Tolna Megyei Népújság, 1970. november (20. évfolyam, 257-280. szám)

1970-11-12 / 265. szám

’▼▼▼▼▼▼▼▼▼▼▼▼ WYWWYYWrTTYVTTTTVTTVTTWTTYTTVYTYTTYYTTTYTYTTTTTVTTVTTTV v yyvyyttttttttvtvtvttvtttvttvvvvvvvvtvvvtvvtttttvvttwvtvyt? TVYYVTTTTvrrvTTTTYVTTTTrTTvvYvvYTVTTVTTYTVYTyYvvYYrrYT^ Dobosy Imre: embereket, végső soron, tulajdonságaik szerint raktározzuk el magunkban. De amitől bármikor és elevenen idéződnek fel bennünk, az sosem tulajdonság. Csak vonás. Nézés, kézmozdulat, epitheton mosoly, vagy csak egy indulatszó, amely azonban annyira sajátos és utánozhatat­lan, hogy csak egyvalakié lehet. IJjra lehet kezdeni í. Kedden váratlanul felkeresett Deső Kálmán, egy ismeretlen tiszttel. Gallai, mondta hango­san a köpcös hadnagy, kínálás nélkül a székre tottyant lomhán, és neveletlenül köpködni kez­dett maga elé. Desőnek nagyon megörültem. Fél éve, vagy több is, hogy utoljára láttam. 1942 októbere óta egyvégtében kint van a fron­ton, csak kétszer vagy háromszor engedték haza, kurta szabadságra. — Hát élsz, öreg fiú? Nem vettem észre mindjárt, mi olyan idegen benne. Szótlanul járkált, köpenyét gombolta, minden fordulóban elidőzött szeme az íróasz­talom sarkán álló szobrocskánál. Végre kezébe vette a zsírkőből faragott, esetlen, üres arcú Buddhát, de nem jutott róla eszébe semmi. Vagy talán nem is látta, csak nézte. — Öcskásnál akadtam rá, mindenféle kacat között. Hülyeség. Nemhogy Keletet nem látta, Soroksárt se. Valami suszter kínlódta össze rá­érő órájában. Dehát izgága fráter vagyok, hi­szen tudod: afféle pengős szuggeszciónak vettem meg, hátha eltunyulok tőle, de csak bosszant, ahányszor ránézek. Vártam, most majd elmosolyodik. Tulajdon­képpen erre vártam kezdettől fogva, éppen ez hiányzott belőle: fukar, száraz, magabiztos mo­solya, mellyel egyszeriben átlendülhettünk volna létünk kényszerű hézagain, ott folytatva min­dent, ahol legutóbb abbahagytuk. Lehet, hogy az A gimnáziumban közülünk senki se tudta olyan biztosan, hogy mire készül, mint Deső. Minden év végén, az önképzőkör záróülésén, ilyen dolgozatokkal állt elő: Gáld a magyar államalapítás korában, Gáld a tatárjárás után, Gáld a török hódoltság idején, Gáld hozzájáru­lása a Rákóczi-szabadságharchoz. Nyolc év alatt keresztül-kasul túrta városkánk történetét, meg­lepően okos, koravén, lehiggasztott logikájú dol­gozataival, — bár mi néhányan épp azt kevesell­tük bennük, ami nélkül a történelem nehezen emészthető adathalmaz, az újrateremtő képzelő­erőt, Deső a nyolc dolgozatával városi közüggyé tudta tenni, hogy neki történelemtanári diplo­mát kell szereznie. Megszavazták neki a stip- pendiumot, félárva lévén, kisebb-nagyobb segé­lyekkel dugták mindvégig: ördög tudja, talán a legbutább városatya is azt remélte, hogy Deső révén belépőt válthat a gáldi halhatatlanságba. Jelzem — Deső minden harmadik-negyedik mondatát ezzel a tanárosan nagyképű szóval kezdte —, jelzem, más feltevésekkel is találkoz­tam, bizonyítani azonban csak azt lehét, amit bátor voltam előadni. És elmosolyodott, zsu­gori vígsággal, okosan, szinte kihívóan, na gye­rünk, ki mer vitatkozni. Nékem ez az egzisz- tencia-csináló, kívülről öntelt, belül azonban — gondolom — mindig aggódó, izgatottan védekező mosoly volt maga Deső. Szidtam, irigyeltem, csúfoltam a mosolyát, de szerettem. Mégse lett történelemtanár. Vagyis az lett, megszerezte ok­levelét, de nem tanított egy napig sem, azonnal kivitték a frontra. — Adj egy pohár vizet — mondta. Gallai fészkalődött, száját nyalta. — Más nincs? Konyakkal kínáltam őket. Deső levetette kö­penyét, meleg volt az irodában. Új zubbony volt rajta, szalagzsinórján valamennyi kitüntetése: arany és ezüst vitézségi érem, Signum Laudis a kardokkal, elsőosztályú vaskereszt, sebesülési érem, és még valami. — Kicsípted magad. Házasodni indulsz? Nem igaz, hogy nincs fantáziája. Mindig volt. Akkor is, amikor pedáns dolgozatait gyártotta. Tavaly tavasszal, húsvét vasárnap, első szabad­ságán volt itthon, az Ájban sétáltunk, a parkká szelídített gáldi kiserdőben (nyolcvan éve még betyárok ijesztgették itt, álljt kiabálva, a Budá­ra tartó vásárosokat, onnan kapta a nevét) egy- szercsak nyersen félbeszakította a háború ala­kulását variáló, tudálékos elmefuttatásomat. „Hagyd abba, majd a Polgári Körben, ott ked­vedre fecseghetsz. Hát nem érted? Bennem is erős volt a kísértés, lengjek csak, mint az inga, tőlem független törvény szerint. Nem az enyém a felelősség. Azé, aki elindított. Végig kell csi­nálni, parancs szerint, aztán jöhet, ha elkerülhe­tetlen, a szembenéző eszmélés. Akár a frontregé­nyek ismerős és elmaradhatatlan figurájánál, a gyanútlan katonánál, aki csak a végén érti meg, miféle disznóságokba vitték bele. Akkor aztán felnyílik a szeme, és eltökéli, hogy soha többé. Ez a fickó rendszerint megnyeri a tisztelt kö­zönség tetszését. Jámbor tudatlansága felmenti a cinkosság gyanúja és a tagadás kötelezettsége alól. Kései lázadása is; a már megvert erőszak­kal szemben, oly megindító, hogy ünneprontóvá teszi az aggodalmas kérdést: mit cselekszik majd, ha az erőszak újból jelentkezik? De én nem, ezt én így nem... i — A kísértéssel lépést tart a szégyen. Semmi sincs, amitől ennyire félnék: tudod, apámmal a szégyen végzett. Ha nem hiszek az eredendő bűnben, még kevésbé hihetek az eredendő tu­datlanságban. Ne érts félre, ebbe a zűrzavarba nem könnyű belelátni! Végre is, Trója óta sok minden történt. Hogy mást ne mondjak, Heléna szép kezét felváltotta az igazság. Legalább any- nyiféle, ahány a küzdő felek száma. A korrekt töprengésnek nincs könnyű dolga, ha tetten akarja érni a kendőzés művészetét* De a háború nemcsak zűrzavar. Tűz. Leégeti a legtarkább madár tollazatát is. Gyerehovóban vagoníroztak ki minket. Még jól körül se néztünk, a menetre készülődő zászlóalj tüzet kapott a falu széléről. Gyér tűz volt, néhány puskából, egy-két gép­pisztolyból, éppen csak meglegyintett bennünket. Ijedt kiabálás: partizánok! Azok voltak, de le­het, hogy csak közölni akarták velünk, hogy tudnak rólunk. Nem sebesült meg senki. Vazulay őrnagy zászlóaljparancsnok azonban lelket akart verni a megszeppent társaságba, megtorló tá­madást rendelt el a falu ellen. (Folytatjuk.) IaaäAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAA*. ^AAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAA a a a aaaaa a a aaAAAAAAAA4 Gondolkodó fejjel — ügyes kézzel... Szakmunkások: ma és holnap Mindössze negyven éves. Harmadszor tanulja a saját szakmáját. Apja foglalkozását folytatja, a nyugdíjas öreg­nek néha magyaráz, de látja, hogy nehezen érti. Pedig a rádiógyárban híres mester volt az apja. Ö maga kezdet­ben „csúcsszupereket’' épített, 4+1 rádiócső... Aztán jött a tranzisztor, a szakma maradt. Meg kellett ismernie a tv-t is. Most meg kopogtat az üzemajtón az új: a színes televízió... Mindössze negyven éves. INGYEN JAVÍTJÁK A GÉPEKET.­Van egy vaskos könyv, amelyben a hazai szakmák leírása található meg. Majd kétszáz szakma jellegét, kö­vetelményeit, tevékenységét, szerszámait, termékeit sorol­ják fel. Nemrégiben azon­ban át kellett írni, mert egy­szerűen egyes szakmák ki­haltak, eltűntek és helyébe mások jöttek. Olyanok, ame­lyek apáink idejében még szinte elképzelhetetlenek vol­tak. Tulajdonképpen a végén üresen kellett volna hagyni néhány oldalt, hogy a leg­frissebbeket, a ma még is­meretlen, de holnap már ter­mészetes, mindennapi szak­mákat oda írhassák. Mindez akkor futott végig a fejemben, amikor a Buda­pesti Nemzetközi Vásár terü­letén megrendezett Országos Szakmunkástanuló Kiállításon pagyoQ szívélyesen végigkala­uzoltak és mindenütt, min­denben a holnap szakmáját, követelményét kerestem. Akadt, ahol nem is ered­ménytelenül. Vezetőm búcsú­zóul ezt mondta: „mi a hol­nap szakmunkásait kell, hogy felneveljük ma, sajnos na­gyon sokszor tegnapi szemlé­lettel...” Szavait forgattam, amikor egy nénike szavai el­jutottak tudatomig, ugyanis a kiállításon — nagyon ügyes reklámfogással — maguk a tanuló fiatalok ingyen javítot­tak háztartási gépeket, rádió­kat, sőt még gépkocsiszervizt is felépítettek, és a végzett munkáért munkadíjat nem számoltak fel. Nos, a nénike így köszönte meg újjávará­zsolt rádióját: „Az isten áld­ja meg a kezed fiam, és meg ne rontsa az ördög, amikor majd te is mester leszel...” Elgondolkodtató igazságot sejtetett a hálálkodó asszony, azt a tényt, hogy: olyan szak­munkásokká válnak a ma ta­nuló fiatalok, mint amilyen példaképeik vannak az isko­lában és az üzemekben. NYOLCADIKOSOK FIGYELEM U A példaképek felelőssége ezért is olyan nagy. A leg­nagyobb hatással a fiatal1 jel­lemére, gondolkodására a csa­ládi környezet és az iskola hat. Nagyon sok mindent meghatároz az is, hogy mi­lyen a találkozása az első munkahelyével. A pedagógu­sok érzik talán leginkább ezt a felelősséget. A családi kör­nyezetet azért zárjuk ki, mert az mindenkinél egyedi és hol szárnyakat ad, hol éppen szárnyakat tör le... Az üze­meknél kellene a legtöbb gondot fordítani arra, hogy a belépő fiatal kedvező képet kapjon eljövendő életpályá­járól, munkájáról. Azért is fontos erről beszélnünk, mert ezekben a hetekben a pálya- választási tanácsadás ismét napirendre kerül. Megkezdő­dött a nyolcadikosok pálya- választási előkészítése, és ez mindig jó alkalom, hogy egy kicsit a jövőről töprengjünk. Nőnek a követelmények. Ma már szinte nincs olyan szakma, ahol apáink tudása, szakismerete úgy, ahogy ők tanulták, elegendő lenne — és talán az sem túlzás, ha azt mondjuk, hogy a ma szakismerete még ennél fs gyorsabban elavul. Kevesen mennek majd abból a szak­mából nyugdíjba, amit most tanulnak. A változó techni­ka erkölcsi-anyagi hatással követeli meg a lépésigazítást. A JÖVÖ SZAZAD NYUGDÍJASAI Persze, biztosan meg lehet élni majd a századfordulót a mai dátumú szakmunkás­bizonyítvánnyal is, ugyan­abban a szakmában, minden­féle tanulás és szakmai nyug­talanság nélkül is. Aki azon­ban a szakmájában és az anya­gi megbecsülésben nem akar középszinten maradni, s az átlaggal megelégedni, annak igenis többet kell tennie. Nyilvánvaló, hogy a társa­dalom a számára legértéke­sebbet nyújtó embereket fi­zeti meg a legjobban, azokat, akik a szakmájukban a leg­kiválóbbak. Anyagilag-erköl- csileg ez a „karrier” minden fiatal előtt nyitva álL Aki akar, élhet vele... A modern kor követelmé­nyeihez való igazodás tulaj­donképpen nem követel sem­miféle boszorkányságot a hol­nap szakmunkásaitól, csupán azt — és most egy eszter­gályos szavait szeretném idézni, hogy: — „nem szabad közömbösen elmenni semmi új mellett, oda kell figyelni, s ha már láttam — megpró­bálom, s ha megpróbáltam — meg is tanulom... s lassan természetemmé és természe­tessé válik az, ami előtte még idegen volt...” HÉTEZERBŐL —• NÉGYE2 REN... A régi mesterembereknek egy egész hosszú élet állt rendelkezésükre, hogy a szak­májukban irigyelt tudású, A Szekszárdi Vasipari Vállalat olajkályha-szerviz részle­géhez szakmában jártas szerviz­dolgozókat felvesz azonnali belépéssel. Jelentkezni lehet Szek- szárd. Rákóczi u. 13. sz. alatt. (132) rangos nevű emberek legye­nek. A mai szakmunkásnak is mindezt meg kell ismernie, de versenyt futva az idővel. A folyóiratok, a könyvek, a továbbképzések, - a nyitott szem a saját szakmában — mind mind ezt a célt szol­gálja. A jövő szakemberei, a mai tizenévesek ezt tökélete­sen érzik. Magam is meg­lepődtem, amikor nemrégiben elémrakták egy felmérés ered­ményét. Hétezer szakmát vá­lasztó fiatal véleményét gyűj­tötték össze. Arra a kérdés­re, hogy a szakmája szem­pontjából mit tart a legfon­tosabbnak, a megkérdezettek­nek több mint fele ezt a meghatározást tette az első helyre: „A szakmunkásnak a fejét kell elsősorban a mun­kájában hasznosítania!” Ha hozzáteszem, hogy csak ez­után jön a felsorolásban az, hogy „jól lehet keresni”, ’ak­kor joggal mondhatjuk, hogy reálisan látja feladatát a he­lyét kereső mai ifjúság. BÁN JÁNOS KŐMŰVESEKET. KŐMUVES­BRIGÄDOKAT, KUBIKOSOKAT és Ácsokat felvennénk, illetve téli fagyszabadság, vagy fize­tés nélküli szabadságuk ideje alatt foglalkoztat­nánk — az utóbbi eset­ben vállalati igazolással — Alsótengelic Középhíd- vég munkahelyen. Jelentkezés Középhídvé- gen, a gazdaság munka­ügyi előadójánál, vagy építésvezetőjénél. Kísérleti Gazdaság Alsótengelic Középhídvég (137)

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents