Tolna Megyei Népújság, 1970. december (20. évfolyam, 281-305. szám)
1970-12-13 / 292. szám
Katherine Mansfield — Ki ő? — kérdeztem. — És miért ül mindig egyedül, háttal nekünk. — Ah! — suttogta a Frau Oberregierungsraz. ■>- Mert báró. Diadalmasan és egy icipicit megvetően nézett rám, a tekintete azt mondta: „Hogyhogy nem láttad meg rajta első pillantásra?”. — Szegényke, hisz nem tehet róla — mondtam. — Ez a kis fogyatékosság nem foszthatja meg mindörökre a társalgás örömeitől! Ha a Frau Oberregierungs- ratnak nincs éppen villa a kezében, azt hiszem, keresztet vetett volna. — Maga ezt nem értheti meg. Ű a Legelső Bárók közül való — jelentette ki, szemlátomást lemondott rólam és a balján ülő Frau Doktorhoz fordult: — Az omlettem üres..., tiszta üres... — panaszolta. — Pedig ez már a harmadik, sünit megpróbálok! A Legelső Bárót figyeltem. Salátát evett; egy egész salátalevelet a villájára szúrt, s úgy majszolta lassan, hézinyúl módjára. Cingár émberke volt, fekete szakállú, gyér fekete hajú, sárga bőrű; állandóan fekete szövetruhát, durva vászoninget viselt, lábán fekete szandált, s orrán a legnagyobb fekete keretes pápaszemet, amit valaha életemben láttam. A velem szemben ülő Herr Oberlehrer elnézően mosolygott reám: — Roppantul érdekes megfigyelés lehet ez kegyednek, nagyságos Asszonyom..., mert ez, ugyebár, rendkívül élőkelő penzió. A nyáron egy spanyol udvarhölgy kúrázott nálunk; máibajos volt. Sokat beszélgettünk. Boldog és alázatos képet vágtam. — Önöknél, Angliában, a „boarding-housé’-aikban, persze nem találkozik az ember a felső tízezerrel, mint miná- lunk. Németországban. — De még mennyire nem! — válaszoltam szórakozottan; figyelmemet még mindig a Báró kötötté le: olyan volt, mintegy kis sárga selyemhernyó. — A Báró minden évben visszatér — folytatta a Herr Oberlehrer. — Az idegeit kezelteti. Sohasem szólt senkihez egy árva szót sem..legalább még eddig nem szólt, — arcán mosoly suhant át. Lelki szemeimmel szinte láttam vízióit, — a nagy némaság fölemelő megtörését, a ködös jövendőben lejátszódó szemkápráztató udvariaskodást, egy újság nagylelkű felkínálását, a Magasztosnak. s válaszul egy „köszönöm szépent” az eljövendő nemzedékek épülésére. Ekkor belépett a postás; úgy festett, mint egy német katonatiszt. A postát hozta. Leveleimet odadobta a tejbedarába, azután az egyik pincérlányhoz fordult és valamit súgott a fülébe. A pincérlány sietve távozott. Csakhamar bejött a penzió igazgatója, kezében kis tálca. A tálcára képes levelezőlapot helyeztek, s az igazgató alázatos főhajtással odavitte a Báróhoz. A magam részéről, megvallom, csalódtam, hogy a ceremóniát nem kísérte huszonöt ágyúlövés. Ebéd után feketekávét szolgáltak fel. Megfigyeltem, hogy a Báró három kockacukrot vett ki, kettőt a findzsájába tett, a harmadikat pedig zsebkendője csücskébe kötötte. Mindig ő érkezett elsőnek az ebédlőbe, és ő távozott utoljára; egy üres székbe maga mellé kis fekete bőrtáskát helyezett. Délután, ahogy kinéztem az ablakon, láttam őt végigmenni az utcán. Idegesen járt, kezében a fekete bőrtáskát cipelte. Valahányszor egy lámpaoszlop festett, mint egy német katona- Valahányszor egy lámpaoszlophoz ért, kicsit összerezzent, mintha attól .tartana, hogy az oszlop megüti, vagy talán a plebejusfertőzés félelme bántotta. .. Eltűnődtem; vajon hová megy. s miért cipeli a táskát? Sosem láttam sem a Kaszinóban, sem a fürdőben. Árván bandukolt az utcán, lába ide- oda csúszkált a szandálban. Azon kaptam magam, hogy sajnálom a Bárót. Aznap este néhányan együtt ültünk a nappaliban és lelkesen vitattuk az aznapi kúrát. A Frau Oberregiefungsrat mellettem ült, kendőt kötött a legkisebbik lányának a kilenc közül, tudniillik az asszonyka abban a bizonyos, rendkívül érdekes áldott állapotban volt. „De bizonyosan minden jól fog menni — nyugtatott meg a Frau Oberregierungsrat. — Drága leányom bankárhoz ment feleségül, ez volt a szíve vágya”. Nyolcán, vagy tizen ülhettünk együtt; mi, férjes asz- szonyok, férjünk alsóruházatáról és bogarairól vallottunk egymásnak, a hajadonok pedig az Lehetőleges Férjek felsőruházatáról és vonzerejéről társalogtak. — Én magam kötöm neki, vastag szürke . gyapjúból •— ütötte meg fülemet a Frau Lehrer éles hangja. — Egy hónapig viseli, két puha gallérral. — És aztán azt mondta nekem — suttogta Fräulein Lisa: — „Magácska igazán tetszik nekem. Azt hiszem írolj a mamájának’'. Nem csoda, hogy mind egy kicsit izgatottan, egy kicsit hangosan viselkedtünk. Egyszer csak nyílt az ajtó és belépett a Báró. Dermedt, síri csend. Lassan jött be, tétovázott, kivett egy fogvájót a zongorán lévő tálból és kiment. Mikor az ajtó becsukódott mögötte, diadalujjongásban törtünk ki. Amióta odajárt, most történt meg először, hogy a Báró belépett a szalonba. Ki tudja, mit rejt a jövő?! A napok hetekké álltak ösz- sze. Még mindig ott voltunk és még mindig állandóan foglalkoztatott a magányos kis alak, kinek feje kókadozott óriási szemüvegének súlya alatt. Belépett fekete táskájával, vissza, vonult fekete táskájával — semmi több. Végül Äz igazgató közölte, hogy a Báró másnap elutazik. „Istenem. — gondoltam —, csak nem tűnik el így a homályban, csak nem múlik el egyetlen szó nélkül! Egyetlenegyszer csak kitüntetheti megszólításával a Frau Oberregie- rungsratot, vagy a Frau Feld- leutnantsnét, mielőtt elmegy!”. Aznap este zuhogott az eső. Lementem a postára, s ahogy ott álltam a lépcsőn, ernyőt- lemül, tétovázva, mielőtt fejest ugróm a latyqjcos utcába, halk, tétova hang szólalt meg, jóformán a könyököm alatt. Lenéztem. A Legelső Báró volt, kezében az elmaradhatatlan fekete táska és egy esernyő. Felajánlotta, hogy osszam meg vele az ernyőt. Rendkívül bájosan válaszoltam, egy cseppet félénken, illő reverendával. Együtt baktattunk hazafelé a sárban, latyakban. Nomármost: van abban valami nagyon bizalmas, ha ketten bújnak egy esernyő alá. Olyasféle kapcsolat fejlődik ki így, mint hogyha az ember leporolja egy férfi kabátját: kicsit merész, kicsit naív magatartás. Szerettem volna megtudni, miért étkezik egyedül, miért cipeli a táskát, mit csinál egész nap. önként nyújtott felvilágosítást. — Attól tartok — mondotta, — hogy megázik a holmim. Mindig magammal viszem ebben a táskában..., hisz az embernek oly kevés kell és a sze. mélyzet megbízhatatlan. — Milyen okos gondolat — helyeseltem. Aztán nekibátorodva feltettem a kérdést: — Miért fosztott meg bennünket attól az élvezettől... — Mindig egyedül étkezem, hogy többet ehessek — mondá a Báró, a szürkületet kémlelve. — Gyomromnak bőséges táplálékra van szüksége. Dupla adagot rendelek és békességben fogyasztom el. Ez valóban bárói nyilatkozat volt. — És mit csinál egész nap? — Szobámban ülök és további kalóriákat fogyasztok — válaszolta olyan hangon, amely végérvényesen lezárta a társalgást és már-már éreztette, hogy az esernyőt is megbánta. Mikor a penzió elé érkeztünk, kevés híján nyílt lázadás tört ki. Felszaladtam a lépcsőn és félútról, fennszóval megköszöntem a Bárónak lovagi szolgálatát. — Szívesen! — felelte a Báró. mindenki által hallhatóan. Igazán kedves a Herr Oberlehrertől, hogy még aznap este virágot küldött nekem, a Frau Oberregierungsrat pedig elkérte tőlem a bébi- sapka-kötésmi ntámat. Másnap a Báró elutazott. Fordította: SZÖLLÖSY KLÁRA SZ. VARGA ÉVA: VERSEK NE MENJ EL MÉG, add a kezed. így kezemmel összeforrta: tűzgömbös órák emlékét őrzik szép nyugalomban. Látod, ez jó. Pihenő ujjaink bokrán a megbúvó emlékezet. ITT, ahol a házak felkúsznak a hegyre és bíbor fény-nyaláb hull a tetőkre és szüreti zsongás víg neszét hozza a mustszagú ősz, ahol a hegyoldal fanyar kadart forral és a szép lábú lányokra ránevet a pihenő csősz, itt, hol hulló dió zizzenése száll, régmúlt emlékek, Babits szelleme jár. MELIOR1SZ BÉLA VERSEI: NAPFÉNYBEN A fény szikrázik a havon és eltűnnek lábnyomaid amik hozzám vezettek. Estére már nem marad utánad semmiféle áruló jel. Csak a szépséged csak az arcod part nélküli mélysége marad sokáig fáradt szemeimben. MÁR A délelőttben már bizalmunk sugaras indái feszülnek s még mindig a te hajnali csókodtól hangos a táj. A kikötőben is ezer hangja árad most a szerelemnek. De a fel s alá járkáló öreg hordár vajon tudja-e, miért fakad barackillatú nevetésed? BEETHOVEN Születésének 200. évfordulóján December 16-án ünnepli a világ Ludwig von Beethoven születésének 200. évfordulóját. Az egész 1970-es évet úgyszólván Beethoven-évnek tekintették mindenütt: hangverseny-sorozatok, ünnepi kiadványok, hanglemezszériák, tudományos és népszerű könyvek idézték fel a nagy zeneszerző emlékét. És mindezt tettük egy olyan korszakban, amikor immár több mint száz éve Beethoven muzsikája a hangversenyek mindennapos gyakorlatához éppúgy hozzátartozik, mint ahogy életútjának leírása és műveinek elemzése mór könyvtárnyi kötetre rúg. Mi hát az oka ennek a talán minden más zeneszerzőét túlhaladó népszerűségnek? Az indokot egyrészt Beethoven ifjúságának körülményeiből fakadó néhány jellemvonásában, másrészt a müveinek egy jellegzetességében kell keresnünk. Amikor Beethoven szülővárosában, a Rajna menti Bonnban ifjúságát töltötte, ez a város egyike volt Európa leghaladóbb központjának. Közel volt Franciaország, közel a nagy forradalmat előkészítő szellemi áramlatok; a város választófejedelme II. József öccse volt, és maga is vallotta bátyja felvilógosodott elveit, így Beethoven már gyermekkorában olyan útravalót kapott, amelyet soha nem tagadott meg, és amely műveinek úgyszólván minden hangjában benne van. Ez az útravaló pedig: gyűlölet minden elnyomás ellen, szabadságvágy, humanizmus. Ez a hármas eszme tette a mestert azzá a komponistává, akinek zenéjében közvetlenül hangot kaptak a francia forradalom eszméi, aki zenéjében valóságos néptribunná vált. „Erő az ember erkölcse" — vallotta, s ez egyet jelent a hősi életforma vállalásával. Ezt a hérosz! egyezményt fejezte ki magasrendü formában Beethoven, nemcsak a Hősi Szimfóniában, hanem a zongoraszonátáinak heroikus tételeiben, egyetlen operájának, a Fideliónak a hősi jeleneteiben, sőt, még a Missa Solemnisben is, átplántálva az egyházi muzsikába a hősiesség fogalmát. Azt gondolnák, hogy ez a néptribuní hang, a széles tömegekhez szólás vágya egyet jelent a zenei hangvétel egyszerűségével, a muzsika kifejező eszközeinek közérthetőségével. Ám, ha végignézzük a korabeli kritikákat, lépten-nyomon ilyen kitételekkel találkozhatunk: „bonyolult, érthetetlen, mesterkélt". Sőt, a kor egyik jelentős zeneszerzője, a Bűvös vadász alkotója, Weber, a VII. Szimfónia hallatán azt mondta: „aki ezt a művet irta, az megérett az őrültek házára". Mert Beethoven nemcsak nagy muzsikus volt, a legnagyobbak egyike, nemcsak a legmagasztosabb emberi eszmék hirdetője, hanem ugyanakkor az egész zenetörténet talán legmerészebb újítója is. Ha van a zenetörténetben komponista, akire ráillik az „avantgardista” jelző, akkor Beethoven az. Miután elvégezte tanulmányait, és komponistaként önálló útra lépett, szinte minden műve tartalmaz valami olyan, a maga korában elképzelhetetlenül merész megoldást, amellyel állandóan zavarba ejtette, rajongó tiszteletre késztette, vagy éppen elriasztotta kora zeneértő közönségét. Nem egy olyan stílusjegye van a beethoveni életműnek, amely annyira újszerű, hogy még korunk zeneszerzői is átveszik. (Bartók számos szerkesztési, vagy fogalmazási elve, például a legszorosabban kapcsolódik Beethovenhez.) Ebben a megvilágításban tűnik ki a maga teljes egészében Beethoven nagysága. Mert ő meg tudta oldani a legnehezebb feladatot, olyan zenét írni, amely egyszerre szól tömegekhez és szakemberekhez, amely magával ragadja erejével és lendületével, lírájával és drómaiságával a leglaikusabb hallgatót is, de ugyanakkor olyan meglepetéseket, ma is hotó merészségeket tolmácsol, amelyek a legigényesebb műértönek is rendkívüli élményt nyújtanak, napjainkban is. A mostani Beethoven-ünnepségek során írta egy német kritikus: az lenne a Beethovenhez egyedül méltó ünnepi megemlékezés, ha a Beethoven-év során a mesternek egyetlen műve sem hangzana el, viszont annál több mai, modern zenét játszanának. Ez így talán túlzás. De az igaz, hogy nem értheti meg igazán Beethovent az o zenekedvelő, aki nem ismeri fel műveiben a soha nem volt újat, az avantgardistát, az újítót. Aki viszont eljut idáig, az nyilván megértéssel, sőt örömmel hallgatja Beethoven mindenkori örököseit, koruk nagy újítóit, a moderneket, tehát a ma élő és alkotó zeneszerzők műveit is. VÁRNÁI PÉTER
