Tolna Megyei Népújság, 1970. november (20. évfolyam, 257-280. szám)
1970-11-01 / 257. szám
r Kongresszusra készülve: Önállósá a tömegkultúra fejlesztéséért Milos Budik: (Csehszlovákia) KERESZTET A. C. Van Dine: Nagyon egyszerű R égi világbeli parlamenti gyorsíróval beszélgettem. Egyebek között elmondta, hogy az ő idejében, a két háború között nagy ritkán volt csak országgyűlési téma a kultúra. Ez is eszembe jutott, amikor Petrovich Emil parlamenti felszólalását olvastam. Petrovich, akinek műveit jó néhány európai operaház színpadán megtapsolták, ezúttal képviselőtársai és egy szélesedő közvélemény előtt szerepelt sikerrel. Beszéde a köz- művelődés ügyeivel foglalkozók körében, de azon túl is érdeklődést keltett, vitákat ébresztett. Álláspontja szorosan kapcsolódik a hónapok óta tartó polémiához, amely kulturális életünk eredményeit és gyengéit próbálja összemérni a legszélesebb nyilvánosság előtt — napi- és hetilapok hasábjain — a X. pártkongresszust előkészítő országos eszmecsere keretében. Mi az oka annak, hogy a kultúra ma országos polémia tárgya? A sok közül kiemelkedik az az összefüggés, amely művelődésről, művészetről, irodalomról folyó elmélkedéseinket a szocialista demokrácia átfogó eszmekörébe állítja, a szocializmus hatékonyabb építésének problémáihoz kapcsolja. Érdemes, sőt szükséges a kulturális élet néhány vitakérdését ebben az összefüggésben is szemügyre venni. A szocialista demokrácia fejlődésének egyik lényeges mozzanata a hatáskörök, a döntési jogok decentralizálása. Az a folyamat, amely az elmúlt években mind a népgazdaság, mind pedig az állami élet, a tanácsi munka és a közigazgatás szférájában kibontakozott, — a kulturális intézményeket, a kulturális irányítás rendszerét sem kerülte el. A párt- és állami vezetés immár csaknem egy évtizede főleg elvi irányításra szorítkozik. Részletproblémák eldöntése helyett a fejlődés arányainak meghatározásában, az átfogó, nagy kérdések idejekorán való felvetésében és minél igényesebb megválaszolásában ismerte fel hivatását, hatékonyabb munkájának módszerét. Ez a gyakorlatban bevált irányítási rendszer nem nélkülözheti a szakemberek aktivitását. Nem is arról van szó tehát, hogy a mögöttünk maradt évtized lehetőséget biztosított a könyvkiadók, színházak, filmgyárak, képzőművészeti és egyéb forgalmazási'' vállalatok, művészeti szövetségek, irodalmi és művészeti folyóiratok önálló hatáskörének kialakítására. Helyesebb azt mondani, hogy a vezetés erre épített: olyan gépezetet hozott működésbe, amelynek teljesítményei és az önállóság értelmezésétől, s még inkább mindennapi alkalmazásától függnek. A kulturális politika alapelvei körül nincs vita. Ezekkel — a szocialista demokratizmus szemléletéből következő vállalati, társadalmi önállóság elvével is — mindenki egyetért. Annál inkább megoszlanak a vélemények az így végzett munka eredményességéről. Köztudott, hogy a kulturális politika a nemzeti-társadalmi gondokra művészi erővel visszhangzó szocialista eszmei- ségű alkotásokkal vállál azonosságot. Emellett — a múlt rossz tapasztalatain okulva, a fejlődés szerves folyamato-rá- gát tiszteletben tartva — becsüli a demokratikus, humanista szellemű műveket, sőt a vitatható, de nem ellenséges munkák nyilvánosságát is biztosítja, ha valódi értékről, megismerésre méltó produkcióról van szó. Az a kérdés, milyen arányban jelentkezik a nyilvánosság előtt ez a három kategória. A bírálatok szóvá teszik, hogy a szocialista közvéleményhez közelebb álló alkotók és alkotások szerepe, súlya nagyobb lehetne. Nem ártana pontosabban meghatározni, mit támogat a kulturális intézmények rendszere : milyen műveket és irányzatokat tekint a magáénak. Erről ma csak általános elképzelések vannak, ami a mindennapi gyakorlatban sok zavart okoz. Jó volna, ha- az alkotóműhelyek — kiadók, stúdiók, színházak stb. — tevékenységének elemzése kedvezőbb feltételeket biztosítana a demokratikus humanizmus és a szocialista művek számára. És e téren jobban segítené őket a hivatásos kritika orientáló, értékrendet jelző tevékenysége. Van ennek a kérdésnek anyagi vonatkozása is. Annak ellenére, hogy a kultúra termékeit nem tekintjük árucikknek, ezen a sajátos területen is súlyt helyezünk a gazdaságosság érdekeire. Ezt az érdekvédelmet össze lehet hangolni a művészi érték megbecsülésével, kulturális és köz- művelődési céljaink következetesebb szolgálatával. Senki nem vitatja, hogy manapság könnyű üzletet csinálni selejtes áruval, giccsel, krimivel, ízléstelenséggel, — vagyis olyan portékával, amelynek hagyományos piaca van. Az a vezető, aki a forint bűvöletében él, minden fejtöréstől megszabadíthatja önmagát és beosztottjait, ha erre épít. Ez is önállóság. A másik fajta — felelős — önállóság megkeresi, és többnyire meg is találja az elvtelen eredmények nélküli rentabilitás útját-módját. Értékeikkel vonzó műveket kínál, és arról sem feledkezik meg, hogy a közönséget nemcsak kiszolgálni, hanem nevelni is hivatása. A kulturális műhelyek munkatársai, akárcsak a kritikusok: céhbeliek. Olyan emberek, akiket tanulmányaik és élményeik, műveltségük és munkájuk átlag feletti fogékonysággal, tájékozottsággal vértez fel. Erre szükség van, de nem azért, hogy az élet és a művészet kérdéseit — tennivalóikat — kizárólag szubjektív módon, egyéni szemüvegen keresztül ítéljék meg. A magas műveltség akT kor termékeny, ha figyelme, gondoskodása segít az elmaradóknak. A kulturális műhelyek munkáját az elsők között minősíti az az eredmény, amelyet az olvasó-, néző-, fogyasztórétegek megnyerése és kielégítése mér. Az önállóság arra való, hogy ezt a célt — amelynek tudatformáló, társadalmi, sőt gazdasági hatása a szocializmus teljes felépítését gyorsíthatja — késlekedés nélküli határozottsággal közelítsék. Ezt a célt — tapasztalatból tudjuk — elsősorban a mai ember külső és belső világának aktuális — közéleti igényű ábrázolása szolgálja. Elvekkel irányítani akkor lehet, ha az elkötelezett lektorok, rendezők, színház- és stúdióvezetők, a televízió és a rádió irányítói mindennapi munkájukban következetesen, ha kell, vitákat is vállalva tudják realizálni ezeket az elveket. Ez nem megy úgy, hogy mindenki mindig népszerű marad. Nézeteltérések nélkül, az álláspontok nyílt, ha kell éles szembesítése nélkül a kulturális területen sincs termékeny munka. Az önállóság érvényesítése enélkül csak kétes eredményekhez vezet, közhelyek és előítéletek, a legkönnyebb ellenállás zsákutcájába lök. A kényelmes, elvtelen magatartás is szerepet játszik abban, hogy a megengedhetőnél több a giccs, az ízlés- és gondolkodásrontó selejt. Vitára, állásfoglalásra, a kritika jóval nagyobb elvszerűségére, marxista igényességére volna szükség egy másik szférában is. Azokra a művekre gondolok, amelyek vitatható — gyakran problematikus — világnézeti jelentésükkel együtt érdemesek a figyelemre, a megismerésre. Az elmúlt években nem volt hiány vitát provokáló alkotásokban. Annál több gondot okozott, hogy polémia, meggyőző ellenérvek sorakoz- tatása helyett kritikátlan hozsánna fogadott és kísért néhány, a marxista világnézet igényeitől idegen művet. Vajon ez felel meg — mondjuk — a kritika önállóságának? Megfelel — esetleg — a nem marxista kritika szemléletének, de vitathatatlanul ütközik a marxista műbírálat elkötelezettségével. Ezzel kapcsolatban érdemes ismételni: nem elég az alapelvekkel egyetérteni, általánosságban helyeselni. Ha a meggyőződés nem jut egyes művek elemzésében, kihívó nézettorzulások korrekciójában határozottabb kifejezésre — gyakorlatilag nagyon keveset ér. Mint az első világháború óta született, városban élő amerikaiak javarésze, én is egész felnőtt életemet azzal töltöttem, hogy megpróbáljam megérteni a kormány mezőgazdasági programját. Nehéz, szennyes és szívfájdító dolog ez, ám a legfőbb vigaszom, hogy mindeközben a farmerek milliói próbálkoznak ugyanígy a szakszervezeti törvények megér-' tésével. Mindnyájan az idővel futunk versenyt, mert egy szép napon a kormány majd a homlokára üt és megengedi, hogy a feleslegesnek mutatkozó munkástömegek megegyék a farmok termékfeleslegét. Szívderítő hírt kaptam ez ügyben a Kézfogás a Felső-Ohio Völgyben Bizottságtól. Ez a szervezet annak szenteli tevékenységét, hogy egyetértést teremtsen, sőt, előmozdítsa a vegyesházasságokat az acélmunkások és a farmerek között. Egy ohiói farmer épp a minap üzent nekem, hogy ő mostanában kezdi megérteni a szakszervezeti törvényeket. — A Wagner, Taft—Hartley és a Landrum—Griffith törvények — magyarázza — azt a célt szolgálják, hogy visszatartsák a szakszervezeteket a gyárvezetőség ügyeibe való beavatkozástól és viszont. így a szervezett munkások és a gyárvezetőség nézet- eltéréseiket a lehető legjózanabb módon tudják rendezni: azzal, hogy nem vesznek tudomást egymásról. Ha ez nem válik be, — folytatja farmer ismerősöm —akkor jön a munkanélküli segély, amelyet azért fizetnek a munkásnak, hogy ne legyen állása, továbbá adóengedmények, amit azért kapnak a tőkések, hogy ne gyártsanak semmit. Ily módon mindenki keres az üzleten, és az ipari termelés még akkor is közgazdasági ösztönző marad, amikor szünetel. Visszaküldtem ezt az elemzést az ohiói farmerközösségnek, hiszen lehet, hogy ez az egyetlen példányuk, és cserében szívességükért, elküldtem nekik a magam városi agya szerinti véleményösszegezést a mezőgazdasági programról. A baj akkor kezdődött, amikor az élelmiszerek termelése kezdte meghaladni az élelmiszerfogyasztást. Ahhoz, hogy az árak stabilak maradjanak, meg kell enni mindent, amit termelünk. De a kormány vezetői tudták, hogy az sem járható út, hogy az embereket nagyobb lakmározásra buzdítsák, mert ez esetben a befolyásos Elhízás Elleni Szövetséggel találnánk szemben magunkat. Ezért a nem-fogyasztás kiegyensúlyozásának egyetlen módja, hogy hasonló méretű nem-termelést idézzünk elő. Nagyon egyszerű. Elhatározták, hogy megadóztatják a fogyasztót azért, mert nem fogyaszt, majd a pénzt odaadják a gazdálkodóknak, azért, hogy ne gazdálkodjon. Mindez olyan szép, hogy mór csak esztétikai okokból is fenn kell tartanunk, akár beválik, akár nem. Körülbelül ez minden, amit elmondhatok az ügyben, kivéve még egy utolsó tényt: a Kézfogás a Felső-Ohio Völgyben Bizottság épp most állítja össze a maga saját szubvenciós tervét. A farmereknek nyújtandó szubvenció. valamint a munkanélküli segélyre szánt összeg húsz százalékát félre kell tenni egy különleges törvényhozási alap létrehozására. Ebből fogják fizetni a törvényhozás tagjait, azért, hogy ne hozzanak törvényeket. Fordította: ZILAHI JUDIT Kéziratokat nem őrziink meg és nem adunk vissza! Csal; olyan irodalmi munkákra válaszolunk. amelyekben a tehetség jelét látjuk. DERS1 TAMÁS Tóth Imre: l)TC,\ (Linóleummetszet)