Tolna Megyei Népújság, 1970. november (20. évfolyam, 257-280. szám)
1970-11-11 / 264. szám
A szekszárdi fehér zászló története Az elmúlt néhány évben az évfordulók: sorozatát ütme» pelte a magyar nép: Lenin születésének 100., a Kommunist , ía Internacionálé, a Magyar Tanácsköztársaság kikiáltásának 50., valamint hazánk felszabadulásának 25. évfordulóját. Ezek az évfordulók jó alkalmul szolgáltak arra, hogy felkeltsék az érdeklődést a közelmúlt történelme iránt. Nemcsak az országos jellegű eseményekre, hanem a szűkebb haza, a szülőföld története iránt is felkeltette az érdeklődést. Ezt mutatják az évfordulókkal kapcsolatos helytörténeti tudományos ülésszakok, a kiírt pályázatokra beküldött tanulmányok, a cikkek sorozata. De a magánbeszélgetések témája is gyakorta volt egy-egy évforduló. Az évfordulók azonban alkalmul szolgáltak arra is, hogy nem nagy számú csoport — elhallgatva néhány tényt, vagy az események körülményeit megmásítva — lényegében történelemhamisítást kövessen el, hogy a volt uralkodó osztályok tagjainak meg nem érdemelt babérokat szerezzen. E cikk keretében csupán egy ilyen történelmi hamisítással foglalkozunk. Az esemény annyira epizód-jellegű, hogy szinte szóra sem lenne méltó, ha annak felemlegetése — éppen az évfordulókkal kapcsolatban — Szekszárd város lakosságának egyes köreiben nem vert volna fel oly nagy visszhangot. A lényege a következő: 194# november végén, Szekszárd felszabadításakor, amikor a várost elhagyták a. fasiszta seregek, mert féltek a szovjet hadsereg bekerítő mozdulatától, és Szekszárd a „senki-földjén” volt, a város vezetősége elhatározta, hogy megmenti a várost a pusztulástól, s ezért fehér zászlóval felszerelt parlamentereket küldenek a szovjet csapatok elé. A város vezetői megvalósították elképzeléseiket, mert a Bezerédj utca és a Béla tér találkozásának térségében fogadták a szovjet csapatokat. Igv tehát a város volt vezetői az utolsó ténykedésükkel óriási szolgálatot tettek a megyeszékhelynek. (Csupán megjegyezni kívánjuk, hogy azok, akik erről beszélték, nevet nem említettek, az általánosító „városi vezetők” megfogalmazást N használták.) Mi az igazság a szekszárdi fehér zászló történetéből ? Volt-e ilyen zászló, mi történt vele? Frissítsük fel a korabeli eseményeket? TV éhány nappal a város ’ felszabadulása előtt a városi „bömbölde” (így nevezték a központilag irányított hangerősítő berendezést Szekszárdon) napokon át felhívást sugárzott a város lakóihoz, hogy anyagi javaikat hátrahagyva, némi kézi pogy- gyásszal jelentkezzenek a városházánál, hogy az illetékes hatóságok a Béla térről induló kocsikkal nyugati irányban áttelepíthessék őket, megelőzve hogy „az oroszok által megszállt területen” kelljen élniük. Közismert, hogy a Béla térről parasztkocsikon indultak a nagyvilágnak azok, akik elhitték a kommunizmusról költött rémmeséket. A parasztkocsik között jól megkülönböztethető volt a városi parádés kocsi, amelynek fogatát Vasadi János hajtotta díszegyenruhóban Székesfehérvár felé. A város vezetői »közül többen tehát nyugati irányba vették útjukat — abban reménykedve, hogy hivataluk csak ideiglenesen szünetel Azok a személyek, akik nem mentek nyugatra — szép számmal voltak ilyenek, ezt is meg kell jegyeznünk a történelmi hitelesség kedvéért — azok hozzáfogtak a város átadásának” előkészítéséhez. Az előkészületek egyik jellemzője az volt, hogy napokon át csomagoltak a városháza udvarán. A csomagok között volt a város pénze is. A csomagokat a városi öntözőautó vízterében helyezték el. Itt is tegyünk igazságot, nem a teljes pénzkészletet vitték el — s erre tanú lehetne Szabiár Béla volt ..pénzügyi tiszt”, aki a csomagolásnál visszahagyott aprópénzt kis vaskazettába zárva a városháza házmesteri lakásába vitte megőrzésre. A kazettát a rakott tűzhelynek a fa tárolására alkalmas mélyedésében helyezték el. A város felszabadulását megelőző délután a város vezetőinek egy nagyobb csoportja a városháza nagy térINépűjsáo " 1970. nov Anbei H. mében arról tanácskozott, hogy ki és hogyan „adja át a várost az oroszoknak.” Abban minden bizonnyal hamar megállapodtak, hogy ellenállni nem tudnak, nem is érdemes, ezért célszerű a békés utat választani. (Erről tanúskodott egyébként a városi rendőrség által visszahagyott és a városháza udvarán szétszórt fegyver is). Elhatározták, hogy fehér zászlóval várják a szovjet csapatok érkezését. Hivatták hát a kéznél lévő városi tűzoltót — Gyimesi Istvánt — és a házmester feleségét, s Cs. Papp Jenő tanácsnok utasításba adta nekik, hogy szerezzék be a szükséges eszközöket és készítsék el a zászlót. Rúd hamar akadt. Az egyik partvisnyél a célnak megfelelt. De nem akadt fehér ruha. Ekkor Cs. Papp Jenő azt javasolta: menjenek fel a padlásra, ott van a nemzeti színű zászló, tépjék szét és annak fehér sávját használják fel a zászló készítéséhez. jVl ár estébe hajlott az idő, de a zászló még nem volt kész. Ugyanis a zászló készítésével megbízott személyek nem voltak hajlandók a nemzeti lobogót széttépni. A padláson pedig lámpással is hiába kerestek fehér ruhát — nem találtak. Végül is már késő este a tűzoltószertérból került elő a fehér ruha. A fehér zászló tehát elkészült, A városháza nagytermében a zöld színű kályha mellé tették — és ott is maradt. Nem töltötte be azt a szerepet, amelyet a város vezetői szántak neki. Mi történt a zászló elkészí® tése után? A kialakult gyakorlatnak megfelelően, este 21 óra utáa a házmester felesége a hivatalok ajtaját bezárta. Bezárta a nagytermet is, amelyben a zászló volt Bezárta a olyasok ajtaját is. Kulcs az ajtókhoz másnál nem volt, a* ta nélkül belépni nem lehetett. Az ajtók bezárása után lefeküdt. Éjszaka senki nem keltette fel, hogy a zászlót adja neki. A felszabadulás napjának reggelén a bevonuló szovjet seregek zajától volt hangos a város. Reggel, közvetlenül 8 óra előtt kihalt volt a Béla tér. Nem volt ott más mint a plébánia előtt csoportosuló papság, élükön Makray préposttal. Ehhez a csoporthoz csatlakozott a városháza házmesterének felesége is, Pozsonyi Ignácné. ö, az események szemtanúja, így emlékszik vissza: , „Néhány perccel hat óra előtt léptem ki a városháza kapuján. Csak a közelben álló papokat láttam. Odamentem hozzájuk. Néhány perccel később a takarékszövetkezet épületének sarkánál láttuk meg az első szovjet tisztet, aki a Garay térről igyekezett a Béla térre. ' A tisztet még néhány katona követte. Odajöttek hozzánk. Makray a plébánia előtt néhány szót váltott a tiszttel — nem mondott köszöntőt, hanem a plébániára mutatva kérte, hogy ne essék bántódása az épületnek és a templomnak. Köszöntésre nem is kerülhetett volna sor, még ha készült is volna erre, mert a szovjet tiszt utasított bennünket, hogy húzódjunk vissza az épületekbe. A Béla téren lévő ezen egyetlen civil csoportnál nem volt fehér zászló és nem köszöntött senkit. A város vezetőt pedig, akik előző napon a zászló készítését annyira sürgették és a város átadásának mikéntjéről beszéltek láthatók sem voltak a környéken. Az elmondottakat követően mintegy félórával később érkezett meg a szovjet hadsereg egy nagyobb egysége és kezdte meg az épületek átkutatását, nem rejtőznek-e fasiszta katonák valahol ? Csak ekkor, a szovjet katonák kérésére nyitottam ki a városháza irodáinak este bezárt és reggel is sértetlen ajtaját.’* A szemtanú vallomása szerint tehát az előző estétől másnap reggelig az ajtók zárva voltak, nem járt ott senki, nem vitt el semmit, a fehér zászlót sem kérte senki. Ott is maradt az érintetlenül a városháza nagytermében a zöld kályha mellett. A z igazsághoz tartozik az "• is, hogy a város vezetői napokig nem jelentkeztek a város utcáin, még ke- vésbbé a városházán. A fel- szabadulást követő másodikharmadik napon jelentkezett Szabiár Béla tisztviselő, aki az elrejtett városi aprópénzért jelent meg. S aztán megkezdődött a városban is a demokratikus kibontakozás. Uj polgármester került a város élére.« A fehér zászlót elfeledte mindenki. Csak 25 évvel később jutott valakinek eszébe, hogy a valóságnak nem megfelelően .mondja el a fehér zászló történetét, s ezzel elismeréshez juttasson olyanokat, akik ezt nem érdemlik meg. Ennyi — nem több és nem kevesebb «— a szekszárdi fehér zászló története. ft, BALsQG .UVOS AMIRE IVEMET KELLETT MONDANI Érdemes volt-e vándorolni? Lelkiismeretesen, gondosan megvizsgálták az észrevételt, a szekszárdi üzemben a pártdemokrácia szabályai szerint végére jártak a felszólaló panaszának. Nemcsak azért tették, mert mindenre reagálni akartak, hanem amiatt is, hogy hovatovább politikai jellegűnek tűnt B. József fórumon elmondott panasza. Érdekes, talán mások által is hasznosítható tanulságokkal zárult a hiba. forrását rossz helyen kereső üzemi munkás siráma. Még az augusztusi, a politikai számvetést elvégző párttaggyűlésen hangzott el többek között az alábbi hozzászólás a gyárban háromnegyed éve dolgozó munkás szájából. „A többiek nevében is szólok, mert társaim helyzete hasonló az enyémhez. Állítom, hogy 15 év alatt nekem, családomnak semmit nem emelkedett az életszínvonalam." E figyelemre méltó szavakkal hökkentette meg még társait is a prókátor szerepében fellépő üzemi munkás. Hogy mások jövedelmének alakulásában nem helytálló B. József észrevétele, az azonnal kiderült. De mi a helyzet az ő esetében? Annak rendje-módja szerint — miként a többinek — e felszólalásnak is tüzetesen utánanézett az újonnan megválasztott, párt- vezetőség. Vessünk néhány pillantást illusztrációként közölt kimutatásunkra. Nyolc esztendő alatt, 1962. óta munkakönyvének kilenc bejegyzése árulkodik arról, hogy B. József szívesen vándorolt, s ez neki nem lett kifizetődő. Nézzük a foglalkozás rovatot. Beállító- és szer- számlakatos, szerelő, műszaki ellenőr, köszörűs, boltvezető — különböző, vargabetűktől tarkálló beosztások. Ki más tehet arról, hogy e munkahelyek és munkakörök váltogatása inkább kevesebb, mint több sikerrel járt?- * ■ • ,.—•*•**“' ««.*!* • ’ X Ó <" . i.í'í, , »S». S.S3. - wu.xi.ns... :<>£ííUX,24 t; Wzi.rs-x.t. . i wísmii.i : -ÓS:, !$<>*« ÉzvbxíXéaí aCatrötir. 'fixifiSgvőr ;i.p XU~ vök im.xn.lt öK.li im.j.nm v*r. *!<.%$;**:.> ar<iz{ BZdtr+lZ ifoküVOS Itöcst'.z» • *2«r*8<5#c ; : 1 iv~ í itivr Háromféle letiltás csökkenti jelenlegi munkahelyén keresetét. Havonként 2362 forintra rúgó bérét 340 forint gyermektartás, 300 forintnyi — alig négyhónapos boltvezetői pályafutása idején „szerzett” — leltárhiány visszafizetése, és az ezt megelőző munkahelyen, nyolcnapos munkaviszonyban produkált 203 forintos elszámolási differenciának a térítése terheli. Kit lehet vajon okolni a letiltások miatt? Miért kell fizetnie? Mennyivel célravezetőbb lett volna, ha a többi sok munkásemberhez hasonlóan becsülettel bedolgozza magát B. József és tanult szakmájában, elvégzett teljesítménye szerint maga alapozza életszínvonalának, felfelé ívelését... Nincs bűnbak, baj van a kommunista példamutatással. A gyári pártszervezet október 30-i taggyűlésén kötelességszerűen visszatértek a két hónappal korábban elhangzott felvetésre. Beigazolódott, hogy B. József üzemi munkásnak objektíve igaza van saját tiszta bevételeinek csökkenése dolgában, azonban rossz helyen kereskedik, ha rajta kívülálló okokban keresi a „bűnöst”, ha politikai tőkét próbál az előbbiekből kovácsolni. Téves felfogására, hibás látásmódjára egyértelműen nemet kellett mondani. Nem bizony, nem hasonlít, hanem inkább eltér az ő útja, s a magaválasztotta úton ide vezető helyzete a többiekétől, az üzemükhöz hű, szorgalmasan dolgozó munkatársakétól. Most B. Józsefen lenne a sor, hogy okuljon, tanuljon és ismerje be: nem érdemes vándorolni.
