Tolna Megyei Népújság, 1970. november (20. évfolyam, 257-280. szám)

1970-11-07 / 262. szám

Történelmi idők tanúja és részese

A Szovjetunió Legfelső Tanácsa Elnöksége Mihálkovics Ferenc internacionalistának a Harci Érdemekért Érdemrend kitüntetést adományozza. (A Magyar Népköz- társaság Elnöki Tanácsa engedélyének száma: XIII. — 25/4/1968.)

Gyengélkedik, ágyban találjuk faddi, Tasnád utca 33. szám alatti otthonában Mihálkovics Ferencet, a Nagy Októberi Szocialista Forradalom résztvevőjét. A lábával van baj, érszűkülete miatt fekvést rendelt a doktor, szinte végigéri az ágyat a hórihorgas, magas homlokú, hetvennyolc esztendős idős ember. Kedélyével nincs hiba, szellemileg friss. Ilyenkor, november táján gyakrabban nyitják rá az ajtót, évente egyszer felkeresik az úttörők, kérik, meséljen arról, ami nem mese: történelmi valóság.

— Nekem az a nagy forradalom nem volt idegen, hiszen az urakat vertük —- sommázza, hogy mi vitte a forradalmárok táborába az első világháborús magyar katonát, a későbbi hadifoglyot. Jól emlékszik a dátumra, 1915. július 14-én esett fogságba, 1917 nyara az Onye- ga-tó partjánál fekvő városban, Petrozavodszkban találja. i

— Sokadmagammal tátogattunk a hadifogolytáborban, akkorra már felmondta a cár a szolgálatot. A Kerenszkij lépett uralomra, még külön pénzt is veretett. Leforgott egy idő, ősz táján felvonultak ä tengerészek Petrográd- ba, néhányunkat magukkal vittek. Viselkedésük szerint forradalmárok, a bolsevikob hívei voltak a vezetőik. A fővárosban posztot álltunk a folyamon és máshol, csaknem egy hónapon át mi adtunk a Szmolnij előtt az őrséget. Törtem az orosz szót, barátkoztam a gyalogosokkal, azok gyakran szidtak az öltözékem miatt — magyar egyenruhában voltunk — a matrózok meg védelmeztek.

— ßs amikor eljött a történelmi óra?

— El tudja képzelni, milyen lehetett? — kérdez vissza. Az erdőtüzekhez hasonlítja a környező utcákból sebesen érkező, lövöldöző csoportokat

— Elkezdődött az ostrom, mi a közeli hajóállomáson voltunk. A folyamőrökkel együtt néztük a nagy csetepatét. Amikor az Auróra belőtte az elsőt százával, talán ezrével is jöttek egy-egy utcából a felkelők. Amerre vonultak, velük szembe nem tudott senki menni, magukkal sodorták. Másodnapon betörték a Téli Palota kapuját, feladta magát a kormány. Aznap a hajóállomáson álltunk őrséget mindent láttunk. Zsinatolt a sok katonanép, nagy volt a lövöldözés. Győztek. Utána jó egy hétig elhúzódott, amíg Pet- rográdról kiszorították az ellenséges érzületű kozákokat — idézi vissza a történelmi napok légkörét.

Csapatba osztották, a hatalmas ország déli részére vitték őket.

— Turkesztánba, Szkobe- lovba kerültünk, tizenhétezren voltunk a várba szállásolva. Tudja, Szkobelov mentsvára volt a régi uralomnak, de szervezkedett mind a két oldal. Később aztán megszaladt a forradalom. Megkérdezték tőlünk, ki' akar beállni vörös katonának? Fegyvert kaptunk, ki-ki külön kommendóba lett beosztva. Egyik napon körbefogták a várost az új hatalom emberei, mi meg addig — a minden • reggel szokásos zenés ébresztő idején — vontattuk fel a várfalakra a kisebb kaliberű ágyúkat. Amikor aztán ütött az óra, mi a várból gránáttal, s srapnellal közibük verettünk. Négy órába se tellett, sikerült a terv, de nem volt sok halott a nagy lövöldözés ellenére sem. Aztán Hodzsembe, Ashabadba vezényeltek, ott mondták az írástudók, azon a vidéken van a régi magyarok őshazája. Még Árpád nevét is emlegették. Nekünk az utolsó nagy front Asha- bad lett, ott aztán csúnya háborúskodással sikerült győzni a vörös türkméneknek.

—• Hol volt leghosszabb ideig, Feri bácsi?

— Taskentban, másfél esztendeig. A rekvirálásokat bízták ránk, kellett az élelem a harcolóknak, Makárov nevű tiszt elvtárssal dolgoztam együtt. Mivel elég jól beszéltem már a nyelvet, hallgattam a teázóban a polgárok dicsekvéseit, hogy kinek mije van, másnap aztán tízhúsz szekérrel elhoztuk, amit kibeszéltek. Kijárási ’tilalmat rendeltek el, amikor a környékbeli emir fellázadt. A golyók, mint a kuglik, négy fatengelyes rézágyúból lövetett az emir. A mieink viszonozták a tüzet, harcoltak. Közben zsákmányoltunk a környékbeli fehér banditáktól egy páncélos autót, háztetőkön át dobtuk rá a kézigránátot. Gyakran portyáz- tunk a városban és annak környékén. Egyszer kijárási tilalom idején egy konflison utazó, két idős úriasszonyt fogtunk el. Bekísértük, a parancsnokságon tudtuk meg, hogy az a két boszorkány vitte-hozta a híreket. Hosz- szabb idő elteltével le is verték a hadak az engedetlen emir lázadását. Vége lett az ellenforradalomnak azon a vidéken. Taskentben mi már időközben továnsok lettünk, mert amikor ott járt Lenin, megtiltotta a hadifogoly elnevezést.

Ott járt volna Lenin?

—- Egyetlen egyszer, gyűlést tartott a városban. Láttam, hallottam. Mint ide a szomszéd fala — mutat ki az ablakon —, olyan messzire volt tőlünk. Őrizték, nem lehetett ám közelebb menni hozzá. Nagyon helyesen tették — mondja tiszta tekintettel.

Csöndben vagyunk, további szavait várom. Folytatja.

— Nyáridőben lehetett, az esztendőt már nem tudom megnevezni, emlékezetem szerint az emir bukása után járt ott Alacsony termetű ember volt Lenin elvtárs, öltözéke nem volt 1ci magasló rangú, sapkát viselt. Beszélni nagyon tudott. Ha nem is mindet, de legtöbb szavát megértettem. A katonaságról, a népekről beszélt. Nyugtatta, biztatta hallgatóit, azt mondta, felderült a kizsákmányolt népek lángolva világító napja. Mi magyarok, könnyhullással hallgattuk a hazai híreket. Tőle, akkor hallottam, hogy leverték, vérbefojtotfák Magyarországon a nép forradalmát.

Es ha legendának tekinthető Lenin taskenti látogatása? Ha képzelet szülte regének bizonyulna is ez az epizód? Sugalmazta, alakját fél évszázad múltán is övezi az elnyomottak harci riadóját vezénylő géniusznak kijáró tisztelet.

Hallgatunk, gondolataink az ötvenhárom esztendeje lezajlott forradalmi napoknál időznek.

SOMI BENJAMINNB

AIV. ötéves terv számaiból

VÁGÓÁLLAT-TERMELÉS ÉS ÁLLATI TERMÉKHOZAM ALAKULÁSA

wy9(roooti fioo.a t

rrrr «■**» zv

<««»«*** *******

feAROMRHÚsl (> 00 •:) ♦) I975

í 8?5w<»:6i

Aj H<rc

alakká**:

»SCOkgÍH90iio\ íaoodb' ; í9?0l / J19?5 ,

1970 «75

Aí í-Jf 'OR ío^yajtíUi. *iAk«tjsa

iT&JTERf^Kt

Szotnikov Viktor lvanovics, a kapitány

— Kedves utasaink, kérjük kapcsolják be a biztonsági öveket és a felszállás idején ne dohányozzanak... Szotnikov Viktor lvanovics a gép parancsnoka és a személyzet üdvözli Önöket az AEROFLOT TU—104-es menetrend szerinti járatán.

És a gép óriási zajjal, zúgással felemelkedik. S ma is, mint tíz egynéhány éve mindennap, kora reggel útnak indul Moszkvából Budapestre.

Moszkvában ma esett, köd szitált. Pesten napsütés, derült idő fogadta az utasokat.

— Ez mindennapi probléma. Egyszer itt van jó idő, másszor ott. Nem lehet probléma — mondja a kapitány.

Kevés beszédű, barátságos mosolyú.

A repülőkről és a tengerészekről azt mondják, a szárazföldön nem érzik otthon magukat.

Szotnikov is örül. hogy a gépben beszélgetünk. Ez az ő birodalma. Műszerek, órák, mérőberendezések.

— Régóta jár Budapestre?

— 1958 óta, mióta megindult a menetrend szerinti járat a szovjet és a magyar főváros között. Én hoztam az első gépek egyikét. Azóta nagyon sokszor jöttem Budapestre. Szeretem ezt a kedves várost, s mindig öröm, ahogy meglátom a térképszerűen kirajzolódó tájat, a Dunát, a házakat, a repülőteret. Kicsit úgy jövök, mintha második hazámba jönnék. Pedig repülök másfelé is Prágába, Brüsszelbe, Berlinbe, Oslóba. Bukarestbe, Is- tambulba, Távol-Keletre... Azt hiszem nincs olyan ember, akinek ne tetszene Budapest.

— Hány kilométert repült már?

— 5 milliót.

— Mióta?

— 1949-ben Szaratovban repültem először, mint kapitány, s tizennégy éve járok külföldre.

Megtudom, hogy a Lenin-centenáriumra magas kitüntetést kapott, mert hiba, baleset nélkül vezette ezt az 5 millió kilométert. S már korábban elnyerte a kiváló pilóta kitüntetést.

Gépén sok neves személyiséget hozott, vitt Moszkvába és Budapestre — minisztereket és államfőket, színészeket, művészeket, delegációkat és a családját. Feleségét, aki orosz irodalomtanár, 10 éves kislányát, s Iá éves fiát.

— Sokat van távol a családjától?

— Majdnem minden nap velük vagyok. Csak akkor nem, ha távol-keleti útra megyek. Vagy ha a rossz idő miatt sokat késik, vagy nem tud leszállni Moszkvában a gép. A feleségem meg a gyerekek azt szeretnék, ha mindig jó idő lenne.

— Napjaink különös aktualitása a repülőgép-eltérítés. Nemrégiben a szovjet gépet is...

— Felháborító. Közönséges rablás — szakít félbe szenvedélyesen.

Aztán derűsebb témákra térünk.

— Mit csinál szabad idejében?

— Horgászom, vagy autózom a fiammal. Szeretek filmezni és olvasni.

— Von a családjában más repülő is?

— Csak én. A bátyám és a két nővérem bányamérnök. S a fiam is inkább tengerész szeretne lenni.

A gép tankol. S hozzák már a csomagokat is. Alig egyórás tartózkodás után indul a gép vissza, Moszkvába. Beszállnak az utasok.

Es újra felhangzik Larissza Deniszova, a szép szőke stewardess hangja:

— Kedves utasaink... Szotnikov Viktor lvanovics, a gép parancsnoka és a személyzet üdvözli önöket az AEROFLOT TU—104- es menetrend szerinti járatán ...

KÁDÁR MÁRTA