Tolna Megyei Népújság, 1970. november (20. évfolyam, 257-280. szám)
1970-11-07 / 262. szám
VLAGYIMIR ILJICSRÖL Jelena Sztaszova emlékezéseiből Búcsú " Vlagyimir Iljics rendkívül fegyelmezett volt. 1918-ban hamarosan azután, hogy Pé- tervárról Moszkvába telepedett át, családjával együtt beköltözött a Kremlbe. A Kreml parancsnoka, Malkov elvtárs a Vlagyimir Iljics lakásába vezető folyosóra állandó őrt állított az Össz- oroszországi Központi Végrehajtó Bizottság Iskolájának növendékeiből. Sok fiatal ember volt közöttük, akik nem ismerték Lenint személyesen. Egyszer Lenin, hazafelé tartva, már az őrhöz ért, amikor észrevette, hogy nincs nála az igazolványa. így szólt: — Ez az én lakásom ajtaja. —• Azt én nem tudhatom — felelte a növendék. — Parancsot kaptam, hogy igazolvány nélkül senkit se engedjek be. Vlagyimir Iljics elment a parancsnokhoz, egyszeri belépési engedélyt kért, és így tért haza. Amikor az ügyeletes jelentette parancsnokának, hogy valaki igazolvány nélkül akart bemenni, az megkérdezte:-r- Tudod, kit nem engedtél be? —- Nem tudhatom! — A Népbiztosok Tanácsának elnökét, Vlagyimir Iljics Lenint. A fiatalember megijedt, és szaladt Vlagyimir Iljicshez bocsánatot kérni. Ű ezt felelte; — Nincs miért bocsánatot kérnie. A parancsnok rendeleté a Kreml területén törvény. Hogyan sérthettem volna meg azt akkor én, a Népbiztosok Tanácsának elnöke? Én hibáztam, önnek igaza volt. Eszembe jutnak még ilyen esetek. 1917—20 között ' (a Központi Bizottság titkára voltam akkor) Nagyezsda Konsztantyinovna és Marija Iljicsna személyesen és telefonon is közölték velem: — Hozni kell valami intézkedést. Vlagyimir Iljics any- nyira agyondolgozta magát, hogy már aludni sem tud, és amikor azt mondjuk neki, hogy pihennie kell, csak legyint és így felel: „Nincs időm rá.’’ Telefonáltam a Központi Bizottság tagjainak, hogy hozzanak határozatot Lenin szabadságolásáról. — Vlagyimir Iljics i— közöltem vele —, van a Központi Bizottságnak egy határozata, amely ennyi meg eny- nyi nap szabadságot ír elő önnek. Nagyon haragos hangon Válaszolt: — Mikorra parancsolja, hogy kivegyem a szabadságomat? Nem vitatkozott, ha már megvolt a Központi Bizottság határozata, de haragudott: mivel a Szervezeti Szabályzat szerint a határozathozatalnál jelen kell lennie annak az elvtársnak, akire vonatkozik, mi pedig a távollétében és. akarata ellenére dein tettünk így. De mikor kivette szabadságát, nem „ foglalkozott hivatalos ügyekkel: vadászni járt, gombát szedett, horgászott, szigorúan betartotta a határozatot. Jellemző, hogyan gondoskodott ő maga is az elvtársakról, amikor azoknak pihenésre volt szükségük. Egyszer közölték velem: Feliksz Dzerzsinkszkij már annyira túlzásba viszi a munkát, hogy vért köp, s amikor azt mondják neki, pihennie kell, csak legyint, és tovább dolgozik. Meg kellett ezt mondanom Vlagyimir Iljicsnek. Fél óra múlva telefonált nekem: — Kérem, írjon egy határozatai: „F. E. Dzerzsinszkij köteles kivenni két hét szabadságot és azt Narofominszk- ban eltölteni.” De miért éppen Narofo- minszkban? Akkoriban ott működött a legjobb szovhosz, tehát a beteg Dzerzsinszkij mindent megkaphatott, hogy megerősödnék. Pedig Vlnsvim'r Uniós más- kéDp is intézkedhetett volna: engedélvezi Dzerzs’nkszlnieek a szabadságot. és utasítja Sztaszovát, , hogy keressen megfelelő h pl vet. De nem, ő maga gondolt át minden részletkérdést... Vlagyimir Iljics rendkívül szerény volt. Az egyik kérdőíven abba ä rovatba: ..Milyen nyelven beszél?” ezt írta: ..Francia, angol és német nyelven rosszuk olaszul egészen gyengén.” Személyes tanasztalomból két esetet mondhatok el ezzel kapcsolatban. 1920-ban. oárhmk IX kongresszusa előtt, Moszkvába ér- kez.ett a Francia Szocialista Párt küldöttsége, hogy az orosz elvtársakkal tárgyaljon egy sor kérdésről. Tanácskozás közben — amely a dolgozószobájában folyt —, Lenin magához hívott, és így szólt: — Kérem, üliön mellém, és segítsen ki, ha egy-ecy szónál megakadok, de ne halkan mondja, mert a suttogás megzavarja a gondolatmenetemet. Inkább hangosan szóljon: nem baj, ha elfelejtek egykét szót. A másfél ópás beszélgetés során mindössze egyszer-két- szer kellett kisegítenem, olyan ragyogóan beszélte a francia nyelvet. A Komintern H. kongresz- szusán, 1920-ban, Vlagyimir Iljics bírálta a Német Kommunista Párt tevékenységét és az olasz Giacinto Menotti Serrati vonalát. Amíg a Német . Kommunista Pártról volt szó, németül beszélt, de amikor áttért a Serratit érintő kérdésre, franciául folytatta. A Kreml palota Andrej-ter- me tele volt külföldiekkel, és emlékszem, milyen elismerő zúgás futott végig a sorokon. Szeretnék még valamit elmondani arról a periódusról, amikor égyütt dolgoztam vele 1919—20-ban. Hogyan folytak a KB ülései? Ha az értekezletet tíz órára tűzték ki, akkor Vlagyimir Iljics negyed tizenegykor feltétlenül megnyitotta az ülést. Tizenöt percet adott „kegyelemből” a pontatlanoknak. Az ülésen órával a kezében figyelte a felszólalásokat: mindössze két perc időt engedélyezett. Gyakran mondotta: — Elvtárs, ideje befejezni, már így is fél perccel többet kapott. A jelenlétében nem lehett dohányozni... Kezdetben a dolgozószobájában volt egy tábla: „Dohányozni tilos!” De a látogatók nem mindig tartották be a szabályt. Gorkij például nagyon sokat dohányzott. Távozása után Vlagyimir Iljics nyomban kinyitotta az ablakot. Egyszer behivatta a gondnokot, és így szólt hozzá: ■— Le kell venni ezt a feliratot. Felesleges kirakni olyan felszólításokat, amelyeket nem tudunk betartani. Ez csak a fegyelem megszegésére szoktatja az embereket. Vlagyimir Iljics nagyon becsülte a saját és mások idejét. Ha valakinek megígérte, hogy fogadja, és az adott időpontban mégsem kerülhetett erre sor, akkor személyesen beszélt az illetővel telefonon — nem a titkárján keresztül —, és állapodott meg más időpontban. El kell mondanom, hogy nagyon vidám, közvetlen ember volt. A Központi Bizottság ülésein gyakran előfordult, hogy nevetésben tört ki, és vele kacagtak persze a többiek is. Egyszer megbetegedett, egy ideig nem láttam, de amikor találkoztunk, megkérdeztem: — Hogy van, Vlagyimir II- jícs? Úgy látom, kérdezni sem kell: bizonyára jól, mert ha- miskás a tekintete. Nagyon tetszett neki, amit mondtam, és így válaszolt: — Figyeljenek csak ide, mit mond Sztaszova! Azt állítja, hogy hamiskása tekintetem... Iljics jól tudta, hogy valóban ilyen a tekintete, de tetszett neki, hogy én kimondta m. Bugyonnij ezüstsávos, vörös nadrágban állt a fánál. A 2. dandár parancsnoka az imént esett el. A hadseregparancsnok Kolesznyikovot nevezte ki helyébe. Egy órával ezelőtt Kolesz- nyikov ezredparancsnok volt. Az újdonsült dandárparancsnokot odarendelték Bugyonnij- hoz. A hadseregparancsnok állva várta a fa mellett. Ko- lesznyikov Almazovval, a politikai biztosával érkezett. — Szorongat bennünket a nyomorult — mondta a hadseregparancsnok vakító mosolyával. — Vagy győzünk, vagy megdöglünk. Másképpen nem lehet. Megértetted? — Megértettem — válaszolt - Kolesznyikov, és szeme kidülledt. — Ha pedig megfutamodsz, golyót kapsz — szólt a hadseregparancsnok, és mosolyogva fordította tekintetét a különleges osztály parancsnoka felé. — Igenis — szólalt meg a különleges Osztály parancsnoka. — Gördülj, Kerék (Kolesznyikov = kerekes), kiáltott félénken az egyik kozák a sorból. Bugyonnij gyorsan megperdült a sarkán, és tisztelgett az új dandárparancsnoknak. Az pedig ellenzőjéhez emelte ifja- san rózsaszín öt szétterpesztett ujját, s verejtékezve megindult a felszántott mezsgyén. A lovak ott vártak rá, alig száz ölnyire. Lehorgasztott fővel haladt, kínos lassúsággal emelte hosz- szú, gacsos lábát. A bíborvörös, természetfeletti esthajnal- pír végigömlött alakján. S a szétterülő földön, a pucéron sárgálló feltúrt mezőkön hirtelen nem láttunk egyebet, mint Kolesznyikov keskeny hátát, himbálódzó karját és szürke sisakos, lehorgasztott fejét Képen láttam először; a Pesti Hírlap testes kalendáriumában. Háromlábú asztal előtt ül, előtte papír, ceruza, fején a rádió fülhallgatója, s szeme messze tekint a távolt kémleli. Az érzékszervek kettőzött őrsége figyeli a valóságot, állandóan készen arra, hogy papírra vetve az írás másik, de éppoly fontos valóságába mentse át a mu- landót. Mindig ilyen volt csak a valóság érdekelte, az ellenőrizhető és igazolható tény, s a legkisebb jelenség sem kerülte el figyelmét, mert tudta, hogy a természet gazdagságában minden fontos, mindennek célja és értelme van, amit az ember szolgálatába tud hajlítani. Előbb könyveit ismertem meg, csodálatos, folyton gazdagodó világát, aztán őt magát is. Barátságával tisztelt meg, s az akkor már élete ormára érkezett Szabó Pálban a régi diákköri kép elevenedett meg előttem. Olyan volt, mint azon a régi fényképen, de kutató tekintete most már az egész ország dolgára figyelt, aggódva és A küldönc elővezette lovát. Nyeregbe pattant, és dandárjához ügetett anélkül, hogy hátrafordult volna. A lovasszázadok a Brodiba vezető országúinál vártak. A szélben sóhajszerű „Hurrák” foszlányai jutottak el hozzánk. Szememhez emeltem a távcsövem, és megpillantottam a dandárparancsnokot, sűrű porfelhőben forgolódott a lován. — Kolesznyikov támadásba vitte a dandárt — jelentette a megfigyelő a fa tetejéről, a fejünk felett — Jól van — válaszolta Bugyonnij, rágyújtott és lehunyta szemét. A „Hurrá” elhalt. Az ágyúzás elfulladt. Egy eltévedt srapnel pukkadt szét az erdő felett. S meghallottuk a néma, nagy kaszabolást. — Lelkemre való legény — szólalt meg a hadseregparancsnok, és felállt. — Keresi a dicsőséget. Feltehető — kiránt bennünket. Bugyonnij kérte a lovát, és megindult az ütközet színhelyére. A törzs nyomába eredt. Kolesznyikovot még aznap este sikerült meglátnom, egy órával azután, hogy megsemmisítette az ellenséget. Dandárja élén lovagolt magányosan, fakó ménjén bóbiskolva. Jobbkeze felkötve csüngött. Mögötte tíz lépéssel egy lovas kozák vitte a lobogó zászlót. Az 1. század lomha vonlatott- sággal énekelt egy trágár nótát. A porlepte dandár vége- láthatatlanul vonult, mint a vásárra induló parasztszekerek sora. Valahol az oszlop végén pihegtek a fáradt rezesbandák. Azon az estén Kolesznyikov tartásából értettem meg a tatár khánok uralkodó közönyét, ráismertem benne a híres Knyiga, az önfejű Pavlicsenko és a lebilincselő Szavickij tanítványára. (Fordította: Wessely László.) szeretettel. Egyszer, pályakezdésére emlékezve, ezt mondta: „A szegénység panaszát akartam kikiabálni. Úgy fojtogatott bennünket a nyomorúság, hogy azt nem lehetett kibírni, meg kellett írni." De mást is elmondott, nemcsak a szegénység panaszát. Figyelő tekintete egyre többet látott meg a világból. Biharugra világirodalommá vált tolla alatt. Első regényében, az Emberekben, —■ mint Fája Géza oly pontosan megfogalmazta — „az eddig némaságra ítélt paraszt megszólal, és a maga nyelvén beszél a világképéről.’1* Ám ez a paraszti világegyetem folyton tágult, gazdagodott, s az emberf sorsok tükre az egész ország képét mutatta. Móricz 2sigmon8, midőn bemutatta Szabó Pált, ezt írta róla, „ugyanolyan ál- mélkodással nézek erre az íróra, mint a szabad természet többi teremtményére, a füvekre és fákra és csillagokra és felhőkre.” Valóban ez volt, s mindvégig ilyennek láttuk, aki „égig énekelt”, de mindig az igazságot mondta, egy sokat szenvedett nép igazát és hitét. íí..,. _ , Nemrég közös barátunk járt nálam, s tőle tudtam meg, hogy Szabó Pál halálos beteg. „írj neki — mondta — már csak a szeretet tartja benne a lelket.” Még el tudtam neki mondani, hogy ifjúságom tanítómesterei között tartom számon, s mindig a tanítvány hálájával és hűségével gondolok rá. Nem késett a válasz; \ V A Kedves Barátom! i Á ái Köszönöm szépért nagyon kedves leveledet. Hát igen, mindenkinek el kell végezni, amit a történelem kiszabott a számára. Az én erőm és lelkiismeretem nekem ezt parancsolta. Persze, parancs van még a számomra szerivel, de vajon lesz-e még erőm? S ha igen, menynyi lesz? Ezt nem tudom. Most már valóban jobban vagyok, hátha be tudom végezni már meg is kezdett munkáimat? Volt nekünk egy nagy lengyel királyunk, aki azt is mondta, hogy senki nem láthat belé a holnapba. Hát igen, nem láthat. De legalább mégis tanultam tőle én is valamit. (Nemcsak ezt.) Szeretettel köszöntlek: ■ ■■■ ’ 1. Szabó Pák Volt még számára parancs, amit már nem tudott végrehajtani. De amit ránk hagyott nemcsak vigasz, hanem erőforrás is, jelenre, jövőre egyaránt. CSANYI LÄSZLÖ Népújság 1970. november 7, Iszac Babel: A dandárparancsnok Szabó Páltól
