Tolna Megyei Népújság, 1970. december (20. évfolyam, 281-305. szám)
1970-12-24 / 301. szám
E ► t ► » E É E ► ► 1. A vietnami hadjáratból hazatérő amerikai veteránok fejében, valamennyi háborút járt katonaelődjükhöz hasonlóan, életre szóló emlékek kavarognak. Bármilyen távol szolgáltak is a fronttól, rendkívüli időnek érzik ott töltött katonaidejüket, amely múlékony mindennaposságában is, úgy érezték, a hősiesség felé hajlott. Hazahozta magával emlékeit Sven Eriksson, leszereléséig elsőosztályú közlegény is — így hívom, mert tetézné az őt kerülgető veszélyt, ha valódi nevét használnám —, de el sem tudja képzelni, mit művel majd emlékeivel a jövő. 1968 áprilisában kitüntetéssel szerelt le. A huszonnégy évesen is háborús veterán, aki Minnesota északnyugati vidékének egyik kicsiny, mezőgazdasági településéről származik, még abban sem biztos, hogy ragaszkodna-e élményeihez, ha történetesen módjában állna, hogy uralkodjék emlékezetén. Eriksson vietnami élményei természetesen változatosak voltak, nem egy közülük élesen vésődött tudatába. Már maga az, mondja, hogy megismerhetett egy ázsiai országot — kalandszámba ment. Az ottani táj egészen más, mint Minnesota e szögletének dermedt síkságai; életében először gázolt át rizsföldeken, hunyorgott a buja, gubancos dzsungel hirtelen homályában, barangolt bizonytalanul, fejéig beborítva a magas elefántfűben. Gyalogos lévén, Eriksson nem kevés bevetést csinált végig, ha akarná, felidézhetné, hogyan vett részt megerősített állások elfoglalásában, tűzharcokban, amikor a golyózápor valósággal a földhöz szegezte, de különösen egy rajtaütésről beszélhetne, amelyben egységének fele megsebesült. Eriksson mégis habozás nélkül bevallja, hogy valahányszor vietnami szolgálati idejére gondol, egyetlen kép bukkan fel benne. Egy vietnami parasztlány képe, aki két—három évvel lehetett fiatalabb nála, s akivel a Délkínai- tengertől néhány mérföldre, a Központi Fennsík egyik eldugott falucskájában, 1966. november 18- án „ismerkedett meg”. A legénységi állomány négy másik tagjával Eriksson azon a napon felderítő őrjáratot végzett a lány faluja közelében. Csak ködösen emlékszik a lány külsejére. Arra viszont világosan, hogy a lány szájában szembeötlő aranyfogat látott, s hogy a lány sötétbarna szeme olykor nagyon beszédesen csillogott. Arra is emlékszik, hogy a lány poros, kékesszínű üveg fülbevalót viselt; azért figyelt fel a rajta függő csecsebecsére, mert tompán felfénylett, amikor azon a napon délután parancsot kapott, hogy őrizze a lányt. Mint a legtöbb lány, parasztos, bő, fekete pizsama-ruhát viselt, amely elrejtette alakját, Erikssonnak mégis olyan érzése támadt, hogy karcsú és törékeny, talán százötvenöt centiméter magas lehet. A nevét csak akkor tudta meg, amikor a lány már nem élt, a hadbírósági tárgyaláson, ahol a lány húga igazolta a lány személyazonosságát. Ezt a hadbírósági tárgyalást Eriksson maga kezdeményezte, és ő volt a kormány koronatanúja. A lány neve — valódi neve — Phan Thi Mao volt. Eriksson egyetlen szót sem váltott vele, egyikük sem beszélt a másik nyelvén. Ismeretsége a lánnyal alig tartott tovább huszonnégy óránál, s ez volt egyszersmind a lány életének utolsó huszonnégy órája. Katonatársai, négyen, akikkel az őrjáratot végezte, megerőszakolták és megölték a lányt, testét egy hegyi bozótban hagyták hátra. Egyikük háromszor belédöfött tőrével, s amikor a védelem felkérte Erikssont, írja le a döfések hangját, ő így vallott: „Lőttem, beleztem is szarvast. Éppen úgy hangzott, mint amikor az ember belekésel a szarvasba, tompa, huppanó hang, vagy valami hasonló...” Beszéltem Erikssonnal a lakásán, mondjuk Minneapolisban, ahol leszerelése óta egy közeli áruházban asztalos. Takaros, szerény, háromszobás lakásban él feleségével, Kirstennel. A falakat az asszony műkedvelő festményei díszítik. Hármasban beszélgettünk; Mrs. Eriksson huszonhárom éves, egy biztosítási irodában titkárnő. Nincs gyerekük. Négy éve házasodtak össze, röviddel azután, hogy Erikssont behívták. Gyerekkoruk óta ismerik egymást, az apák egymás szomszédságában gazdálkodtak, és szűkölködtek, akár a környék sok más farmerje. Mrs. Eriksson még azt is hozzátette, hogy a környéken jobbára skandináv bevándorlók laktak. „Olyan vidék, ahol az emberek büszkék rá, hogy nem keltenek feltűnést”. Apró termetű, csinos, szőke nő, eleven, értelmes modorú. Alig tettem be a lábam, máris kávéval, süteménnyel kínált. Azt mondta, örül, hogy Mao történetét akarom hallani. Amióta férje visszatért Vietnamból, csak neki, a feleségének beszélt erről, de a részleteket máig sem mondta el. „Jót fog tenni neki, ha valaki más hallgatja végig” mondta élénken, csipkelődve. Eriksson egymagában ült a díványon, s amikor kissé derűsen elmosolyodott, mély horpadás támadt egyik arcán. Alacsony, világos arcszfnű, szőke, kékszemű férfi, szűkszavú. Együttlétünk órái alatt gyakran szünetet tartott, szótlanul ült, töprengő lett az arca, és sokáig nem folytatta, talán egy egész percig. Eleinte lakonikusan beszélt, de természetes hallgatagsága lassan felolvadt, és megesett — különösen egy-egy szünet után —, hogy valóságos szóáradat tört ki belőle, és úgy látszott, mintha csak erővel tudna megálljt parancsolni magának. Mindenekelőtt azt mondta el, hogy Mao meggyilkolásának jogi vonatkozásairól nem akar beszélni. Pedig megtehette volna; magam is elolvastam az általa kezdeményezett bírósági tárgyalások jegyzőkönyvét, hét vaskos kötetet az Egyesült Államok haditörvényszékének irattárában, a virginiai Falls Churchben, benne Eriksson vallomását az őrjárat tagjai ellen, az ítéletek és fellebbezések szövegét, a bírák és a védőügyvédek véget nem érő levelezését, s a vádlottak jellemére vonatkozó tanúvallomásokat. Eriksson négy tárgyaláson tanúskodott Vietnamban, bőven kijutott neki is az igazságszolgáltatás folyamatából, megismerhette az ügyvédek konok vallatási módszereit, a bírák ismétlődő dörgedelmeit, amelyek arra szólították fel, hogy többnyire homályos kérdésekre precíz válaszokat adjon. Az ő véleménye az, mondta, hogy az egész ügymenet valami nyúlós okoskodás volt, persze az is igaz, hogy alighanem túlzott várakozással lépett a hadbírósági terembe, ahol a négy tárgyalás lezajlott. (Folytatjuk) Szaktárgyi versenyek úttörőknek Szabad idő Van egy forintod? Rajzolj vele köröket, és próbáld ki mi mindent lehet a körök segítségével rajzolni. Mutatóul itt közlünk néhányat, folytasd tovább a sort!. Ha nincs forintod, vagy körződ, az sem baj! Kisebb- nagyobb számok ügyes elhelyezésével rajzolható akár egy egész baromfiudvar. Próbáld csak meg: Az itt közölt rajzok láttán bizonyára kedvetek támad hasonló figurák rajzolására. 4 \ Fenyőfaünnepély a megyei könyvtárban A Magyar Úttörők Szövetsége Országos Elnöksége a Művelődésügyi Minisztériummal és más szervekkel közösen. — a szövetség megalakulásának 25. évfordulója alkalmából —, országos szaktárgyi versenyt hirdet. A kisdobosok részére olvasási, helyesírási, mese- mondási, fogalmazási, számolási, környezetismereti versenyt rendeznek. Magyar nyelv és irodalomból, történelemből, földrajzból, fizikából, kémiából, élővilágból csak a nyolcadik osztályosok; orosz nyelvből, matematikából, illetve számtan-mértan- ból a hetedik-nyolcadik osztályosok vetélkedhetnek. EzenAz első félév utolsó tanítási napján, december 19-én, a IV. számú általános iskola 8/a osztályának tanulói vidám teadélutánon búcsúztatták az elmúlt félévet és köszöntötték a kéthetes szünidőt. A táncos összejövetelt karácsonyi műsor nyitotta meg, majd a fiúk a lányokat, a lányok a fiúkat ajándékozták meg, mégpedig úgy, hogy egy-egy kalapból kihúzták egymás nevét, s akinek a neve a kihúkívül képző- és iparművészeti pályázat is lesz. A szaktárgyi versenyeken a részvétel önkéntes, a nevezési határidő 1971. január 31. A versenyen indulhat a kiírás szerint valamennyi általános iskolai tanuló, a bukottak kivételével. Tehát a versenyen a nem úttörők és a gyengébb tanulmányi eredményt elérők is részt vehetnek. A szaktárgyi versenyek a következő fordulókból állnak: 1. csapaton belüli; 2. városi, illetve járási, Budapesten kerületi; 3. megyei, megyei jogú városi, illetve budapesti; 4. országos. A győzteseket és helyezetteket díjazzák. zott cédulán szerepelt, az kapta az előre elkészített ajándékcsomagot. A legérdekesebb meglepetés egy nagy csomag volt, melyet gazdája majdnem öt percig bontogatott. Végül csak egy tábla csokoládé került ki belőle. Olyan sok papírba volt tekerve, hogy az egész szemétkosár megtelt vele. Az ajándékozás után táncoltak a jó kedvű pajtások és vidámságukat teával és üdítő itallal „hűtötték le”. Mit játsszunk? Ssóalkotás A pajtások előtt papír és ceruza. A játékvezető egy szót irat fel mindenkivel. E szó betűinek felhasználásával új szavakat kell alkotniok. Az győz, aki egy meghatározott időn belül (például öt perc), a legtöbb szót alkotta. Például felírják azt a szót, hogy proletár. A játékosok jól megfigyelik, milyen betűk szerepelnek a szóban és ezeket felhasználva, új szavakat írnak: pór, pár, ár, tár, le, el, ól, ló, lop por. Ráró, ró, per, lát, tál, látó, tárló, órát, láp, lep, Pál, leró, Práter, páter, lót, leprát, operát, operált, operál, stb. Az új szavak betűi a proletár szóban is előfordulnak! Rövid magánhangzó helyett szabad hosz- szút használni. Mindenki szereti Nyersen bizony kicsi vagyok, de a tűzön jól meghízok. Megforgatnak, szétrepedek, s így még sokkal nagyobb leszek. Szétgurulok a konyhába’ székek alá, asztalkára. Szeret engem Gabi, Ica, játszik velem cirmos cica. Fehér vagyok, akár a hó. Ropogtatni engem de jó. A nevem sem bár-mi fajta: Pattogatott kukorica. Keserű Gyula Budapest, Eecember 18-án rendezte hagyományos fenyőfaünnepélyét Szekszárdon, a megyei könyvtár. A felsős pajtások bábjelenetekkel kedveskedtek az óvodásoknak. A Télapó megkérte a picinyeket, hogy énekeljenek. Szereplésüket szaloncukorral jutalmazta. Mielőtt a Télapó kiosztotta az ajándékokat két mesefilmet vetítettek. S. F és K, f, Az első félév utolsó napján AAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAA .AAAAAAAAAAaAAAAAAAAAAAAAA
