Tolna Megyei Népújság, 1971. január (21. évfolyam, 1-26. szám)
1971-01-17 / 14. szám
I ymftrTTTTtTTTTTyTtmTTTTTWTTTmmwwtTywTTTmyTfWT fnrrvmmmmm»mmmmmmmnmmWT i Da-tvwi. i-CLrUj S UMiTCfitff a.192.* magaslaton.-DokvJnneintutvi'regény —----* 19 . Csalódott volt, és zaklatott — ez minden leveléből kitűnt. Senkivel nem tudott beszélgetni. Most már persze sohasem hozom szóba a lányt, hiszem tudom, mennyire a szívén viseli, de néha maga Sven említi meg, általában olyankor, amikor nem is számítok rá.” Erjksson és felesége 1967. karácsonyát északon, egy kis vidéki városban, mindkettőjük szülővárosában töltötték családtagjaikkal, s ottlétük idején Sven egyik nagybátyja Maóról kérdezte Erikssont. Eriksson szerette nagybátyját, mégis tétován így felelt: „Ne haragudj, nem akarok erről beszélni.” Mikor Eriksson szabadsága letelt, a két évéből hátralevő időt a coloradói Fort Carsonban töltötte el, ahol a katonák vagy szolgálatukat fejezték be, akárcsak ő, Vagy Vietnamba indultak. Eriksson továbbra is katonai rendőr maradt, de szolgálata kevesebb terhet rótt rá, mint Vietnamban, és élete is fesztelenebb lett, mert nemcsak hogy saját országában ébredt fel minden reggel, hanem ráadásul a Sziklás-hegység közelében. Aztán meg, emlékezik Eriksson, egyetlen Fort Carson-i katonai rendőr sem kérdezte Maóról — valószínűleg azért, mert nem tudták, hogy köze van az ügyhöz. Ottléte alatt Eriksson összebarátkozott egy tengerészgyalogos századossal, aki tizennyolc hónapot harcolt végig Vietnamban, és szintén leszerelésre várt. Mintegy barátsága zálogaként egy délután Eriksson elmondta Mao esetét a tengerész- gyalogosnak, aki megdöbbenve hallgatta, mi történt a lánnyal. „Érdekes volt a reakciója” — mondta Eriksson. „Voltak olyan időszakaim, amikor azt hittem, hogy ha egy hónapnál régebben lettem volna Vietnamban az incidens történtekor, talán máshogy viselkedtem volna — vagyis ugyanúgy, mint a legtöbb katona. De itt volt ez a tengerészgyalogos, aki sokkal tovább szolgált a frontvonalban, mint Meserve, vagy Clark, vagy bárki, akit ismertem, és ugyanúgy érzett, mint én.” Eriksson újra hallgatásba burkolózott, azt hiszem, az emberi jellem rejtelmein tűnődött. Mikor újra beszélni kezdett, a tengerészgyalogoshoz fűződő, barátságánál folytatta. A vallás kötötte össze őket, és mindkettejük vallásos érdeklődését fokozták háborús élményeik. Kétségtelen, hogy ebben közrejátszott az is, hogy mindketten sokszor kerültek olyan helyzetbe, hogy csak egy hajszálon függött az életük, de ami őt magát illeti, a legmélyebben odaát az a fejtetőre állított mentalitás hatott rá, amely szerinte megmagyarázza, hogy miért általános a részvétlenség az olyan incidensek iránt, mint amilyennek ő is részese volt. így folytatta: „Mindnyájan úgy gondolkodtunk, hogy a .következő percben meghalhatunk, tehát édeskeveset számít, mit csinálunk. De minél tovább voltam ott, annál inkább meggyőződtem róla, hogy époen fordítva érdemes gondolkodni — a következő percben valóban meghalhatunk, de éppen ezért kell különösen ügyelnünk rá, hogy hogyan viselkedünk. Akárhogyan is, ez keltette fel az érdeklődésemet a vallás iránt. Lehet ezt másnak is nevezni, csupán arról van szó, hogy felelősek vagyunk tetteinkért. Felelnünk kell a tetteinkért valakinek, valakinek — talán csak saját magunknak.” Eriksson még Fort Carsonban időzött, amikor újból tanúzott a kormánynak. Erre 1968. februárjában került sor, amikor engedélyezték Manuel perújrafelvételét azon az alapon, hogy noha a bűnügyi nyom zók közölték vele törvényben biztosított jogait, köztük azt a jogát, hogv nem köteles vallomást tenni, és fogadhat védőügyvédet, nem említették meg azt a jogát, hogy „kijelölt”, azaz ingyenes ügyvédje is lehet. Igazság szerint más ügyvédet nem is igen talált volna, a hadsereg ugvanis elárasztotta katonáit az efféle ingyenes jótéteményekkel. És Manuel meg a többi vádlott (vaev Eriksson) gvakorlaí'lag egv centet sem fizetett perköltség címén. Mégis felfigyelt a három magas rangú tisztből álló washingtoni felülvizsgáló bizottság a bűnüsvi nyomozók mulasztására, és Manttel- nek nyílott egy második esélve. („Szerencséje volt, egy másik bizottság máshogyan dönthetett volna” — mondta nekem egy őrnagy az állami főügyész hivatalában.) Eriksson tehát Co- loradóból Fort Leavenworth-be utazott a büntetőtáborban dolgozó Manuel második tárgyalására. Eriksson elmondta nekem: viszolygott a gondolattól, hogy egy évvel a Radcliff-i tárgyalások után újból tanúskodnia kell. Még jobban elcsüggedt, amikor Kansasba érkezvén megtudta, hogy őrá nem is igen van szükség. A bűnügyi nyomozók baklövése miatt, mint kiderült, a nyomozók által a tárgyalások előtt szerzett információkat gyakorlatilag teljes egészükben megkérdőjelezhette a védelem — ami azt jelentette, hogy Manuel beismerő vallomása többé nem számított érvényes bizonyítéknak, anélkül pedig a vád úgyszólván megsemmisült Még az ügyész is vereségre számított, emlékezik Eriksson, s a tárgyalás egyik szünetében a bíró Eriksson füle hallatára azt mondta egy törvényszéki tudósítónak, hogy a tárgyalással csak az adófizetők pénzét pocsékolják. Maga Eriksson is segített Manuelen, mert a védelem tanújaként rövid vallomást tett, amelyben megerősítette azt a tényt, hogy Manuel nem volt hajlandó végrehajtani Meserve-nek azt a parancsát, hogy ölje meg Maót. (A vietnami tárgyaláson ugyanezt Rafe-ről is tanúsította.) A formálissá vált eljárás két napot vett igénybe, majd felmentő ítéletet hozott az esküdtszék. A vigyorgó Manuel Erikssonhoz lépett, kezet nyújtott neki, és így szólt: „Nincs köztünk harag.” Eriksson meg sem tudott mukkanni, mert Manuel sarkon fordult, és szabad emberként kisétált a tárgyalóteremből. „Nem tudom, hogy kinek kellett volna haragudnia, kire — Ma- nuelnek rám, vagy nekem ‘ rá. Mikor visszarepültem Carsonba, ezt gondoltam: Manuel tehát megúszta. Már csak hárman maradtak.” Áprilisban Erikssont kitüntetéssel leszerelték, és még ugyanabban a hónapban újabb jogi fejleményről kapbtt hírt. Vietnamban az esküdtek Clarkra vonatkozó kegyelmi kérvényét közben elfogadták, és így Clark életfogytiglani büntetése húsz évre csökkent. Majd pedig, hat hónappal később, amikor ügye Vietnamból átkerült Amerikába, egy újabb bizottság felülvizsgálta Clark ítéletét, és azt nyolc évre mérsékelte. Körülbelül ugyanebben az időben vizsgálták felül különböző bizottságok Rafe és Meserve , ítéleteit is. (Folytatjuk^ , ^ kÁJ Visszafelé folynak majd a folyók Helikopter a mocsár fölött — Merész terv a megvalósulás küszöbén Fizetnek a vízierőművek Az alacsony fák lassan elfogytak, s a terepjárót hatalmas szál vörösfenyők vették körül, mintha mélyen a földbe vert vasoszlopok között jártunk volna. — Azt hiszem, túljutottunk a mocsaras részen. Innen már csak egy kőhajításnyira van a magassági pont, — fordult felénk Szergej Vorobjev, a főfúrómester — ám be sem tudta fejezni a mondatot, amikor megnyílt a föld a lánctalpak alatt, s a terepjáró a fúróberendezéssel együtt visz- szatarthatatlanul süllyedni kezdett az ingoványos talajon. Végül is este lett, mire a fúróbrigád elérte a 371-es magassági pontot. Mindenki holtfáradt volt. S mégis, a reflektorok fényénél szó nélkül hozzáláttak a szereléshez. Nem csoda: ez volt az utolsó fúrás a terv szerint, amelyet hihetetlen nehézségek árán, nyolc hosszú év munkájával hajtottak végre a tajga sűrűjében. Köztudott, hogy a Föld víztartalékai évről évre jelentős mértékben csökkennek. A Szovjetunió európai és déli területei, — ahol a lakosság 80 százaléka él — az összes folyók 14 százalékának vizét gyűjtik csak össze, s ezért már most is vízszűkében vannak. A következő évtizedben a nagyarányú talaj javítási program végrehajtásával a helyzet csak rosszabbodik: az Aral-tó és a Kaszpi-tenger szintje csökkenni fog. Azért, hogy mindez ne kö- vetkezhessék be, szovjet tudósok már a harmincas években felvetették az északi és a szibériai folyók „megfordításának” gondolatát. A külföldi újságok annak idején képtelennek minősítették a tervet 1961 márciusára azonban a „Hidroprojekt” tervező- és kutatóintézet kidolgozta azt a tervet, amelynek végrehajtása után a Pecsora és Vicsegda folyók vizének egy része az Azovi- és a Kaszpi-tengerbe ömlik. A terv jóváhagyását követően Viktor Csisztyakov kutatómérnök vezetésével expedíció indult a Pecsora— Kóma medencéjébe, hogy kijelölje a megépítendő csatornák helyét A brigád, amelyről a bevezetőben szóltunk, majd’ minden fontos objektumnál dolgozott. ök végezték a jaksai gát próbafúrásait. A Jaksa falu közelében épülő gát irányítja majd a Pecsora vizét a Pecsora—Kolvin-csatornán át a Káma folyóba. Kijelölték a Pecsora—Vicsegda csatorna vonalát amely még egy helyen összeköti majd a két folyót. Kijelölték a Vicsegda— Káma-csatornát is, amelyen át évi nyolcmilliárd köbméter víz folvik az északi folyóból a Kámába. Megnéztük a térképen : az első és az utolsó zászlócska között több mint ezer kilométer a távolság! S minden kilométerért újabb csatát kellett vívniuk a természettel. A brigádtagok átlagéletkora 23 év, az egész exnedícióé 26; a munkások többsége tartalékos katona. Borisz PatviloV őrvezető egy csendes kisvárosban szolgált a Fekete-tenger partján. Jó munkát^ szénen berendezett lakást kínáltak neki. de Borisz unta a m«leg éghailatót. Északra kívánkozott. Most a brigád egyik legjobb műszakmestere. Megtalálta a helyét, beilleszkedett a közösségbe a többi katona is. Alekszej Iszov őrvezető (a legjobb sofőr az egész expedícióban), Anatolij Sutnyakov, a volt határőr, Vaszilij Romanov ra- kétás, Anatolij Malvesev és Nyikolaj Prohorov harckocsizok. Egyszer a brigád azt a feladatot kapta, hogy derítsék fel a Milvinszki-mocsarakat. A terv szerint ebben a térségben nem folyna munka, a Pecsora—Vicsegda-csatorna megkerülte volna a mocsarat. Az expedíció vezetője azonban elmondta a brigád tagjainak: ha sikerül bebizonyítani, hogy a csatornát át lehet vezetni ezen a területen, ez nagy pénzmegtakarítást tenne lehetővé. Elindult tehát a brigád felderíteni a mocsarat. Rögtön az első napon úgy elsüllyedt két traktor, hogy tízméteres kutatórudakkal sem érték el azokat. Elhatározták, hogy helikopterrel derítik fel a terepet. Előbb fát szállítottak a mocsárhoz, három réteg gömbfából tízszer tíz méteres „repülőteret” építettek, s ezután szállították át a berendezéseket. Négv hónapot töltöttek a mocsaraknál, mostoha körülmények között. Még az ivóvizet is helikopteren kellett ideszállítani. Annál nagvobb örömet szerzett az eredmény ■ bebizonyosodott, hogv át lehet vezetni a csatornát a mocsáron. Az pvnoaí-ió főhadiszállásán feszült a légkör. A kutatók a csatornarendszer utolsó létesítményének, a Kolvin melletti vízi csomópontnak a felderítését szeretnék mihamarabb befejezni. A hetvenes évek végére mát északi víznek is el kell jutnia a Kaszpi- és az Azovi-tengerbe. Mérnökök, geológusok és közgazdászok az utolsó számításokat végzik az új csatornák mentén épülő vízierőművek építéséhez. A vízierőművek villa- mosenergia-termelésével négy éven belül megtérülnek a csatornarendszer építésének költségei ... Viktor Csisztyakov, az expedíció vezetője már idestova harminc éve dolgozik hasonló építkezések előkészítésén. Műszereivel ott volt Gorovnál, Kijevnél, a Kámánál, a Jenyi- szejnél, az Irtis—Karaganda- csatorna építésénél. \ — A Pecsorához képest mindegyik könnyebb volt, —» mondja Csiztyakov, — nehezen, nagyon nehezen engedelmeskedik nekünk ez a folyó, de végül is engedelmeskednie kell. S tulajdonképpen már sikerült is megtörnünk ellenállását. Ez a mi ajándékunk az SZKP közelgő XXIV. kong- resszusának. 1 P. SZTUGYENY1KIN Az év utolsó napján álli '*;ták forgalomba az új emeletes buszokat az angol fővárosban. A „Londoner” (Londoni) nevű autóbuszon a kezelőszemélyzet egy emberből, a vezetőből áll, aki egymaga irányítja az ajtók nyitását, csukását, s periszkóppal ellenőrzi, mennyi üres hely van a kocsi emeletén. A jegy automatákkal felszerelt „Londoner”- ból kétezret állítanak forgalo uba 1975-ig az angol fővárosban. A képen: az első „Londoner” a Westminster Bridge- en. , (Foto: UPI—MTI—KSj
