Tolna Megyei Népújság, 1970. december (20. évfolyam, 281-305. szám)

1970-12-20 / 298. szám

Nagy írén, szlovákiai magyar írónő elbeszélése: ADÓSSÁG r P. GOLUBKl FAMETSZETE Walter Goodman: Taxisok sztrájkja Március vége volt. Ez a tavasz sem különbö­zött a többitől, az évtizedek, évszázadok előtti tavaszoktól. A természet törvénye szerint a hosszú tél után újjászületett íninden, kizöldelt a fű, rü­gyeztek a fák és egy-egy ta­vaszi eső után bódító virág­illattal telt meg a levegő. Nálunk is megjelent a ta­vasz első hírnöke, a hóvirág, majd az ibolya. A fák is vi­rágba borultak. De ez a tavasz mégis egészen más volt, mint minden eddigi. Ha körülnéz­tünk, a szörnyű háború nyo­mait, a pusztulás képét talál­tuk mindenütt. Vízbe roskadt hidak, felrobbantott vasúti sí­nek, romba dőlt házak, táton­gó bombatölcsérek és szerte az utakon mindenütt roncsok; teherautók, páncélkocsik, tan­kok maradványai. És mégis, belül, az emberi szívekben csodálatosan szép tavasz szü­letett, a szabadság tavasza. Amint elcsitult a szirénák idegtépő hangja, amint elvo­nult felettünk az a megfog­hatatlan szörnyűséges valami, a front, munkához láttunk. El­ástuk a halottakat, eltakarí­tottuk a romlkat, tisztítottuk a kórházakat' hogy minél előbb eltüntethessük a hábo­rú nyomait Sóhajtva gondol­tunk arra, hogy talán tíz év sem lesz elegendő, hogy en­nek az újkori népvándorlás­nak áldozatul esett életünket újból megalapozzuk és szeb­bé tegyük, mint volt. És mindnyájunkat akik megma­radtunk, egy gondolat gyötört vajon azok, akiket szerettünk, — házastársak, gyermekek, szülők és testvérek, — él­nek-e? Április elseje volt, amikor meghallottam, hogy szülővá­rosom is felszabadult Pilla­natnyi nyugtom sem volt to­vább. Néhány napi gondolko­dás utón beraktam egy bő­röndbe és egy zsákba minden holmimat és elhatároztam, hogy hazamegyek. A vonatok még nem közlekedtek, hát ki­cipeltem a csomagokat a fő­város nyugati felén lévő or­szágúira és vártam. Talán fel­vesz egy teherautó és eljutok enyéimhez. Óriási volt á forgalom. X front olyan gyorsan haladt előre, nyugat felé, hogy úgy látszott a száguldó gépkocsik is csak nehezen tartanak lé­pést ezzel a rohanással. Va­jon mit érezhetett a ketre­cébe zárt vadállat, amikor minden oldalról rohanva kö­zeledett feléje a pusztulás? Talán még mindig valamilyen csodafegyverben reményke­dett? Mi, akik ott álltunk az országúton, láttuk, hogy már csupán néhány nap és ütött a végső leszámolás órája. Már nem várakoztam egye­dül, két „földim” csatlakozott hozzám, ők is haza akartak jutni. Hanem az óriási zűr­zavarban senki sem vett észre bennünket. Százával haladtak el előttünk a vöröscsillagos teherkocsik, de hiába tartot­tuk fel kezünket, hiába kiál­toztunk, a motorzúgás elnyel­te hangunkat. Egyszerre a mozgó gépko­csisor hirtelen megállt. Elém épp egy üres teherkocsi ke­rült, egy fiatal szőke hajú, kedves arcú sofőrrel. Hirtelen elhatározással felugrottam az autó hágcsójára és összeszed­ve minden szlovák tudásomat, kérlelni kezdtem, hogy enged­jen a kocsira bennünket. Ha szavaimból nem is, de könyör­gő arcomból és taglejtésemből megértette mit akarok és in­tett, hogy felszállhatunk. Tár­saim feldobták hátul a csoma­gokat és felkapaszkodtak a kocsira, én pedig meg sem kérdeztem, hogy megengedi-é, beültem melléje. A kocsisor elindult, s magyarázni kezd­tem, hogy tulajdonképpen ho­vá is akarok eljutni Kék szeme barátságosan nézett rám, csupa megértés volt vörösre sült fiatal arca, de tagadólag rázta fejét. Olyan messzire nem mehet. Csak húsz-harminc kilométeres út­ja van, benzineshordókat kell vinnie a fővárosba. Láttam rajta, hogy nagyon sajnált, de hát háború van, mondta és a parancsot teljesíteni keli Rövid Időközökben, megállt kiugrott a kocsiból, elment és visszajött üres kézzel. Mindig, amikor leszállt és eltűnt sze­münk elől, remegtem, hogy jaj mindjárt kibukkan a fák közül, benzineshordót gurít­va maga előtt. Remegtem et­től, mert a tervem már ké­szen volt, cáak kedvező alka­lomra vártam. Végül is, amint megint üres kézzel jött vissza, kijelentette, hogy már vissza kell fordulnia, száll­junk ki. Ha akarjuk, szívesen visszavisz bennünket, de to­vább már nem mehet. A tő­lem telhető legközömbösebb hangon megkérdeztem, hogy mit is keres tulajdonképpen, talán tudok adni, hiszen is­merős vagyok erre. — Mondtam már, hogy be»-' zineshordokat, — válaszolta kissé türelmetlenül. — Ürese­ket, — tette még hozzá. — Miért nem mondta mind­járt, — szóltam mosolyogva. — Néhány kilométerre innen van egy olajfinomító, ott egé­szen biztosan kap üres hordót, amennyit csak akar. — Milyen messze van az a gyár? — kérdezte. — Pontosan nem tudom, de úgy gondolom tíz-tizenöt kilo­méternyire, — válaszoltam. Egészen felderült az arca. — Hát annyira még elme­hetek a saját felelősségemre is, — mondta és beült a ko­csiba. Nem állíthatnám, hogy na­gyon megkönnyebbültem, ami­kor újból elindultunk, sőt, ha­tározottan rosszul éreztem ma­gam. Az olajfinomító gyár va­lóban létezett, csakhogy nem tizenöt, hanem legalább negy­venöt kilométer távolságban. Pontosabban, amikor utoljára erre jártam, még volt belő­le valami, de hogy most van-e ott csak egyetlen benzines- kanna, azt nem tudtam. Na­gyokat hallgattam tehát, ő pedig időnként megkérdezte: messze van még ez a gyár?-— Nem, nem, — dadogtam — mindjárt itt kell lennie. Mentünk, egyre tovább és Szergej Ivanovics Bojcsenko arca egyre jobban elkomorult. A helyzet már-már válságosra fordult, éppen ki akart tenni kocsijából felháborodva, hogy becsaptam, amikor a látóha­tár szélén feltűntek az olajfi­nomító épségben maradt tor­nyai. Most már fellélegez­tem. A gyártól csupán néhány kilométer út, amit a legrosz- szabb esetben gyalog Is meg­teltetek és otthon vagyok. A gyár kapujában leszáll­tunk. Hálálkodva szorongattam Szergej kezét, majd hirtelen elhatározással lecsatoltam karórámat és kezébe nyom­tam. Ha lehet, még pirosabb lett zavarában, visszaerősza­kolta az órát és szívére tett kézzel bizonygatta, hogy ne­ki ezért nem jár fizetség, mert barátságból hozott el. Én egyre próbáltam a kezébe nyomni az órát és magyaráz­tam, hogy nem fizetségképpen adom, hanem emlékül. Erre ő belső zsebébe nyűit, papírt, ceruzát vett elő és furcsa ákom-bákomnak tetsző belü­ket írt fel, — a nevét és tá­bori postaszámát. •— Holnap elindulunk Bér­űn felé, — mondotta. — írj nekem. Még egyszer kezet rázott ve­lem, felugrott a kocsira és már el is tűnt a gyár udva­rában, 8 Régi írások között keres­gélve akadt a kezembe a cé­dula. Szergej Ivanovics Boj­csenko és egy tábori posta­szám. Nem tudom mi lett ve­le. Lehet, hogy valamelyik német városban, talán éppen Berlinben fekszik egy vörös­csillagos síremlék alatt. Talán úgy halt meg, hogy rég nem kapott hírt hazulról. Talán, ha írok neki, az utolsó óráját aranyozta volna be a barát­ság fénye. De én nem írtam meg azt a levelet és úgy ér­zem most örökre és jóvátehe­tetlenül adósa vagyok. Kéziratokat nem Srzfinkme? és nem adunk vissza! Csat olyan Irodalmi munkákra vá Kiszólunk amelyekben a tehet­ség jelét látjuk. Február huszonhatodikán, szerdán, ötezer New York-í taxisofőr úgy döntött, hogy délelőtt tíztől, délután négyig otthon marad, s ezzel is nyo­matékosabbá teszi a felemelt viteldíjakra támasztott köve­telését. Az alábbiakban közöl­jük a nap néhány nem világ- történelmi jelentőségű, de ér-, dekes eseményét. Üzletemberek egy csoportja, akik vonattal érkeztek New Yorkba, tizenkét perc alatt elgyalogoltak a tárgyalásuk színhelyét képező irodaházig. Az őket megostromló újság­íróknak kijelentették, hogy a gyaloglás rendkívül érdekes élmény volt, elhatározták, hogy alkalmasint majd megint megpróbálják. Az északi városnegyedben egy várandós anya, aki érez­te, hogy itt az ideje, kisietett a Brodway-ra, hogy taxit sze­rezzen. Ennek híján egy dél­felé tartó autóbuszra szállt. Szerencsére a buszon utazott egy taxisofőr is, aki hivatás­szerűen ugyan nem lehetett szolgálatára, de nyomban ott a buszon világra segítette az asszony négy és fél kilós fiú­gyermekét. Mrs. A. J. negyvenhét éves háziasszony, s mind ez idő óta Nem York-i lakos felfe­dezte, hogy a Lord és Taylor áruház csak négy saroknyira van a B. Altman áruháztól. Mrs. Amy V. mozirajongó földalattival indult el, hogy megnézze a Hello Dolly dél­utáni előadását Mrs. V. tizen­két éve nap mint nap jár a délutáni előadásra, de ezúttal először történt, hogy a híradó első képét is látta. A New York Times vezér­cikkében önmérsékletre intet­te mindkét felet, vagy alkal­masint az összes feleket. A közlekedési csomóponto­kon eltorlaszolták az utat a veszteglő taxisofőrök, miköz­ben félszemmel egymásra san­dítottak, hogy a másik in­dul-e már. Délután három óra harminc perckor hat elszánt utas fel­tartóztatta a T. Zyswerski len­gyel hús- és felvágottirnpor- tör tulajdonában lévő teher­kocsit, és rákényszerítette, hogy fejenként egy-egy dollá­rért vigye el őket a hetvene­dik utcáig. Délután négyig a sofőrnek sikerült még négy hasonló támadásnak kitennie magát. A rendőrség letartóztatott egy huszonhárom éves fiatal­embert azért, mert megtáma­dott egy cukorkakereskedőt a Lower East Side-on, s elvitt egy karton Lucky Strike-ot és hét dollár aprópénzt a kosz- szából. A fiatalember úgy val­lott, hogy esze ágában sem lett volna rátörni az öreg szatócsra, dehát éppen nem volt kéznél egyetlen taxisofőr sem, akit kiraboljon. Fordította: Zilahi Judit CSANÄDY JÁNOS: ALPINISTÁK Süketen zajonganak a pályaudvarok. A fény küldői ők lassú vonatokon, gyors repülőgépeken. Emberek mennek Emberekhez. Alpinisták Mount Everestekhez utaznak, s a csúcsra kitűzött zászlót lefényképezik, s ingáznak emberek a falvak és gyárak között. Hegynélküli csúcsod alpinistái ők. Hátizsákjuk fémcsatja ragyog. BÄRDOS1 NEMETH JÁNOS» DOMBTETŐK A dombtetőket úgy szerettem én, őrzés közben, ha feküdt a tehén az akác alján, lánca csörgött csak, messzi India, téged láttalak. A Kozár-patak tán a Cangesz volt, s míg partjain egy őrző-lány dalolt, az a dal is csak azt zümmögte el, hogy milyen szép és mély a végtelen. ö gyermek-nyarak vágya és sebe, ma se gyógyult be, ma is betege vagyok, hogy mindig kicsi kör ölel, a végtelenség ma se jön közel, csak egy gyűszű jut belőled, világ, s a lélek hozzád hiába kiált.

Next

/
Thumbnails
Contents