, egyél és igyál, hadd érezze a Föld, hogy van súlyod. QALAQONYA Szeretlek lángpiros galagonya, rétek zöld füvén, ha tüzed kigyúl, gyúlj, ki most újra nekem, ahogy hajdan tüzes labdákat dobáltál, mikor táncba-verődve néztünk, pogány imaszókkal hódolva neked pajkos patakparton. Gyermeki varázzsal h jolj az utamra, piros galagonya, szerelem virága, vándor-méhek raja te : tündér-táncát, ágasbogas szarvas ágad le ne tcpje, babona ne bántson, töved ki ne vesszen, hulljon a virágod kalapom havára.
