Tolna Megyei Népújság, 1970. december (20. évfolyam, 281-305. szám)
1970-12-20 / 298. szám
Nagy írén, szlovákiai magyar írónő elbeszélése: ADÓSSÁG r P. GOLUBKl FAMETSZETE Walter Goodman: Taxisok sztrájkja Március vége volt. Ez a tavasz sem különbözött a többitől, az évtizedek, évszázadok előtti tavaszoktól. A természet törvénye szerint a hosszú tél után újjászületett íninden, kizöldelt a fű, rügyeztek a fák és egy-egy tavaszi eső után bódító virágillattal telt meg a levegő. Nálunk is megjelent a tavasz első hírnöke, a hóvirág, majd az ibolya. A fák is virágba borultak. De ez a tavasz mégis egészen más volt, mint minden eddigi. Ha körülnéztünk, a szörnyű háború nyomait, a pusztulás képét találtuk mindenütt. Vízbe roskadt hidak, felrobbantott vasúti sínek, romba dőlt házak, tátongó bombatölcsérek és szerte az utakon mindenütt roncsok; teherautók, páncélkocsik, tankok maradványai. És mégis, belül, az emberi szívekben csodálatosan szép tavasz született, a szabadság tavasza. Amint elcsitult a szirénák idegtépő hangja, amint elvonult felettünk az a megfoghatatlan szörnyűséges valami, a front, munkához láttunk. Elástuk a halottakat, eltakarítottuk a romlkat, tisztítottuk a kórházakat' hogy minél előbb eltüntethessük a háború nyomait Sóhajtva gondoltunk arra, hogy talán tíz év sem lesz elegendő, hogy ennek az újkori népvándorlásnak áldozatul esett életünket újból megalapozzuk és szebbé tegyük, mint volt. És mindnyájunkat akik megmaradtunk, egy gondolat gyötört vajon azok, akiket szerettünk, — házastársak, gyermekek, szülők és testvérek, — élnek-e? Április elseje volt, amikor meghallottam, hogy szülővárosom is felszabadult Pillanatnyi nyugtom sem volt tovább. Néhány napi gondolkodás utón beraktam egy bőröndbe és egy zsákba minden holmimat és elhatároztam, hogy hazamegyek. A vonatok még nem közlekedtek, hát kicipeltem a csomagokat a főváros nyugati felén lévő országúira és vártam. Talán felvesz egy teherautó és eljutok enyéimhez. Óriási volt á forgalom. X front olyan gyorsan haladt előre, nyugat felé, hogy úgy látszott a száguldó gépkocsik is csak nehezen tartanak lépést ezzel a rohanással. Vajon mit érezhetett a ketrecébe zárt vadállat, amikor minden oldalról rohanva közeledett feléje a pusztulás? Talán még mindig valamilyen csodafegyverben reménykedett? Mi, akik ott álltunk az országúton, láttuk, hogy már csupán néhány nap és ütött a végső leszámolás órája. Már nem várakoztam egyedül, két „földim” csatlakozott hozzám, ők is haza akartak jutni. Hanem az óriási zűrzavarban senki sem vett észre bennünket. Százával haladtak el előttünk a vöröscsillagos teherkocsik, de hiába tartottuk fel kezünket, hiába kiáltoztunk, a motorzúgás elnyelte hangunkat. Egyszerre a mozgó gépkocsisor hirtelen megállt. Elém épp egy üres teherkocsi került, egy fiatal szőke hajú, kedves arcú sofőrrel. Hirtelen elhatározással felugrottam az autó hágcsójára és összeszedve minden szlovák tudásomat, kérlelni kezdtem, hogy engedjen a kocsira bennünket. Ha szavaimból nem is, de könyörgő arcomból és taglejtésemből megértette mit akarok és intett, hogy felszállhatunk. Társaim feldobták hátul a csomagokat és felkapaszkodtak a kocsira, én pedig meg sem kérdeztem, hogy megengedi-é, beültem melléje. A kocsisor elindult, s magyarázni kezdtem, hogy tulajdonképpen hová is akarok eljutni Kék szeme barátságosan nézett rám, csupa megértés volt vörösre sült fiatal arca, de tagadólag rázta fejét. Olyan messzire nem mehet. Csak húsz-harminc kilométeres útja van, benzineshordókat kell vinnie a fővárosba. Láttam rajta, hogy nagyon sajnált, de hát háború van, mondta és a parancsot teljesíteni keli Rövid Időközökben, megállt kiugrott a kocsiból, elment és visszajött üres kézzel. Mindig, amikor leszállt és eltűnt szemünk elől, remegtem, hogy jaj mindjárt kibukkan a fák közül, benzineshordót gurítva maga előtt. Remegtem ettől, mert a tervem már készen volt, cáak kedvező alkalomra vártam. Végül is, amint megint üres kézzel jött vissza, kijelentette, hogy már vissza kell fordulnia, szálljunk ki. Ha akarjuk, szívesen visszavisz bennünket, de tovább már nem mehet. A tőlem telhető legközömbösebb hangon megkérdeztem, hogy mit is keres tulajdonképpen, talán tudok adni, hiszen ismerős vagyok erre. — Mondtam már, hogy be»-' zineshordokat, — válaszolta kissé türelmetlenül. — Üreseket, — tette még hozzá. — Miért nem mondta mindjárt, — szóltam mosolyogva. — Néhány kilométerre innen van egy olajfinomító, ott egészen biztosan kap üres hordót, amennyit csak akar. — Milyen messze van az a gyár? — kérdezte. — Pontosan nem tudom, de úgy gondolom tíz-tizenöt kilométernyire, — válaszoltam. Egészen felderült az arca. — Hát annyira még elmehetek a saját felelősségemre is, — mondta és beült a kocsiba. Nem állíthatnám, hogy nagyon megkönnyebbültem, amikor újból elindultunk, sőt, határozottan rosszul éreztem magam. Az olajfinomító gyár valóban létezett, csakhogy nem tizenöt, hanem legalább negyvenöt kilométer távolságban. Pontosabban, amikor utoljára erre jártam, még volt belőle valami, de hogy most van-e ott csak egyetlen benzines- kanna, azt nem tudtam. Nagyokat hallgattam tehát, ő pedig időnként megkérdezte: messze van még ez a gyár?-— Nem, nem, — dadogtam — mindjárt itt kell lennie. Mentünk, egyre tovább és Szergej Ivanovics Bojcsenko arca egyre jobban elkomorult. A helyzet már-már válságosra fordult, éppen ki akart tenni kocsijából felháborodva, hogy becsaptam, amikor a látóhatár szélén feltűntek az olajfinomító épségben maradt tornyai. Most már fellélegeztem. A gyártól csupán néhány kilométer út, amit a legrosz- szabb esetben gyalog Is megteltetek és otthon vagyok. A gyár kapujában leszálltunk. Hálálkodva szorongattam Szergej kezét, majd hirtelen elhatározással lecsatoltam karórámat és kezébe nyomtam. Ha lehet, még pirosabb lett zavarában, visszaerőszakolta az órát és szívére tett kézzel bizonygatta, hogy neki ezért nem jár fizetség, mert barátságból hozott el. Én egyre próbáltam a kezébe nyomni az órát és magyaráztam, hogy nem fizetségképpen adom, hanem emlékül. Erre ő belső zsebébe nyűit, papírt, ceruzát vett elő és furcsa ákom-bákomnak tetsző belüket írt fel, — a nevét és tábori postaszámát. •— Holnap elindulunk Bérűn felé, — mondotta. — írj nekem. Még egyszer kezet rázott velem, felugrott a kocsira és már el is tűnt a gyár udvarában, 8 Régi írások között keresgélve akadt a kezembe a cédula. Szergej Ivanovics Bojcsenko és egy tábori postaszám. Nem tudom mi lett vele. Lehet, hogy valamelyik német városban, talán éppen Berlinben fekszik egy vöröscsillagos síremlék alatt. Talán úgy halt meg, hogy rég nem kapott hírt hazulról. Talán, ha írok neki, az utolsó óráját aranyozta volna be a barátság fénye. De én nem írtam meg azt a levelet és úgy érzem most örökre és jóvátehetetlenül adósa vagyok. Kéziratokat nem Srzfinkme? és nem adunk vissza! Csat olyan Irodalmi munkákra vá Kiszólunk amelyekben a tehetség jelét látjuk. Február huszonhatodikán, szerdán, ötezer New York-í taxisofőr úgy döntött, hogy délelőtt tíztől, délután négyig otthon marad, s ezzel is nyomatékosabbá teszi a felemelt viteldíjakra támasztott követelését. Az alábbiakban közöljük a nap néhány nem világ- történelmi jelentőségű, de ér-, dekes eseményét. Üzletemberek egy csoportja, akik vonattal érkeztek New Yorkba, tizenkét perc alatt elgyalogoltak a tárgyalásuk színhelyét képező irodaházig. Az őket megostromló újságíróknak kijelentették, hogy a gyaloglás rendkívül érdekes élmény volt, elhatározták, hogy alkalmasint majd megint megpróbálják. Az északi városnegyedben egy várandós anya, aki érezte, hogy itt az ideje, kisietett a Brodway-ra, hogy taxit szerezzen. Ennek híján egy délfelé tartó autóbuszra szállt. Szerencsére a buszon utazott egy taxisofőr is, aki hivatásszerűen ugyan nem lehetett szolgálatára, de nyomban ott a buszon világra segítette az asszony négy és fél kilós fiúgyermekét. Mrs. A. J. negyvenhét éves háziasszony, s mind ez idő óta Nem York-i lakos felfedezte, hogy a Lord és Taylor áruház csak négy saroknyira van a B. Altman áruháztól. Mrs. Amy V. mozirajongó földalattival indult el, hogy megnézze a Hello Dolly délutáni előadását Mrs. V. tizenkét éve nap mint nap jár a délutáni előadásra, de ezúttal először történt, hogy a híradó első képét is látta. A New York Times vezércikkében önmérsékletre intette mindkét felet, vagy alkalmasint az összes feleket. A közlekedési csomópontokon eltorlaszolták az utat a veszteglő taxisofőrök, miközben félszemmel egymásra sandítottak, hogy a másik indul-e már. Délután három óra harminc perckor hat elszánt utas feltartóztatta a T. Zyswerski lengyel hús- és felvágottirnpor- tör tulajdonában lévő teherkocsit, és rákényszerítette, hogy fejenként egy-egy dollárért vigye el őket a hetvenedik utcáig. Délután négyig a sofőrnek sikerült még négy hasonló támadásnak kitennie magát. A rendőrség letartóztatott egy huszonhárom éves fiatalembert azért, mert megtámadott egy cukorkakereskedőt a Lower East Side-on, s elvitt egy karton Lucky Strike-ot és hét dollár aprópénzt a kosz- szából. A fiatalember úgy vallott, hogy esze ágában sem lett volna rátörni az öreg szatócsra, dehát éppen nem volt kéznél egyetlen taxisofőr sem, akit kiraboljon. Fordította: Zilahi Judit CSANÄDY JÁNOS: ALPINISTÁK Süketen zajonganak a pályaudvarok. A fény küldői ők lassú vonatokon, gyors repülőgépeken. Emberek mennek Emberekhez. Alpinisták Mount Everestekhez utaznak, s a csúcsra kitűzött zászlót lefényképezik, s ingáznak emberek a falvak és gyárak között. Hegynélküli csúcsod alpinistái ők. Hátizsákjuk fémcsatja ragyog. BÄRDOS1 NEMETH JÁNOS» DOMBTETŐK A dombtetőket úgy szerettem én, őrzés közben, ha feküdt a tehén az akác alján, lánca csörgött csak, messzi India, téged láttalak. A Kozár-patak tán a Cangesz volt, s míg partjain egy őrző-lány dalolt, az a dal is csak azt zümmögte el, hogy milyen szép és mély a végtelen. ö gyermek-nyarak vágya és sebe, ma se gyógyult be, ma is betege vagyok, hogy mindig kicsi kör ölel, a végtelenség ma se jön közel, csak egy gyűszű jut belőled, világ, s a lélek hozzád hiába kiált.
