Tolna Megyei Népújság, 1970. december (20. évfolyam, 281-305. szám)
1970-12-20 / 298. szám
Csányi Lászlót Gerencsér Mihlós Változatok egy Vörösmarty-vers témájára A levelet az asszony bontotta fel. Késő délután volt, épp munkahelyéről érkezett haza, s a félhomályban nehezen betűzte ki az öregasszony írását. — Meghalt? — kérdezte félhangosan, s arra gondolt, ilyenkor mit illenék csinálni. — Majd megbeszéljük — gondolta és sietve átöltözött, hogy vacsorát készítsen. A férfi a szokottnál később ment haza, váratlan értekezletre hivatkozott, de látszott rajta, hogy ivott. — Szegény, — mondta, amikor elolvasta a levelet. — Már el is temették — tette hozzá sietve az asszony. — Talán írj a nagymamának, hogy minket is mennyire megrendített. Valami emléket keresett, ezemvillanásnyit csupán, egy integető kart, mely fehér zsebkendőt lobogtat a múltból, de nem jutott eszébe semmi. — Szegény — ismételte minden meggyőződés nélkül. — Tudod, arra gondoltam — mondta az asszony —, hogy a havi ötszáz forintot továbbra is tegyük félre. Évente hatezer, elmehetünk belőle nyaralni, talán a tengerre is. Régen megszoktuk, hisz úgy vettük mindig, mintha ennyivel kevesebbet keresnél. — Talán jobb is neki — mélázott a férfi, s elégedetten úgy érezte, magasabb rendű igazságot mondott. De aztán elszégyellte magát; merfnyi ideje, hogy eszébe se jutott a kisfiú! — Mégis csak a te gyereked Volt — mondta az asszony mellékesen. S rögtön utána egy másik hangot is hallott, mesz- sziről, a múlt már fél sem ismerhető zugából: — Persze, a gyerektartás! Üristen, mindig elfelejtem! — Tétován nézte a férfit, aki bűntudatosan számolta a pénzt. De azért karácsony félé ezt mondta: — Végy neki valamit. Ne mondják, hogy nem is gondolsz rá. Valami játékot, fölhúzható autót, egy mackót. Mit tudom én! A férfi sokáig keresgélt a boltban. Volt, ami nem tetszett neki, a másikat drágának találta. Végül egy mackót vett, mert homályosan emlékezett, hogy a kisfiúnak volt egy mackója, amit nagyon szeretett. Majdnem vidáman ment haza. A levére az öregasszony válaszolt, nagy, szálkás betűkkel. A kisfiú beteg, de az ajándékot majd utána küldik, Mosdósra, mert ott van, a tüdőszanatóriumban. Nyáron még arra gondoltak, hogy egy hétre magukhoz veszik, de aztán elmaradt. A következő karácsonykor már az ajándékról is megfeledkezett. De nemcsak az ajándékról feledkezett meg. Tulajdonképpen mindent elfelejtett, s ami a múltból megmaradt, olyan volt. mint egy rejtélyes kövület, élettelen, emlék nélküli. Néha azt sem tudta, nem egv könyvben olvasta-e, amelynek a címét is elfelejtette. Az évszámok, a hónapok neve is elmosódott, Csak a haragos napok forgószelét, érezte néha, s az egyetlen képen, amit megőrzött emlékezete, egy kisfiú állt, ajtócsapkodásban, kiabálásban, vagy a megbántóttság mélytengeri csöndjében, kezében egy filcmackóval. „Elrontottam az életemet” — gondolta néha sértődötten, s legfeljebb az jelentett elégtételt, hogy a válás simán zajlott le, majdnem menetrendszerűen, s az is természetes volt, hogy nem fájt, semmi sem fájt. Kapkodva válaszoltak a bíró kérdéseire, mintha ezzel is siettetni akarták volna a tárgyalást, mert úgy képzelték, csak közös éveik börtönéből kell kiszabadulniuk, s egyszerre megpillantják az eget. mely most már örökké kék lesz. felhőtlen és tündökletes. Az asszonynak ekkor már udvarolt egy férfi, „komoly szándékkal” mint a bíróság előtt is vallotta. Naponta lerombolták és fölépítették életük egy darabját, csak a kisfiú állt idegenül ebben a világban, romok között, remény nélkül. — Vigyázz rá — mondta az utolsó tárgyalás után, a bíróság folyosóján. — Olyan gyönge és beteges. — Csak nem képzeled! — kiáltotta az asszony és elsietett. A férfi zavartan nézett utána, kicsit röstellkedett is, mert az asszony hangjában fölény volt és rendreutasítás. De nem fájt, semmi sem fájt. Nemcsak az idő mosta el a határokat, a távolság is nőtt, mintha széttolták volna életük díszleteit. A férfi nem sokkal később más városba helyeztette magát s a kisfiút is elvitték az asszony szüleihez. Hideg téli nap volt, a vonat sokat késett. A kisfiú az ablaknál állt, s a konok téli tájat nézte, a behavazott földet, melyre hullámzó vonalat húzott a varjak bizonytalan árnya. — Te szegény, — mondta az öregasszony és megsimogatta a kisfiút, aki csak állt a szoba közepén; az úton bepiszkolódott ünneplő ruhájában, kezében a filcmackóval. — Neki még jó, — mondta az anya cigarettázva. Az öregek vállat vontak. Az anya később elment a postára, táviratot adott föl: ..kedden az esti vonatnál várj”; aztán beült a cukrászdába. Unatkozott és cigarettázott. „Manci legalább szeret” — gondolta most a férfi mentegetőzve, s az emlékezet falán a másik asszony képe villant fel, homályosan és jellegtelenül. s már azt sem tudta, milyen színű volt a szeme. A levélre pillantott, mely még mindig ott volt az asztalon, s ezt mondta: — Látod, milyen furcsa. Egy vers jutott eszembe. — Vers? — kérdezte az asszony gyanakodva. — Nem is tudtam, hogy verseket szoktál olvasni. — Az iskolában tanultuk. Arról szól, hogy meghalt egv kisfiú. Petőfi írta, vagy Vörösmarty? Talán inkább Vörösmarty. Hamar mentél el. szegény gyermek,» valami ilyesmi. — Nem tudom, — mondta az asszony és vállat vont. — Érdekes, hogy felejt az ember. Pedig tudtam. Elját- szottad a játékaidat, hamar játszottad el._ valahogy így kezdődik. Tenyerébe ejtett fejjel gondolkozott, de nem tudott visszaemlékezni a versre. Homályosan úgy érezte, a- régen elfelejtett vers titkot őriz, talán élete titkát. Az órára pillantott, későre járt. Az asszony is már ki- hordta a vacsora maradékát, s meg is ágyazott TESTVÉREK Vasárnap már virradatkor megérezni, hogy a falu előző este kilépett a hámból. A nap jön fölfelé, árnyékot vetnek a fák, a kazlak és az ólak, de még mindig csendesség van. Sehol se zördül szekér az udvaron, nem rengeti meg a házakat a vontató pufogása, és a szövetkezeti iroda előtt sem gyülekeznek szálanként az emberek, hogy aztán csoportokban vonuljanak a tavaszi mezőre. Ezen a vasárnap reggelen semmi más nem hallatszott, csak komótos, ütemes csattogás. Tisztán repültek bele a csendbe a fejszekoppanások. Visszaverődtek^ a pajtákról, a kerítésekről, élesen cikáztak a falu felett, aztán elpattantak meghalni, mint a szikrák. Senki se figyelt a koppaná- sokra, hiszen olyan közönséges dolog, ha fát vágnak valahol. De Szitás Béla, ez a karika lábú, kajla kalapú parasztember zaklatottan csavargóit a faluban. Sietve rakta egymás elé nagy, vastag szárú csizmáit, kezét a bekecse zsebében tartotta, mintha hideg volna. Szembe találkozott a nyalka Biró Ferenccel, ezzel a hosszú derekú fiatalemberrel, aki a szövetkezetben a brigád- vezetője volt. A brigadéros ünneplőben feszített, mint aki lakodalomba készül. Messziről ráköszönt az öregre: — Szép jó reggelt, Béla bátyám! Hát maga hová siet? — A menyemhez, reggelizni — hazudta az öreg, pedig a reggelit rég elköltötte. Sietett volna tovább, de meg kellett állnia, mert a fiatalember a kezét nyújtotta. — Na hát, az a tegnapi langyos eső sokat ért, ugye? — kérdezte a brigávezető a gazda örömével. — Mit gondol, Béla bácsi, könnyít valamit a fagykáron? Szitás szomorúan nézelődött kajla kalapja alól. Még mindig hallotta a koppanásokat. A brigádvezetőnek is feltűnt az egyhangú, szakadatlan fejszecsattogás. Megkérdezte: — Már egy órája hallom ezt a lcopácsolást. Nem tudja, hol döntenek fát? Az öreg Szitás felemelte a fejét, s szinte félvállról mondta: — Nálam, fiam, nálam... De tovább nem tudott beszélni. Gyorsan elbúcsúzott. Céltalanul sietett a falu széle felé. Már a végén járt, a Ka- nászkaptatónál. Itt megállt, csitította magát, hogy nincs olyan nagy dologról szó. Hiszen minden fának az a sorsa, hogy egyszer kivágják. Az a hatalmas nyárfa, amelynek sorsa ezen a reggelen teljesült be, még mindig fenségesen terítette szét kisebb rokonai fölé rengeteg koronáját. A fák megszoktak borzongani, ha a törzsüket a fejsze bántja — de ez keményen tűrte az ütéseket, mintha még mindig nem vette volna észre a lábánál igvekvő ember szándékát. Szitás Béla állt a Kanász- lcaptatón, szíve tele volt szorongással. s amíg nézte az óriási nyárfát, a kezét se merte mozdítani a zsebében. Az az önámító hiedelme támadt, hogy a fa ki sem fog dőlni. Mert noha a fia már egy óránál is több ideje, hogy a törzset egyre vékonyabbra faragta a gyökerek tövénél, Szitás még a helyén látta a milliónyi ág bozontos rajzát, amelyhez annyi éven át igazodott, amely mindig megmondta neki, hol a hajléka, amikor kint a határban dolgozott. De azért valami mégis elárulta, hogy hamarosan meginog az óriás: már nem szálltak rá a madarak, csak kóvályogtak körülötte, aztán a szomszédos, kisebb fákra telepedtek. Soha nem volt babonás ember Szitás Béla, de most nem tudott védekezni a félelem ellen. Egy kicsit a maga életétől is búcsúzott. A nem szűnő fejszecsattogások szilánkok módjára egytől egyig beletaláltak s szinte várta, mikor döntik le a hangok a lábáról. Az az óriás nyárfa a tulajdon testvére volt. Apja ültette hatvanhárom évvel ezelőtt az ő születése emlékére. Azt mondta, éljen sokáig, mint az a fa. Nem kívánt mértéktelen- séget. mert minden valamirevaló földműves tudja, hogy a nyárfák élete nagyjából azonos az emberével. Szitás Bélának több testvére nem született. így hát lassacskán a nyárfa lett a legközelebbi hozzátartozója, gazdája úgy tekintett rá, mint édes testvérére. Igazán ió testvérek maradtak mindvégig. Szép csendhen megöregedtek anélkül, hogy valaha is ártottak volna egymásnak. Szitás Béla nagy nyárfája volt az első, amelyik ősszel el- hullaitotta a lombját. Gazdája tudta, hogy soha többé nem fog új lombot hajtani. Már a télen ki kellett volna vágni, de Szitás húzta-halasztotta az időt, egvszer már meg is fogta a haltát, de aztán a sutba hajította. Tovább mégsem várhatott, megkérte hát a fiát, döntse ki helyette. A koppanások ritkultak, de súlyosabbakká váltak. Szitás mozdulatlanul nézte a fa koronáját, amely ugyancsak mozdulatlan volt. Langyos szél fújdogált, ő meg levette a kalapiát. hadd frissítse a levegő horpadt halántékát.. Tette volna vissza a helyére a kalapot, de félúton megállt a keze. Úgy látta, hogy a nyárfa alsó ágai közelednek a szomszédos diófa felé. Aztán lassan megindult az egész roppant korona. Csendesen, mintha vízbe dőlt volna. Az ágak egyre gyorsabban söpörték végig az eget, suhogó hang vegyült a szélbe, majd a recsegés robaja futotta be a falu utcáit. Megint csend lett. És világosabb. A hatalmas tavaszi ég nagyobbra nőtt egy darabbal. Szitás Béla visszatette a fejére a kalapját Másnapra is derült maradt az idő. Az öreg Szitás egész nap fát ültetett. A kanális és a nagylegelő között, azon a nyílegyenes dűlőúton nyolcvan nyárfasuhángot állított gödörbe harmadmagával. Alig szólt valamit napközben. Délután jött a hosszú derekú brigádvezető, nézegette a kör lyökfák katonás sorát — Húsz év múlva olyan gyönyörű lesz, hogy az isten is ehhez fog igazodni! — lelkendezett Szitás Béla csendesen melléje állt, egy izmos suhángot szorongatott Mogorván megkérdezte: — Ezt hazavihetem? Otthon is kell a fa... — Persze, hiszen tegnap kivágtak egyet — emlékezett a fiatalember. Gondtalanul egyezett bele az öreg kívánságába: — Hát hogyne. Vigye csak, Béla bácsi. Mivel Szitás még nem ebédelt — valahogy nem volt étvágya — uzsonnaidőben fogott a falatozáshoz. Egy tavalyi szárkupacra ült, az árokparton. Tarisznyáját az ölében bontogatta ki, s amíg vastag karikát szelt a fokhagymás kolbászból, minduntalan az újonnan ültetett nyárfasorra sandított. Evés után komótosan elballagott a kanálishoz, a fasor végébe. Gödröt ásott a bakháton. Ez volt a legmagasabb hely a környéken. A gödör fenekére fészket szórt avarból, erre állította a suhángot, melyet már neki ajándékoztak. Vakondtúrások feketéllettek körülötte. Lapátjával gondosan összeszedte a porhanyós humuszt, azt szórta a fa gyökeréhez. A többi földet vigvázva rakosgatta vissza a gödörbe, mintha lélegző élet maradt volna a hantok alatt. — Ez nő a legnagyobbra — morogta elégedetten, amikor végzett VARGA JÓZSEF: EZ Oj, EZ MÁS Kezemben megfeszül az erő, — de nem a régi, ez Uj, ez Más. Kitárom régi titkaimat, s belém mar most minden moccanás. Álmokban ringtam: majd Hős leszek! De szárnyam szegve — óhatatlan, nyitom most szívemet e Mának! Kié a múlt? A fontos a Van. A Jelen vagyok. És agyamban lassan megbékél Jövő s a múlt. és hordozom magamban végre amit apám apjától tanult. Ilyen vagyok. Ma munka után éreztem, hogy nem elég az Ész. izzadni kell, tűrni szüntelen régi kínjainkat, s nem kevés felelősség győzni, küzdeni ’mit kitermel gondos értelem, így leszünk részei a Nagynak; együtt a Múlt, Jövő és Jelen!
