Tolna Megyei Népújság, 1971. január (21. évfolyam, 1-26. szám)
1971-01-24 / 20. szám
Torkolati ma - teleit — Az atyaúristen se megy most át a Sión. — Horváth Károly bácsi, a, rév-gépész fogad így, s mutatja a nagy vizet, mega sok jeget. A komp jégtáblák* közé' szorult. A teherforgalom megszűnt, a torkolati építkezést csak kerülővel lehet elérni. Vasárnap éjfél körül állt be a Sió, felúszptt egy jégtörő, piszkálgatta a táblát, aztán, elment. Most a nagy építkezés egyedüli megközelítési módja Bogyiszlón keresztül, földúton. — Arra járnak a teherkocsik, meg az embereket is arra viszik, szépen el lehet még menni. Az öfkilométeres földút csak azért jó, mert az alja fagyott, a tetejét már szétvágták a nagy Tátrák, meg a ZIL-ek. A forgalom ezen az ötkilométeres, senki útján, nagy — talán dűlő- út lehetett erre valamikor, mert • három kútágas is ágaskodik az út mellett. Nagyobb itt a forgalom, mint a hatos úton. Amíg beérünk az építkezés területére, szembe jön nyolc Tátra. — követ szállítanak a Mecsekből —, két fixplatós ZIL fröccsenti tele Volgánkat, •—- anyagot hoztak; félre áll a . nagy hóban két von tató, a pótkocsin ott ül a „legénység”, .— ők is valamiféle építőanyagért indultak. Aztán már ott is előttünk az építkezés. A munkaterület talán negyed négyzetkilométer. A Népstadiont bele lehetne tenni, parkostól, mindenestől. A to- ■ronydaru a körkörös gáttal övezett munkaterületről mesz- szire észrevehető —, de most a daru nem dolgozik, A „sur- rantóban” — valamikor majd ez lesz a zsilipkapu alja —, legalább három tucat ember nyüzsög. A kazánházból két kéményen is fekete füst tódul. Hat ember a lábunk alatt, lent a munkahelyen havat lapátol a betonról. Egy másik kocsiról meg három ember, egyensúlyozva salakot szór, hogy ne legyen síkos. Két ember jön felénk, nagy gumicsizmába, pufajkába öltözöttek. Miskárik Ferenc megbízott építésvezető és Bancsik Csaba művezető. Miskárik visszakérdez: — Tél az építkezésen? Mit mondjak? Száznál többen vagyunk itt: vasbetonszerelők, kubikosok, gépészek, sofőrök, irodisták, takarítók, meg a kávéfőző asszony. Munkaterületet csinálunk, a jövő héten betonozni akarunk. Ha elkezdjük, nem állunk meg az őszig. Ha majd elkezdik. Most a nagy készülődés folyik. Pillanatnyilag ugyan rendelkezésre áll annyi anyag, ha a betonozást kezdenék, három hétig nem volna gond. De jöhet még nagy hideg, — ezért még egy kazánt állítanak munkába, az ácsok éppen tetőt szerelnek föléje. — Bedeszkáznak mindent, a gőzt, melegvizet szerteszét vezetik, legalább két tucatnyi munkahelyre. Gőzt kap majd a betontelepen minden keverő, siló, előkészítő. Kell melegítés a kész betonnak lent a munkahelyen, az embereknek a bódéban. Most készülnek a télre, — a téli munkára. Tavaly december 23-ig két műszakban három hónapon keresztül megállás nélkül betonoztak. A program első részét — a betonozási munka negyedrészét — befejezték. Az idei év lesz a döntő, a zsilipnél csaknem minden betonmunkát be kell fejezni. Most azonban még tél van. A vasbetonszerelők néha meggyúrnak egy hógolyót, társukhoz vágják. A nagy hajú legények, mint a cérnaszálat, haj- lítgatják a vasat. „Olyan emberek ezek — mondja Bancsik Csaba —, hogy ők mondják meg a tervezőnek, mit is tervezett”. A vasszerelés nagymesterei ők, — ha volna, s adnának ilyen címet. Kovács Ambrus, meg Póti József megérdemelné ezt a címet... Jobb híján ők betonozásra készülnek. Legalább félszáz féle vasidom előregyártása vár rájuk, — mert ha megindul a nagy munka, akkor is csak rájuk vár a betonvas elkészítése. Molnár József kubikosbrigádja azzal foglalatoskodik, hogy a zsilip-alapban a torony- daru sínjét hosszabbítják. Nagy figyelmet kívánó munka. Molnár fújtatva jön a tucatnyi lépcsők egyikén, a kazánházhoz igyekszik. — Mi kezdtük az alapot, nem itt, hanem még Keselyűsben, az úttal. Itt vagyunk elejétől. s mondhatom, ami betonmunkát itt most lát, azt mind az én brigádom csinálta. Kicsit besegített a végén a Beszterczei-brigád, meg Molnár István brigádja is, de a munka javát mi csináltuk. A bikácsi brigád Molnár Józsefé. Amikor betonoztak, csak annyi idejük volt otthon, — naponta hazautaztak —, hogy egy kicsit pihenjenek. Tizenkettő szolgálat — tizenkettő pihenő. — A pihenőből el kell venni legalább négy órát utazásra — szól közbe Pipellán István. — Azt meg hozzá kell tenni, hogy annyit kell itt lapátolni, hogy az ember még éjjel, álmában is betont rak. Nem jó az a 12—12-es munkarend. Pedig kezdjük ám, hamarosan ! — Nem jó, s mégis várja, hogy kezdjék? — Várom, mert van benne pénz — mondja a fiatal kubikos. Egyébként a három nagy brigád, — a két Molnár, meg a Beszterczei —, a „fő ütőerő” az építkezésen. Eddig is rajtuk múlott, meg ezután is, hogyan halad itt a munka. Ilyen szeszélyes időben — nappali felmelegedés, erős éjszakai fagy —, a kubikosok szenvednek legtöbbet. A munkahelyről felmehetnek ugyan a melegedőbe, de mire onnart visszatérnek, a pufajkán átfúj a dunai szél. Még az a ■ jó, hogy a kávés asszony gyakorta kocig a piros ceglédi kannával. Terepjáró gépkocsival a főépítésvezetőségről mérnökök, meg technikusok érkeznek. A teljesítés további feladatait ad. ja meg számukra Kiss József főépítésvezető. Az építkezésen mindenütt nyüzsgés. Az irodában is. A falra akasztott rajzokon a látogatónak — bár hozzászokott a sajátos jelzésekhez is —, talányként tűnik néhány szó, számcsoport, piros, meg kék vonás. Az építők tudják, mit jelent. Kétségkívül a legkényelmesebb hely a szivattyúkezelőké. Negyvenkilenc különleges búvárszivattyút süllyesztettek a földbe, — ezek hivatottak a munkahelyet vízteleníteni. Egy. egy szivattyú percenként hétszáz liter vizet szív el az építkezés területéről. Pillanatnyilag csak huszonkilenc szivaty- tyú működik, mert alacsony a Duna vize. Ha félórára valami folytán a szivattyúk le- állnának, a következő fél órában a 24 méter mélységben lévő munkahelyet elborítaná a talajvíz. De ez nem következhet be. Négy ember ügyel rá, hogy a szivattyúk mindig dolgozzanak. Ülnek a gépházban, nézik a pontos ütemet jelző műszereket, lámpákat és nagyokat ásítanak. Ebből áll a munkájuk. Meg abból, hogy a két MÁVAG-Ganz áramfejlesztőnek állandóan üzemképesnek kell lenni, ha hálózati kimaradás van, azonnal indítják a motorokat. Eltelt a délelőtt. A kis te-i hergépkocsi meghozta az építkezésre Szekszárdról az ebédet. Meg a vizet is. Mert ezen az építkezésen nincs iható víz. PÁLKOVÁCS JENŐ /t szépen festett, tulipános láda 1910-es felirata nem hiteles. Belsejében már' fél évszázaddal korábbi beírások is találhatók, jeléül annak, hogy az egykori tulajdonos, Ábrahám Lidi csak férjhezmenésekor kapta, valószínűleg anyjától örökölte azt. Egy ilyen láda, mely tulajdonképpen a szekrény őse, megbecsült, nemzedékről nemzedékre szálló, családi bútordarab volt. — Az idősebbek között ma is az, — mondja Horváth Emil, bogyiszlói református lelkész, aki tízesztendei ittléte óta a helyi nép- művészeti tárgyak, bútorok, evőeszközök sorát gyűjtötte össze. — A padokat, tékákat használják, de a fiatalabbak már nem veszik át azokat. Közöttük, érthető módon, az új bútornak van inkább keletje. Bogyiszlót az emlékezetes 1956-os árvíz szinte teljes egészében elvitte. A régi edények, bútorok közül csak mutatóba maradt léhány. Éppen ezért értékes, és a szekszárdi úzeum illetékes szakemberei állal is becsen tartott, Horváth Emil mintegy kétszáz- úsz különböző, de kizárólag bogyiszlói származású darabból álló gyűjteménye. — Nincs más célom, mint megmenteni egy falu múltjának emlékeit, — vélekedik. A falu múltja, története viharos. Már az 1100-as évek egyik oklevelében is szerepel, mint a király által Bikács úrnak (!) adományozott birtokok egyike. 1629. óta vezetik az itt élt református lelkészek jegyzékét. A bogyiszlói „szigetre” települtek egy része tulajdonképpen Tolnáról menekült, az itteni református gyülekezetnek az ellenreformáció korában bekövetkezett szétszórása után. Egy másik rész: — Kecskemétre, ahol máig van Tolnai utca, és ahol — éppúgy, mint Bogyiszlón, sűrűn előfordul az egyébként ritka „Tóbi” családnév. Jogos a feltételezés, hogy az árvízi pusztítás ellenére, Bogyiszlón akadhat még néprajzi, népművészeti szempontból megőrzésre érdemes érték, hiszen például Horváth Emilnek is kínáltak már faekét, amit azonban tárolási lehetőség híján nem fogadhatott el. Bár a paprikájáról nagy hírű falu nem any- nyira „felkapott”, mint Decs, vagy Sióagárd, minden bizonnyal megérdemelné a hivatásos kutatók figyelmét is. OI. A bogyiszlói műgyűjtő
