Tolna Megyei Népújság, 1970. december (20. évfolyam, 281-305. szám)

1970-12-09 / 288. szám

Lenin és az óra

„Voltam az idén a VIII. kerületben látogatóban. A pártbizottság üléstermében, ahol beszélgettünk, volt a falon egy Lenin-portré. Az idő telt-múlt, és én utána mondtam az elvtársaknak: még valami kell arra a falra: egy óra.”

Kádár János mondta el ezt a kis történetet kongresszusi zárszavában. Teljesebbé tette vele a falra nem függeszthető, csak bennünk élő Lenin- képet, mert az a „Szokratész- koponyájú és mindent látó szemű, tömzsi, izmos Lenin” talán egyetlen személyes tulajdonával sem bánt oly szűk- markúan, mint az idejével. Gorkijnak semmiesetre sem lehetett igaza abban, hogy hajlam lett volna benne az aszkézisre, Krupszkaja egyik visszaemlékezésében így ír: „Anyámmal együtt egy vámőrnél kibéreltünk két kis szobát. Hamarosan Iljies is megérkezett. Sokat fürdött a tengerben, rengeteget kerékpározott — nagyon szerette a tengert és a tengeri szelet —, Kosztyicinékkal vidáman csevegett mindenféle semmiségről. élvezettel ette a rákokat, amiket a házigazda fogott nekünk.” Ez azonban nem jelentette azt, hogy a legkisebb elnézést is tanúsította volna önmagával szemben, ha úgy érezte, valami zavarja a munkájában.

N. A. Alekszejev jegyezte fel a Londonba érkező Leninről, hogy nem akart a többi iszkrás között a kommunában élni, mert „tudta, hogy az Oroszországból és külföldről érkező elvtársak, jó oros' szokás szerint, örökké rajt? csüngenének mit sem törődve az idejével, ezért arra kért hogy lehetőleg kíméljük meg a túlságosan gyakori látogatásoktól.” A munka az más volt. A munka nem üres fecsegés. A munkára Lenin semmi időt nem sajnált.

„Hetekig vesződtem azzal, hogy valósággal „kivallat- tam” egy hozzám ellátogató munkást arról az óriási gyárról — írja —, amelyben dolgozott. Igaz, a leírással (egyetlen gyár leírásával!), ha igen nehezen is, úgy-ahogy mégiscsak elkészültem, de megtörtént, hogy a munkás a megbeszélések után homlokát t-örül- getve, mosolyogva mondta: Könnyebb túlórában dolgozni, mint megfelelni a maga kérdéseire!”

Nem sajnálta Lenin az időt arra, hogy Diderot és d’Alam- bert dialógusát a materializmus természetéről személyesen lefordítsa; jutott arra is energiája, hogy a francia mellett megtanuljon németül, angolul, olaszul: egyszer egészen váratlanul derült ki róla, hogy tud csehül és egyebek között felkeltette érdeklődését valami a bolgár nyelv iránt is, mert nagyon sürgetett egy szótárt, amihez valamilyen oknál fogva úgylátszik csak nehezen juthatott hozzá. S ha már a szótárnál tartunk! Szovjet-Oroszország egyik legnehezebb periódusában, 1921- ben írta a következőket: „Lit- kensz elvtárs! Találkozásunkkor elfelejtettem megkérni arra, hogy ellenőrizze, hogy áll a mai orosz nyelv (Puskintól Gorkijig) (rövid) szótárénak összeállításával foglalkozó tudós-bizottság ügye.”

Ismeretes Leninről, hogy egy ízben kifejezetten azért utazott Géniből Londonba, hogy beülhessen kedvenc könyvtárába, a British Múzeumba. Rendkívül fontosnak tartotta, hogy szavait lehetőleg senki se értse félre. A Komintern III. kongresszusának bizottságához írta:

„Közölték velem, hogy a bizottságban a magyar —

helyesebben, egr/es magyar — kommunisták ellsn irányuló szavaim elégedetlenséget keltettek. Ezért sietek írásban közölni Önökkel: amikor emigráns voltam (több, mint 15 éven át), jómagam is többször túlságosan baloldali’ álláspontot foglaltam el (mint most látom). 1917 augusztusában szintén emigráns voltam és pártunk Központi Bizottságához túlságosan baloldali’ javaslatot nyújtottam be, amelyet szerencsére teljes egészében elutasítottak. Természetes, hogy az emigránsok gyakran túlságosan baloldali’ álláspontra helyezkednek.”

Csak most, ennek a nagy, Lenin-kereső, centenáriumi évnek az idején tárulkozik fel legapróbb részleteiben is, hogy mi mindenre is jutott az idejéből annak, akinek a portréja mellől Kádár János most hiányolta az órát a VIII. kerületi pártbizottságon. Lenin nem azért tudott szűkmarkú- an bánni az idejével, ’ mert mindent a forradalomnak rendelt alá. Pontosabban: amikor

a forradalomról volt szó, akkor őróla magáról is szó volt. Azt hiszem Lenin nem tartozott a lemondok típusához, azokhoz, akik áldozatot hoznak. Lenin szenvedélyes kielégülést talált mindabban, amit csinált, s éppen azért, ha valamit nem szeretett azt nem is próbálta titkolni.

Forradalom és tengeri fürdőzés ; figyelmeztetés néhány magyar elvtárshoz és egy hatalmas ország szocialista építőmunkájának irányítása: törődése az Iszkra gondjaival, s nem törődés azzal, mit szólnak majd a londoni iszkrások, hogy nem akar velük lakni; utazás a tengerért és utazás a könyvekért. Ez így, mind együtt nagyon elhihetően, egyedül elhihetően hangzik Leninről. Azt azonban már senki sem hinné el róla, hogy akárcsak egyetlen elvesztegetett percet is megbocsátott volna, amit feleslegesen akartak rákényszeríteni értekezlet ürü-. gyén.

Nemcsak azért, mert racionális elme volt, hanem mert szerette, amit csinált.

FODOR GABOR

Az esfri borok védelmében

Újabb beruházást valósítottak meg a Magyar Állami Pincegazdaság egri. tavaly korszerűsített vasútállomás melletti pincészetében: négyezer hektoliteres, izotermikus tartálysort építettek fel. Ide kerül kb. 10 nap időtartamra az a bormennyiség, amelyet előzőleg a hozzá tartozó, NDK- ból vásárolt pasztőröző berendezésen vezettek át. Az effajta fizikai borkezelés a legmodernebb a mai borászaiban, segítségével mostoha raktározási körülmények között is stabillá, azaz palackállóvá válik a bor anélkül, hogy íze megváltozna. Képünkön: üzemben az NDK-gyártmányú lemezpasztőr- berendezés.

(MTI foto: Kunkovács László felv — KS)

Sznobokról

A sznob elvtelenül imád eszméket, elveket, műveket és néz le másokat. A sznob idegesítő és káros a közre, de a közösség sajnos többnyire csak ritkán tud neki ártani. Puszta tudomásul vétele azonban segíti a sznob és a sznobizmus létét. Ezzel tehát nem szabad megelégedni, hiszen a nyert „tér” elismerését jelentené, sőt hallgatólagos beleegyezést ahhoz, hogy annak határait mind kívülebbre tolhassa.

A sznob sajnos egyáltalán nem olyan ritka madár, melynek láttán felcsillan az ornitológusok szeme és mutogathassák. Éppen ezért tanácsos foglalkozni néhány mutogassák. Éppen ezért tanácsos foglalkozni néhány jellemzőjével.

A sznob elsősorban hivatkozik és összehasonlít. Ha valaki Ferencsiket említi előtte, ő biztos, hogy Herbert von Karajant; ha Solohovot, akkor ő Thomas Mannt. Lukács György életműve az 6 szemében egy kötetbe se kerülhet Sörén Kierkegaardéval, a marxizmus az egzisztencializmussal. Magyarnak csak akkor juttat elismerése morzsáiból, ha az a Lajta folyó nyugati partján túl él. így Szent-Györgyi Albertnek néhány évtizede, Selye János professzornak, amióta: — tudja, hogy a világon van. Nem túlságosan igényes társaság beszélgetése közben ez az eljárás roppant hatásos lehet. (Persze, ha a társaságnak van humor iránti érzéke, akkor is az, csak éppen a sznob által nem várt — és többnyire észre sem vett — értelemben). A tekintélyekre való hivatkozás néha az abszurditás határáig fokozható. Egy Miskolcon élő ismerősöm két évtizeddel ezelőtt, valamelyik szemináriumi vizsgán, három-négy alkalommal is citált tizenöt-húszsoros Lenin- idézeteket, melyek forrását ma már meg meri nevezni. Ő maga volt az. A nagy név iránti szolgai hódolatból, valamennyi vizsgabiztos hitt neki és kitűnő kalkulust adott.

Az előzőkből okszerűen következik, hogy a sznobra jellemző a (vélt) arisztokratizmus is. Nem biztos, hogy műveletlen. Éppenséggel lehetséges, hogy ha az egzisztencializmusról beszél, valóban olvasott Sartre- műveket, vagy akár Heideggert, esetleg Jaspers-t is. Ha nem lenne komikus, tragikusnak lehetne minősíteni meddő igyekezetét, mellyel nagyjaihoz igyekszik hasonulni és hasonlítani. Az viszont biztos, hogy lakhelye elefántcsonttorony. Innen nézeget a világra, melyet — a latin költő szavaira hivatkozva — gyűlöl, de mélytől távol tartania magát nincsen módja. Talán innen származik, gyakorta cseppet sem leplezett, megvetése minden közéleti elkötelezettséggel szemben. Summázva: szóban, tettben, viselkedésben épp azokat az elveket vallja, melyeket Aczél György a kulturális politikánkról szóló egyik előadásában tavaly e szavakkal cáfolt:

*■.. .már ma sem igaz, hogy a „fent”-et és a ,lent”- et áthidalhatatlan szakadék választaná el, olyasformán, hogy fent: egy kiválasztott elit kultúrája, lent: a mű- veletlenség, a nevelhetetlen nagy tömeg a maga igénytelenségével*.

A sznobizmus ellen a társadalmi haladás melletti tudatos elkötelezettség és a műveltség vértez fel. A sznob csak akkor érezheti valamilyen formájú „elit”- hez tartozónak önmagát, ha van közönsége, mely ilyennek elfogadja. Ahogy az előbb említett két tulajdonság egyre szélesebb köröknek válik sajátjává, úgy szűkül a sznob élettere. Ameddig azonban van, a nevetés és a kinevettetés se utolsó fegyver ellene.

(ordas)

Eta felemelkedésének epizódjai

Segédmunkás az egyik paksi ktsz- ben. Reggelente kifliszacskóval, tejesüvegekkel felpakolva látják őt munkakezdés előtt, rakományával az üzembe siet. Nagydorogről naponta jár Paksra. Az elmúlt télen hasig érő hóban gázolva, hiányos öltözékben is mindennap megjelent munkahelyén. Inaszakadtáig dolgozik, zokszó nélkül cipeli az erejét szinte meghaladó, súlyos terheket, mert ezt vállalta. Etát, a cigányasszonyt befogadták, ma már társuknak tekintik. Tisztes emberségével, s leginkább kitartó szorgalmával váltotta ki munkatársaiból az oldódást. A bizalom legnagyobb jelének, talán azt tekintette, hogy a brigád egyik férfi tagja arra kérte, vásároljon neki egy szép férfiinget. Megbízójának és az egész brigádnak örömére szolgált az ő választása. A nagymama korú asszony önkéntes szolgálatait egyik ruhafieművel, másik apró lak- berendezési tárgyakkal viszonozza. Segítik, szüksége van rá. De Eta nem akar adósa maradni senkinek, önérzete tiltja, viszont munkaerején, -készségén kívül mást nem adhat a jó szó és a támogatás ellenében.

Építési kölcsönnel is megbíztak benne. Otthonában szerényen, szépen berendezkedett, a ktsz-ben sok embertől kapott hozzá valamit. Nemrégiben a kommunista elnök többek között egy kiszuperálásra ítélt, mutatós rádióval ajándékozta meg Etát. Vegye hasznát, bár meg kell javíttatnia. Az örömteli arcot látni kellett volna — mondják.. Mesteremberhez, a nagydorogi szerelőhöz vitte el aztán Eta a készüléket. Büszkén mondta: — Én ezt az elnökünktől ingyen kaptam. Szeretném, ha működne. Ugye megteszi? Lehet, meghatotta talán az iparost a gesztus, vagy esetleg ő is hozzá akart járulni Eta fel- emelkedéséhez? „Ha ott ingyen adták, én sem kérek érte semmit. Pénz nélkül,

tisztességgel megjavítom”. Ügy is lett és a „kuncsaft” boldoghálásan vitte haza új kincsét.

Eta aztán beállított egyik nap az ő szemében minden jót megtestesítő ktsz- elnökhöz, jótevőjéhez.

— Egy fényképet szeretnék kérni — kezdte félénken, kezét tördelte.

— Ugyan, minek kellene az, Eta? — kérdé csodálkozva az elnök.

A válasz kissé váratott magára.

— Hogy a szobám falára tehessem, oszt minden nap megnézhessem. — A szégyenlősen repeső tekintet jelezte a cigányasszony zavarát.

— Na még csak az kéne! Jól kinéznénk! — vágta rá hirtelen az elnök. Nem annyira Etát nézte, mint inkább a felfogásától idegen, fura „megdicsőülésre” gondolt.

— Én... Én igazán komolyan gondoltam — tágult nagyra a szeme és meg- bántódottan, leforrázva elódalgott Eta. Ketten restelltek magukat.

Ki tekinthet bele a felemelkedés göröngyös útján járó cigányasszony, Eta lelkének mély kútjába?-i -é