Tolna Megyei Népújság, 1970. november (20. évfolyam, 257-280. szám)
1970-11-15 / 268. szám
Miért emelkednek az árak?-[VTiért drágul az élet? Ezt a kérdést hallja az ember mindenütt, nemcsak hazánkban, hanem szinte minden országban. Az árak színvonala nem csökken, sőt: egyre drágább fogyasztási cikkek bűvölik és idegesítik a kirakatok előtt álló embereket. Miért van ez? A munka termelékenysége nő. A termelés önköltsége csökken. S ebből mégsem következik az árak csökkenése Valamikor úgy gondoltuk, hogy az életszínvonal növelésének döntő módja az árak rendszeres csökkentése. Rosz- szul gondoltuk. Az életszínvonal alakulását egyébként sem lehet pusztán az árak változásán lemérni, mert annak annyi összetevője van, hogy arról külön egy írást szükséges megjelentetni. Ezért most maradjunk csak az áraknál és vegyük sorra az okokat, amelyek hatására az árszínvonal csökkenése elmarad, emelkedése bekövetkezik. A legfőbb ilyen ok az, hogy a modern társadalomban egyre nőnek a szociális, kulturális és egészségügyi ellátással kapcsolatos tevékenységek és kiadások. Ha ezekért a lakosságnak nem kell fizetnie — vagy csak csekély összeget —, akkor nyilvánvaló, hogy a lakosság által fogyasztott termékek és szolgáltatások árába kell bekalkulálni az ezek fedezésére szolgáló részt. Az állam megadóztatja a vállalatokat, szövetkezeteket. Ezek csak úgy képesek az adót befizetni, ha bevételük erre is fedezetet nyújt. A vállalati bevétel tehát nemcsak a termelés közvetlen költségeit, a folyó kiadásokat fedezi, hanem az állami költségvetés iránti fizetési kötelezettségeket is. Minél több tevékenységet kell az államnak pénzelnie, annál több adót szed. Az adóknak pedig bele kell férniök a termelői és a fogyasztói árakba. Képzeljük csak el, milyen nagy mértékben nőnek az állam kiadásai az útépítés, a közlekedésfejlesztés területén. Ha az állam épít egy műutat, ez számára hatalmas kiadást jelent, de közvetlen bevétele nincs belőle. Ha ár- vízvédelmi gátat épít, a kiadás az államé, a haszon a v'dék lakosságáé, termelőszövetkezeteié. Tudományos kutatóintézetek létesülnek és bővülnek. Ebből nincs az államnak közvetlen haszna, csak kiadása. Az aztán más kérdés, hogy a későbbiekben ez bőven megtérül. Nagy létesítményeket építtet, hogy legyen elég áram, gáz, olaj, cement, műanyag, stb. Ez is csak hosszabb-rövidebb idő után hozza meg a maga hasznát. Valahonnan azonban a pénzt az államnak elő kell teremtenie. Az utóbbi években hazánkban a nyugdíjasok száma túlhaladta az egymillió kétszázezret. Közben a nyugdíjak átlagos szintje is nőtt, mert a nyugdíjalapként számbavehető keresetek növekedése miatt emelkedik a magas nyugdíjjal nyugállományba vonulók száma. Ez is az állami költségvetés terhét növeli. A ltalános jelenség, hogy nő azoknak a létesítményeknek a száma és azoknak a tevékenységeknek a részaránya, amelyek költségeit az árakban megtérülő .és az ország kasszájába befizetett adókból az állami költségvetés fizeti. Már ez Önmagában is érthetővé teszi, miért nem csökkennek az árak a ráfordítások csökkenésével. Arra viszont nem ad magyarázatot, hogy miért emelkednek az árak. Az elmúlt két évtizedben rengeteg új gyártmány jelent meg. Gondoljunk csak olyan tartós fogyasztási cikkekre, mint a televízió, a hűtőgép, a zsebrádió, a magnetofon, a mosógép. Ezeknek bizony elég magas az ára. Uj szükségletek váltak tömegessé, amelyekhez az ipar csak lassan volt képes igazodni. Ezért az üzletekben egyszer az egyik termék hiányzott, másszor a másik. Ahol a kereslet és a kínálat közötti egyensúly egy viszonylag magas ár mellett megteremthető, ott ezt a módot választjuk. Ezzel vetünk gátat a sorbanállásnak, a protekciónak, a pult alatti árusításnak. Ahol a szükségletek változásához a termelés nem tud gyorsan igazodni, ott felmennek az árak. Az emberek mind többet adnak arra, hogy divatos holmikban járjanak. A divat pedig általában a legdrágább cikkek felé tolódik. Meghasad az ifjú hölgyek szíve, ha nem tudnak 600—700 forintért egy divatcsizmát venni. Meg aztán itt van a maxi divat. Ugyanaz a tavaszi kabát maxiban 200 —300 forinttal drágább, mint „mini”-ben volt. Olykor az üzletek kirakataiban szerényen meghúzódó olcsóbb termék csak arra jó, hogy a vevőt a drágább, szebb áru felé taszítsa. Aztán itt vannak a gyümölcs- és zöldségfélék. Olykor a szezon közepén is úgy tűnik, hogy nem akar az áruk csökkenni. A piacra menő háziasszony azt látja, hogy sok a pénz — a másik háziasszony pénztárcájában. Valóban: a foglalkoztatottak számának, bérének, jövedelmének emelkedésével a lakosság vásárlóereje gyors ütemben nő. Ahhoz, hogy évente a kiskereskedelmi forgalom 12 százalékkal — az áremelkedést leszámítva is több mint 10 százalékkal — nőj jön, igen sok pénz kell' Ez a szüntelenül növekvő vásárlóerő árukat, szolgáltatást keres magának a piacon, s a kínálatra olyan nyomást gyakorol, hogy néhány kivételtől eltekintve útját állja az árak csökkentésének. Ugyanis az árcsökkentést legtöbbször a kereslet fokozódása kíséri. VT állalataink, szövetkeze” teink a nyereségük növelésében érdekeltek. Igaz, bizonyos körülmények között a nagy forgalom, kis haszon elvét érvényesítve — nyereséget árcsökkentéssel is lehet növelni, de olyan körülmények között, amikor viszonylag nagy a vásárlóerő növekedésének üteme és a termelés nem tudja mindig követni az igényeket, a nyereséget könnyebb gyarapítani áremeléssel, mint a termelési és forgalmazási költségek csökkentésével. Ez is belejátszik az árak emelkedésébe. A kormányzat persze mindezzel tisztában van, s úgy szabályozza a bérek, jövedelmek alakulását, hogy azok növekedése érezhetően meghaladja az áremelkedések ütemét. Vagyis: az áremelkedéseket társadalmi méretekben a jövedelmek növekedése lényegesen meghaladja. Erre csupán egy példát: 1969-ben a szocialista iparban foglalkoztatottak átlagos havi keresete 3,7 százalékkal nőtt, a kiskereskedelmi forgalomba kerülő termekek árszínvonala pedig 1,4 százalékkal emelkedett. Tehát egyhavi, egyévi bérből, fizetésből átlagosan többet lehet vásárolni, mint a korábbi években. Ez persze csak a lakosság átlagát tekintve felel így meg a tényeknek. Vannak, akik szakmájuknál, helyzetüknél fogva lépést tudnak tartani az árakkal, s bérük, jövedelmük növekedése révén képesek fogyasztásukat növelni, — az áremelkedések ellenére is. A vállalatoknál, a szövetkezeteknél dolgozók zömének — ha lassabban is, — ugyancsak nő a jövedelme. Van azonban egv jelentős réteg, amelyik többnyire képtelen növelni saját tevékenységével a jövedelmét. Ide tartoznak a munkaképtelen nyugdíjasok, az időbéres szakképzetlen munkások egyes csoportjai, a közalkalmazottak, a kistisztviselők jelentős része. Ezek számára valóban drágul az élet. Csak az állam segíthet — és segít is — rajtuk, központi intézkedéssel. Ilyen intézkedő' volt egyebek között az első negyedévben az egészségügy, a felsőoktatás, a vasút dolgozóinak bér- és fizetésemelése vagy például a nyugdíjak évenkénti 2 százalékos növelésére hozott rendelkezés. G zocialista államunk fi- gyelemmel kíséri az áremelkedések által leginkább érintett rétegek sorsát és erejéhez mérten rendre megteszi a szükséges intézkedéseket. Ugyanakkor a szakszervezetekkel együtt szigorítja a vállalatoknál az árellenőrzést, hogy megakadályozza az indokolatlan árdrágítást, és ne jöhessen létre ilymódon tisztességtelen haszon. ALFÁZÁS Barátom, a vezető állatorvos, egyik kollégája társaságában, zsákokkal a vállán ingajáratot végez egy vontató pótkocsija és a takarmányos kamra között. Tevékenysége nem tűnik olyannak, mint amilyenhez az egyetemi diploma nélkülözhetetlen, esért megkérdem: — Mit csináltok? A kérdés nem egészen szabatos, hiszen látom, de a „miért”-et ilyesformán is lehet tudakolni. — Al fázunk! _ ? K iderül, hogy ténykedésük szűkkörÜ szállóigévé vált magyarázata — szerencsére! — nagyonis elterjedt munkamorált tükröz. Noha nem tudnak róla, széles e hazában nagyon sokan alfáznak. Az „alfázás” kifejezés onnan ered, hogy valahol felvettek egy új takarítónőt. Ügyrenddel rendelkező munkahelyre került, ahol ki- nek-kinek nagyon pontosan körülírták munkaköri kötelességét. Ez jó és fontos, hiszen társadalmi rendünk alaptörvényei közé tartozik, hogy a dolgozók ne csak jogaikkal, hanem kötelességeikkel is tisztában legyenek. Éljenek jogaikkal és teljesítsék kötelességüket. Igen ám, de történetesen ezen a (témánk szempontjából teljesen közömbös, hogy milyen) munkahelyen az újonnan felvett takarítónő előírt munkaköri kötelmei közül hiányzott az, hogy a gondjaira bízott 20—30 négyzetméter közötti alapterületű szobát időnként az „Alfa” nevezetű padlóbeeresztő szerrel is kezelni köteles. Tehát nem alfázott. A két állatorvos viszont alfázott. Valamilyen (témánk szempontjából talán nem is egészen közömbös) okból nem tudták elnézni, hogy a frissen érkezett tizenöt mázsányi szemes takarmányt az egy szem, idős állatgondozó maga vonszolja be a takarmányos helyiségbe. A vontató vezetője sem volt erre a paragrafusok értelmében kötelezhető, de ennek ellenére, ő is alfízott. Élek a gyanúperrel, hogy furcsa gondolkodásmódjukkal éppúgy nem állnak egyedül Magyarországon, mint ahogy azok sem, akik nem hajlandók alfázni. Néhány példa: alfázik a főkönyvelő és a pénzügyi osztály vezetője, amikor egy nehéz íróasztalt saját vezetői kezükkel visznek át a másik szobába. Alfázik a vezető mezőgazdász, amikor külön honorárium nélkül vállal el egy-két továbbképző előadást termelő- szövetkezetében. Ugyanígy a MÁV-jegykezelő, aki legutóbb Szekszárdon az egyik személy- vonatról nemcsak lesegített egy idős asszonyt, hanem — eső lévén — csomagját a peron fedett árkádjaiig vitte. Alfáztak mindazok, akik néhány hónappal ezelőtt a kommunista vasárnapokon órákat szenteltek lakóhelyük utcái, terei szebbé tételére. Hosszan, nagyon hosszan lehetne még sorolni, hányféle foglalkozású, beosztású és korú ember alfázik minálunk. Ügy tűnik, mintha ez a tevékenység lenne a társadalomért, a közösségért többet tevés alfája. És ómegája is.-s -n Népújság 5 DK. PliUTYI OTTÖ Mire ment a fizetett szabadság? Hogy mire? Építkezésre. N agy takarításra. Disznóölésre^ Búcsúra. Háztájira. Az esős napokon ráírta az Anti. * A szakcsi Uj Élet Tsz-ben kétszázötvenen vehetnek ki szabadságot. A tagok száma 722, ebből 259 a nyugdíjas 463 a dolgozó. Szabadság annak jár, aki a kötelező 250 munkanapot ledolgozta. A munkaügyes négy éve minden tavasszal kifüggeszti a névsort, az emberek átböngészik. Erre az évre 13 nap jár. Ha fizetik, hát jól jön. Üdülni? — Néhanapján elmegyünk Igalba, esetleg Harkányba egy-egy napra. — Két hétre, beutalóval, koszttal, ellátással, pihenni. — így még nem voltam, de nincs is nekem arra időm. Dolog nélkül két hétig? Ki se bírnám. — Belejönne. — Bele hát. Csak a fejem fájna, hogy mi van itthon. A főkönyvelő az idén Fiúméban volt és Egerben. Az elnök, mióta itt van, nem vette ki a szabadságát. Igaz, járt tavaly Olaszországban, idén a kiállításon, Újvidéken — tanulmányúton. — Nincs ideje Az irodisták tizenhármán vannak, egy maszek alapon, egy pedig CSÉB-bel volt Harkányban üdülni. Hatan mentek a Szovjetunióba a barátságvonattal. A főállattenyésztő és a főkönyvelő-helyettes augusztusban Lengyel- országban volt — tanulmányúton. A fizetett szabadságát a főkönyvelőn és a két irodistán kívül üdüléssel, pihenéssel ebben az évben nem töltötte senki. Ha valaki Harkányba akar menni, elmegy az orvoshoz, — bajt az mindig talál —, fürdőjegyet is kap. Ingyen. — A fiatalok? — Példa kell? Sárhegyi Tiborné. Huszonnégy éves és még nem töltötte pihenéssel a szabadságát. Idén nyáron cu- láger volt, a jövő nyáron culáger lesz. Épít, kuporgat, épít. — És ha lehetne? Hova vágyna? Külföldre? Nevet. — Harkány is megtenné. Horváth Vendelné, — mondták, ismer mindenkit, ismeri a régi, meg a mostani életet is. — Üdülni a falusi ritkán megy. Ha megjön a beutaló, megkérdezzük az orvost, kire férne rá, kinek fáj legjobban a reumája. Legutóbb Marosi Gábor volt, meg Buglavetz János. De sokszor megesik az is, hogy nem megy el az, akit küldünk. Marad, marad és csak végzi mindig a ház körüli munkát. A szabadság 13 nap és mikor gondolják, hogy megvan a kétszázötven nap, megnézetik, mennyi van vissza és ráíratják a munkalapra. Esős napra, vagy ha más dolog volt. Kifizettetik. — Falun a lány, ha betöltötte a tizennégy, tizenötöt, férjhezment. Én is tizenötöt töltöttem, mikor a lábamra álltam. Most se sokkal később kötik be a fejüket — toldanak a házhoz, újat építenek. Kész lemondás. — Kimondottan szabadságra nem megy senki. Idős asszonyok, akik tán sosem dolgoztak a tsz-ben, pár napra elmennek Harkányba. — És akik dolgoztak? — Azok sose. — Szervezik nyáron ezeket az utakat Igalba. Két-három tehergépkocsi viszi azokat, akik jelentkeztek. Ahogy adja a munka. Hétköznap is. Hétköznap még többen mennek, mint vasárnap. Mert a vasárnap ünnep. — Sokszor a jót úgy kell rájuk tukmálni. Némelyik sajátmaga ellen való. Szemléletváltozás kellene. — Volt olyan asszony, akinek fölolvasták a nevét a közgyűlésen, hogy üljön a díszelnökségbe. Nem ült. Szégyellette. Pedig annyira akarnánk, hogy minden szépen, rendesen menjen, úgy, ahogy való. / Harkányban a tsz telket vesz, üdülőt épít, húsz férőhelyeset. Az elnök azt szeretné, ha nemcsak itt látnának, Igalba járnának, hanem, hogy lásson, nézzen, ismerkedjen a tsz-tag. Más emberekkel, más életformákkal. • A Szekszárdi Faipari Vállalatnál kétszáznegyvenen dolgoznak. Beutalóval 19-en üdültek, de 25-en megtehették volna, mert hatot más vállalatnak adtak át. — És a maszek üdülések? — Arról kérem kimutatásunk nekünk nincs. VARGA MÁRTA 1970. november IS,
