Tolna Megyei Népújság, 1970. november (20. évfolyam, 257-280. szám)

1970-11-22 / 274. szám

» CTTTTTYTTTTTTYTTTTTYTTT VT? ¥▼▼▼▼▼▼▼▼▼▼YTTTTTYTVTVTTTYYYYYYYYYYYYYYYYYYYYTTTYYYYYYYVVYTT » ▼▼YTTTYTttttttTTTTTTTTVTTTTTYTTYTTTTVTYTTTTTYTTTTTYYTTY TYYTYYYYyVTYYTTTTTTTTTTYTTTTYYYTTTTTTYTVYTYTTVYYYTTTTTTTTYTY — — •« Dohozy Imre: 10. Az eljegyzés náluk volt. Anyám óriási tor­tát sütött, mint a malomkerék, a segéd cipelte utána, drága kosztümöt csináltatott, rendbe ho­zatta a körmeit, a városi ügyész lánya lesz a menye, igazi úricsalád, nem afféle elsőgenerá­ciós, már a nagypapák és dédpapák is urak vol­tak, a szaga is úri mindnyájának, de a tortát letették a konyhában, nem szelték fel, a Ger- beaudtól hozatott süteményekkel szolgáltak, anyámat néninek szólították, apámat mester úrnak. Egész délután. Csak én voltam Ernő, ki­vált Surándynak, aki hangsúlyosan tegezett. Apám, ijedt kis öreg, az asztalt simogatta, hiá­ba, a diófa az diófa, annak nagyon szép mun­kája van. Szólnom kellett volna? Ne nénizze- nek, mester urazzanak? Fene tudja, nem is ju­tott eszembe. Apám valahogy nékem is mes­ter úr, és ez már rég kezdődött, talán egy ré­gi-régi bittai búcsún. Gyerekkoromban többször átrándultunk Bit­tára, rácok laknak ott, búcsú előtt Gáldot is mindig végiglármázták, robogó szekérről kur­jongattak be az udvarokba, állva nyakalták a bort, tamburáztak, szívesen látunk mindenkit a bittai búcsún. Nagyszerű búcsúk estek ott, kó­lót tanultunk táncolni forróvérű rác lányok­kal, egy víg zsivajgás volt az egész falu, csupa harsány szeretetreméltóság, estére azonban a rácok berúgtak, bottal estek neki annak, aki nem odavalósi volt, szaladt az egész vendég­sereg kifelé a sötétben, mint a bolondok, ez volt az igazi mulatság, a szaladás Bittárói, si- kongás, lihegés, majd elpukkadtunk a neve­téstől, pedig aki hátul maradt, kicsapkodták a port a nadrágjából. Egyszer apám égetett cukrot vett a búcsún, letört belőle egy darabkát, a szájamba dugta volna kedvesen, de én már akkor is undorodós voltam, csak apám páctól rozsdás ujját láttam, fekete szélű körmét, és elkaptam a fejem, nem kell. Semmit se szólt, nem olyan ő, hogy akár a gyerekének is szólni merjen, csak remegett a hegyes kis álla sokáig, aztán eldobta az egész égetett cukrot, nehéz mozdulattal, mint aki rop­pant súlyt taszít odébb. Klára az eljegyzési uzsonnán egy süteményt dugott a számba. Ami­kor ropogtatni kezdtem, már késő volt, hiába jutott eszembe az égetett cukor, apám rám né­zett, elfakadt sírva. Bolond dolog ez. Egyszeri, egyetlen, ijesztően fogyó életünkből ilyen for­dulók maradnak meg bennünk: égetett cukor, sütemény. Mégis, a szép Klára tömör mellét a mester úr fia markolászta. Már nem látom a műhelyt. A Törökpiac fe­lől rakéta szökken a felhők hasa alá, füstös fényt lobbant, utána annál sűrűbb a szürkület. Fél négy, a Gyapa busa löszfejéről nehézgép­puska dörmög alá a városszélre, a nyomjelző lövedékek izzó barázdákat húznak a homály­ban, az oroszok nem válaszolnak. Surándyék- tól kijön a cseléd, jesszusom, cégvezető úr, mit fog szólni a kisasszony! Mennék befelé, a cse­léd széttárja karját, azt tetszett mondani teg­nap, úgy hét óra körül tetszik jönni, a nagy­ságos asszonyék a fél hatos vonattal jönnek haza Pestről, de teftsék bejönni, a nappaliban meleg van... Állok, nem tudom, mit mond­jak. El se búcsúzhatok? Dühítő hülyeség, épp most kellett bemennie Pestre, Klára nedves, nagy szemét egy pillanatig oly élesen látom, mintha ott volna valóban, az öregvárosban el­csattan egy aknavető, a becsapódásra figyelek, aztán semmire se, a cseléd didereg a kertajtó­ban. írni kellene pár sort. De mit? A túlsó járdán Bartal Géza siet a Cseresznyés felé, vas­tag lódenkabátban, csálére álló kalapban, vé­kony lábait kacsázva dobálja egymás mellé. De igazán, tessék, bejönni, ne tessék itt kint álldogálni. Nem, köszönöm, mondja meg a kis­asszonynak. .. hát igen, azonnal be kellett vo­nulnom, de a napokban okvetlenül jelentkezem. Átkozott história. Nem tudok belenyugodni. Klára, hát itt a front a nyakunkon, nem gon­dolsz rá, hogy valami közbejöhet? Ha nem szé­gyellném magam a cseléd előtt, visszamennék. Beülni a meleg nappaliba, legyen ami lesz, azt kellene csinálni, és fütyülni az egész rohadt vi­lágra. Utolsónak érkezem. A Cseresznyésen túl a kastély tömör sziluettje. TJeső szótlanul ciga­rettázik, csak a kezét nyújtja. Gallai idegesen röhög, Bartal Gézát ugratja, nőgyógyász lété­re most majd férfi-szerszámokon próbálhatja ki a tudományát, de nagyon erőltetett az egész, mindenki tudja, hogy voltaképpen most vetet­tük el a kockát. Sorki elvigyorodik, amint egyenruhámat meglátja. Alázatosan jelentke­zem, hadnagy úr. Hazafelé a vonaton, míg ci­vilben voltam, bujnyik szemmel méregetett. Süppedt, mély üregű, komor szeme van ennek a Sorkinak: gödör fenekére bújt két mérges, fe­kete bogár. Tarba hallgat, még idáig egyszer sem hallottam a hangját, szép arca kövesen me­rev, valami nem emberi hidegség dermedt rá. Menjünk hát. Géza a présház kulcsát zörgeti, fütyülni kezd, hamisan és taktus nélkül, fene tudja, mit fü­tyül. A kastély előtt az úton lovas áll keresztbe, mozdulatlanul. Az istenit. Megállunk, egymás­nak verődve, Deső pisztolytáskájába nyúl. Te vagy az, Ernő? Megismerem a bárót. Szivarja felszikrázik a homályban, arrább lépteti lovát. Tiszteletem, méltóságos uram. Két nyáron át, tanáraim ajánlására, matematikát, fizikát kor­repetáltam a fiával, anyám megparancsolta, ne merjek tiszteletdíjat elfogadni, többet ér a ki­tüntetés, a kastélyba mindennap bejárni, a bá­ró azonban nem maradt adós, egyik nyáron ne­héz ezüst cigarettatárcával ajándékozott meg, a másik nyáron egy pár remek, angol rackettel. Avult szimbólum lehetne, Gáld kegyura lóhá­ton, szemközt a fronttal. Mit keresel erre, Ernő fiam? Rá jár a szám a hazugságra, gondolkodni se kell, behívtak, méltóságos uram, búsulunk egyet utoljára Bar- talék présházában, itt a doktor is, és Deső fő­hadnagy, méltóztatik ismerni, Deső Kálmán, továbbá... A báró félbeszakítja a felsorolást, búsuljatok nálam, fél nyolckor vacsora, gyere át a tiszt urakkal és a doktorral. Nem vár vá­laszt, beléptet a kapun. Gallai izgatottam li­heg, egy igazi báró, nahát, még úgysem vacso­rázott kastélyban, de aztán felülkerekedik ben­ne a kaján plebejus, Öméltósága bizonyára pa­kol, tele a gatyája, de hát csináljunk be nagy­úri módon, várom vacsorára a tiszt urakat. Nincs kedvem beszélni, Klára bizseg az idege­imben, mit csinálják, fáj. Hallgatok. Az igazi fájdalom néma és bezárt, mint buborék a bo­rostyánban. Deső is csak áll, belehallgatva a sötétbe, a fátylás homályba süppedt várost bá­mulja. Él a város, makacsul, értetlenül, szo­rongva él, de lélegzetnyi nesz nem hallátszik belőle. Távolabb, délnek amerre a Duna lusta kanyart ír le, mélyvörös lobbanások tépkedik a szürke eget. Nehéz tarackok, morogja Gal­lai. A fényerősségből próbálom felbecsülni a távolságot, a dörgés nem ér el idáig. (Folytatjuk) KAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAA Táj értekezlet — tapasztalatcsere „A közművelődés fejlődése az egyéniség kibontako­zásának, a szocialista demokrácia erősítésének, a terme­lési kultúra emelkedésének elengedhetetlen feltétele." A fenti mottót az MSZMP X. kongresszusának irányelveiből választották annak a kétnapos tájértekezletnek a rende­zői, amely az iskolán kívüli felnőttoktatás időszerű prob­lémáinak feltárására vállalkozik. A tájértekezlet rendezője a Tolna megyei Művelődési Központ, valamint la Népművelési Intézet. Helye: Szekszárd. Időpontja: december 10—11. Résztvevői: Baranya, Somogy, Tolna gazdasági veze­tői, valamint az iskolán kívüli népművelés, illetve felnőtt- oktatás dolgozói. A kétnapos tájértekezlet és tapasztalatcsere program­ja fórumot kíván biztosítani mind a gazdasági élet ve­zetői, mind pedig a felnőttoktatás munkásai számára, hogy a tanácskozás céljának megfelelően együtt tárják föl, hogy a tájegység — a Dél-Dunántúl — jelenlegi termelési struktúrája milyen követelményeket állít az ember elé, s milyen követelményeket állít a negyedik ötéves terv során, majd a távolabbi jövőben. Arról esik tehát majd a leg­több szó ezen a tájértekezleten, hogy a termelési struktúra változásai miképpen befolyásolják, növelik az ember ál­talános és szakműveltségével szembeni követelményeket. Mit lehet és kell tenniök a gazdasági vezetőknek és a köz- művelődés munkásainak az iskolán kívüli felnőttoktatásért? Megismerkednek a tapasztalatcsere résztvevői az iskolán kívüli felnőttoktatás egyik — nálunk sikeres — formájá­val, az osztályozóvizsga előkészítő tanfolyammal. Ez a kép­zési forma igen alkalmas a szakmai ki- és átképzés rövid időtartamú, hatásos megalapozására. Mint tudjuk, ilyen tanfolyam Faddon és Tolnán működik. Faddon a termelő- szövetkezet dolgozói, Tolnán pedig három kisipari szövet­kezet dolgozói alkotják e képzési forma hallgatóságát. A tanácskozás színhelye Szekszárdon a Babits Mi­hály Művelődési Központ lesz. ; Az első iskolán kívüli felnőttoktatási tájértekezlettel tulajdonképpen egy sorozat indul, amely folytatásában évente kíván visszatérni — a résztvevő megyék valamelyi­kében — a felnőttoktatás aktuális problémáinak számba­vételére. (Inga nevét legfeljebb vuga csak a nagyon rész­letes térképek jelölik. Bo- gyiszlóhoz tartozik és — rit­kaság ! — a települést képező három ház lakóinak száma tíz év alatt gyarapodott. 1960- ban öten éltek itt, mi már hét lelket számoltunk össze a kettővel és hatvannal jelöl­hető korhatárok között. Gó- ga a taplósi kerületvezető er­dész otthona, rév átkelőhely és jó forgalmú italboltja van. A látogatónak már az odáju- tás is élvezet. Erdő, az úton néha átszökkenő szarvasok. A Duna holt ága tavasztól tava­szig szép. A „nagy” Sió is, mely ebben a pillanatban épp akkora, hogy majdnem teljes jogú hídként ér át raj­ta a komp. A házak körül fe­nyők, itt-ott kisebb tisztások, méhes. Eszményi pihenő- és kirándulóhely. Szerencsére „szervezett” túráktól még mentes. Villany nincs, ilyesfor­mán televízió sincs. Vízvezeték sincs. Bolt, kövesút még ennyire sem. Á postát szívességből hozza ki egy bogyiszlói erdőmunkás a faluból. — Érdemes Gógán élni? — Érdemes! — így Végvári Ede, a tolnai Áfész 14. számú italboltjának vezetője. — Má­justól—októberig havi hu- szonkétezer forint körül volt a forgalmunk. Napközben ugyanis Góga egyáltalán nem néptelen. Az erdőgazdaság huszonhét állan­dó és tizenkilenc idénymun­kása dolgozik itt. Belföldi és külföldi vadászok váltják egj7- mást. És kirándulók, saját szakállukra portyázó termé­szetrajongók. — Utóbbaikat beengedi az erdőgazdaság? — Nem tiltakozik ellenük. Nemcsak Szekszárdról, ha­nem Pécsről, Fajszról, Kalo­csáról is vannak állandó ven­dégeim, akik szombat—vasár­naponként visszatérnek. Jöt­tek már Siófokról is, egész kajak-kenu karavánnal. — Tehát elégedett? — Igen. Csend van, nyuga* lom, jó levegő, a góg3i csár­dából pedig még mindig meg­élt idáig a kezelője. Állattartás is van. Körös­körül a réteken, hentesüzle­tek cégtábláira kívánkozó mé­retű disznók turkálnak. Ren­gő testük foltjai itt-ott arról vallanak, hogy nem vetik meg vadon élő atyafiságuk kanjainak társaságát sem. ki prilpcv felesége már l/l CI uesí mérsékeltebb lelkesedéssel válaszol: — Kényszerű kötelesség. Hogy egészen őszinte legyek, amikor idejöttünk, nem tud­tam mire vállalkozom. Köl­tözésünk idején hóvihar volt és én három napra Bogyisz- lón rekedtem, mert egysze­rűen nem lehetett kijutni Gógára. Bogyiszló három kilométer­nyire van. — Társaságom? A kisfiam. Kétéves. A férjem kerületve­zető, naphosszat nincs itthon. Bujdovics Péter huszonöt éves erdésztechnikus havi fi­zetése ezerkilencszáz forint. Meg egy hold kaszáló és egy hol illetményföld. Tehén- és sertéstartás. — Nem járunk sehova, ba­ráti körünk nincs. A pénzt be kell osztani, de azért két és fél év alatt úgy ötven kötet körüli könyvet már tudtunk venni. — Maradnak? — Igen. Ha akkora lesz, a kisfiámat beadjuk az erdé­szek gyerekeinek Nagyková­csiban lévő kollégiumába. Nekem meg talán ád az erdé­szet félállást, hiszem kam­pánykor, meg elszámolások idején, a kimutatások zömét ma is én csinálom. A „talán” helyett használ­juk az egy árnyalattal opti­mistább „remélhetjük” kife­jezést. A reményben oszto­zunk. — Mit remél még? — Villanyt, ötszáz méter­nyi vezetékre lenne csak szük­ség, hogy eljusson hozzánk. Nem igaz, hogy ekkora távol­ságra az erdőgazdaság ne tud­na dúcokat adni. A révész ehrikedlk ú% Sió-parti mesterséges dombon, akár egy őrtorony. Egyetlen szoba, konyha nélkül. Ifjú Mihály tizenkilenc éve az er­dészetnél dolgozik, több mint két esztendeje révész. A sú­lyos komp termelési idényben számtalanszor ingázik a két part között. — Jövőre nyugdíjba me­gyek. Azt már otthonról sze­retném, Öcsényből. Itt elég volt. — Olyanok voltunk itt, mint a remeték, — mondja a felesége. — Nagy vízkor meg­esett, hogy a kocsmáig is la­dikkal kellett menni. Harminc-negyven méter. — Négy kis süldőnk van, meg az anyagöbék. A róka tavaly harmincnégy baromfi- mat vitt el. Nekik elég volt Gőgából, csak a váltást várják. Váltó egyelőre nincs. A gyönyörű kirándulóhely otthonnak csep­pet sem vonzó. (ordas) Gógaiak Újra lehet kezdeni

Next

/
Thumbnails
Contents