Tolna Megyei Népújság, 1970. november (20. évfolyam, 257-280. szám)

1970-11-22 / 274. szám

Bodó Béla Pince télen, nyárutón Hetven évvel eielött, 1900. november 19-én született Anna Seghers német írónő és esszéista. Egyetemi tanulmányait In- ben és Heidelbergben végezte. 1928 óta a Német Kommunista Párt, egyben a Proletár Forradalmár írók Szövetségének a tagja. 1933-ban letartóztatták, mgjd Franciaországba menekült. Párizs­ban antifasiszta folyóiratok es kiadók munkatársa volt. 1940-ben Franciaország meg nem szállt részére, onnan Mexikóba menekült. 1947-ben hazatért az NDK-ba, ahol számos kultúrpolitikai és közeled funkciót tölt be. A jénai egyetem diszdoktora. 1951-ben Lenin-békedijjal tüntetik ki; kétszeres Nemzeti-díjas. A legjelen­tékenyebb jelenkori német szocialista írók egyike. A szent bar­bárai halászok lázadása című regénye először 1932-ben jelent meg nálunk. A hetedik kereszt négy magyar kiadása melleit le- fordítanák több elbesieleskotérel, valamint A holtak nem vé­nülnek, Ut az éjszakából, Döntés, A bitófán csillog a fény, Tran­zit, és A februári út cimu regényét. FANTASZTIKUS Egy termetes asszonyság pe­dagógiai szempontból káros banális intelmét hallottam az autóbuszon, kisfiához szólt a buta mondat: „Ha rosszal­kodsz, leviszlek a pincébe!” Vagyis: mumussal fenyeget­te a szepegő gyermeket. Ó, hát.^, a pince. Mumus? Az-e? Némelykor, mondjuk latyak időben hogyan mumus? Vödrös, zsákos emberek bal­lagnak. cipekednek a házak tövében, egy macska surran ijedten, lámpák, gyertyák fé­nye; libbennek, cikáznak a fordulókban, a hosszú folyo­sók mélyén mintha lidércek. toányatündérek táncolnának — tél idején másodbányászok va­gyunk, itt, a házak aljában. Mumus. igen. mert általá­ban sötétek a pincék, csak a reteszek, közt élénk a helyi világítás: messziről tompán hallatszik, mint hasít a fejsze a'hasábfába, — pótfavágók is vágyunk télvíh idején, amikor kell az aprófa a begyújtáshoz, hogy aztán áradjon a tűz. A pince. Fent a lakások a maguk elért cicomáival, füg­gönyök csipkéje. szőnyegek puhasága — még a rongysző­nyegeké is — a falakon egy- egy kép, vagy másolat, mint valami szép, vagy hamisan csillogó hamis ékszer. — ná­lam könyvespolcok, mintha talpig nemes anyagba burko­lóznának a falak. Az épület lába pedig a pincében áll — jól öltözött ember mezítláb. Kövér cső húzódik a pince elejétől a valahol levő végéig, s időnként félmordul, mikor fent, a lakásokban fürdik va­laki vagy csobogó víz mellett borotválkozik, mert. este valaki megcsókolja... — Milyen finom, sima az arcod, Jánoskám.... Lent morognak a csövek: artériái, vénái a háznak, kö­hög a lift motorja, fázik, ha leér a pincébe. — A szomszéd úrnak hány vödörrel kell egy nap — a *A kiváló író utolsó novellája, amelyet halála előtt küldött szerkesztőségünknek. közös problénta, vagy gond összehozza majd télen az em­bereket, mint mindig. — Két vödörrel... — azóta köszönnek egymásnak s leg­közelebb megkérdezik, hogy van a kedves felesége. Pince. Hány dolgot őrizhet magában égy szó. mint kö­vület zárványában a múlt. íme az én gyermekkori emlé­kem, pinceképem egy nagy bérházból. Az épület sarkában egy morbid cifraságú koporsó­kereskedés — a kereskedő szi­gorú — fekete, felesége kicsat- tanóan piros. Az asszony ti­tokban nevetgél, mert a ko­porsókereskedésben mindig bús. zord arcot kell mutatni a gyászoló megrendelők miatt. A pincében pedig a keres­kedő morbid vagyona, sok-sok üres koporsó (belül nyers fe­hér a deszkájuk) — még élők­re várók, de egyben kereske­delmi cikkek... — Uram négy­féle árban szolgálhatok!... A kereskedőről azt mesélik: ter­vezi; ha jól megy az üzlet (vagyis elegen halnak meg) gyárat alapít. vagyis maga gyártja a koporsókat, tyuhaj! Nekem s pajtásaimnak grund a pince, játék, búvó­hely a koporsók már nem bor- zasztanak, ez a jó hely a já­tékhoz! Liza. Fekete haja van. szeme tüzel, egyszer elránt ^ falhoz támasztott koporsók mellől s megcsókol. De a pince szó másról is beszél A pincében hagytam öreg anyámat és feleségemet, amikor kiszólított a gyilkos felszínre a halálos parancs; a házak akkor üresek, a pincék a lakások. Megbolydult akkor minden: ma, ha akarom, már múzeum a pince: itt áll egy rozzant karosszék, ebben aludt beteg, öreg anyám, ebben a rekeszben reszketett és főzött a feleségem, közben rengett a ház, itt repedt meg hosszában a ház főfala. A pince lidércei ebben a zűrben elillantak, a vélt tündérek remegtek, a macskák dermed ten ültek, szemük sárga hunyorgás, pu­pillájuk fekete vonal, fekete, mint a kétségbeesés. ..Leviszlek a pincébe!". . . Levittük magunkat, egy város vándorolt le lakásokból — fi gvelmeztető múzeum a pince. Liza csókjára nem emlék­szem. Csak arra: o-betű alakja, volt a szájának, válla gömbö­lyű, csókja után még szoro­sabban hozzám bújt. Örökké szeretlek ? A pincére, a pincékre em­lékszem. A légvonal, :i huzat, süvítve nyargalt bennük, meg­vadulva. Sorsom úgy hozta: sok pincében kcllelt megbúj­nom. Sok ház van Pesten, egyetlen lakóját sem ismerem, de tudom, mi! /en len*, a ház mélyén a pince. Megismertem őke!, amikor a pincéket gigá­szi koporsóknak szánták. Pince. Micsoda káosz. Az író retteg a közhely öl. de írjuk le a pincét: földes padlóján fel­borzolt szőrrel ülnek az ijedi- dermedt macs', t. élesen dör­ren a kettős falú vasajtó. mö­götte szürke vassisakban all Zoltán űr. a gyomorgörcsös al- könvvelö, ő a légóparancsnök. élet ura. halál ura. Sziréna. . . véres hetek, súlyos hónapok. Egy karosszék az ágy. Aztán a szép szabadulás. A pince most majd nemso­kára: a' foltos hátsólépcsőn indulnak feléje a vödrös, ko­saras. zsákos emberek. Gyufa, gyertya van nálad? A pincék lécekből fakóit rekeszeikben fe­ketén. nyugalmas békességben ülnek a nyáron lehordotr szén­halmok, mint feketébe öltözött öregasszonyok, kezüket össze­kulcsolva, a templomban Kéziratokat nem őrzőnk meg és nem adunk vissza! »Csal; olyan irodalmi munkákra vá­laszolunk. amelyekben a tehet­ség jelét látjuk. Az elegáns kis édességbolt pultja mögött élénk diskur­zusban volt a két eladó. Az idősebbnek látszó, sovány, fe­kete nő vitte a szót: — Képzeld. Olgicám. a Plomberger Baba, tudód, aki pénztáros itt a sarki illat- szerboltban, az a szemüveges, nagy fogú nő, házassági hirde­tést adott tel az újságban. Az Olgicámnak nevezett gömbölyű, szőke, hölgy ámul­dozott a hír hallatán. — Ugyan, ne beszélj, Aran­kám ! Az ő korában! Hiszen van az már vagy négyvenéves! — Negyvenhárom! — vágta rá a .jólértesültek büszkeségé­vel Aranka. — És tudod, mennyinek írta magát a hir­detésben? Harminckilencnek! — Nahát, hogy mik van­nak! — hüledezett Olgica. Ekkor belépett a boltba gróf Zrínyi Miklós, költő és hadvezér, és megkérdezte,, van-e török áfium ellen való orvosság? — Csak gyógypemetefű-cu- korkát tartunk. Tessék talán a szemközti patikában próbál­kozni — mondta kifogástalan udvariassággal Aranka, majd, mintha mi sem történt volna, visszafordult kolleganőjéhez és folytatta: — És képzeld, akadt jelentkező is a hirdetésre! Méghozzá egy középiskolai kémiatanár! — Egy kémiatanár? Hihe­tetlen, Arankám, hihetetlen! Nyílt az ajtó, Sophia Loren jött be, fehér lovon ült, Wel- lington-csizma és bikini volt rajta, a fülében két kripton- égő lógott. — Kérek harmincöt kiló málnazselét — mondotta egy kis felsőmagyarországi akcen­tussal. A két hölgy kicipelte a zse­sdobozokat a raktárból, se­jtet t felkötözni a nagy cso­magot a lóra, majd szívélyes búcsút vett a kedves- vevőiül. 'isszament a pult mögé és folytatta a diskurzust. — És képzeld. Olgicám. az a tanár mar kétszer volt nős. de kénytelen volt elválni, mert mind a két felesége ugyanazzal a mozi gépésszel csalta. — Te Jó Isten! — csapta össze a kezét Olgica. és nem tudott hova lenni a csodál­kozástól. Az ajtón most egy hirdető- oszlop lépett be. hosszú pórá­zon vezetve egy bengáli tig­rist. — Kérek hat deka krumpli - cukrot1 De jó savanyú le­gyen! — tette hozzá. Olgica kiszolgálta a vevőt, visszaadta az aprópénzt. — Figyelek azért, Aran­kám, csak folytasd! — Persze, a Plomberger így is veszkődik érte. és min­dent megtesz, hogy tessen ne­ki. Még ősz csíkot is festetett a hajába, mert a tanárnak is olyan van. .. Olga teljesen oda volt a meglepetéstől. — Még ilyet! Nahát! ősz csíkot festetett a hajába! Őrü­let. .. Az ajtó előtt megállt egy repülő csészealj, kiszállt be­lőle egy marslakó és azt mondta: — W5xyzsyzx5zxy3bbbrrrrs- sss4 — Ik sprehe nikt dájcs — közölte lebilincselő mosoly- lyal Aranka. — Na, de a leg­jobbat még nem is mondtam! Tegnap este bementünk a fér­jemmel a presszóba, hát ki ül ott? A Plomberger a tanárjá­val! És tudod, mi volt a Ba­bán? Sötétlila szoknya és mé­regzöld kardigán! Olgicának még az álla is leesett. — Lila szoknyához zöld kardigán ? Fantasztikus!!! radvaxyi barna N. Ahundov: Könyvtárban. (Linómetszet) — örökre szeretlek majd!... — és nyárutó volt. aranysárga.

Next

/
Thumbnails
Contents