Tolna Megyei Népújság, 1970. október (20. évfolyam, 230-256. szám)
1970-10-18 / 245. szám
Homoródy József: Francophil notesz, II. KENYÉR ÉS FILLÉR P árizsban is álnokok a tárgyak: a pultra ve-» tett apró pénzdarab vigyorogva kikerülte az érte nyúló kacsót, leugrott a földre, virgoncul ka- rikázva rejtekhelyei keresett, ahol aztán kuncogva meglapult. Kikapartam a talpam alól a kis pimaszt, s a tőlem telhető legfranciásabbra szándékolt galantériával nyújtottam tulajdonosának: Voilá, Madame! Egy pillanatig úgy látszott, túlbuzgó voltam, s felsültem, mert a kék szemhéj, az éjfekete, seprős pilla alól ugyan hálás tekintet villant rám, a halványrózsaszín ajak azonban kissé utálkozva sóhajtotta: Ah, si peu! Aztán a hölgy mégis átvette a kevéske pénzt s bűbájos mosollyal . nyugtázva lovagi szolgálatomat utánozhatatlan charmemal köszönte meg fáradozásomat: Merd infiniment, Monsieur! Ezt a végtelen köszönetét egy péküzletben raktároztam el kedves emlékeim közé a di- áknegyedben, a Quartier Latin- ben. a Moufctard és a Rue BlainviUe sarkán, a valószí- nűtlenül karcsú hölgy magasított derekú, borvörös maxi- szoknyájával. óarany selyemblúzzal és fekete zsinóron a nyakában függő hatalmas remetekeresztjével együtt. A hölgy és jómagam is terme-, szetesen baguette-et vásárolt á péknél, azt a negyedkilós rúd alakú kenyeret, ..amely * frissgii, olyan ropogós, mint a hajdan volt pesti pacsni, az illata s az íze pedig mindig gyermekkorom őszi reggeleit juttatja eszembe, amikor nagyanyám a kemencéből éppen kivett, frissen sül,t cipó még forró gyürkéjét hozta be ébresztőül az ágyamba. A nem egészen friss, vagy éppen másnapos baguette persze már nem ilyen finom, sőt némi rokonságot mutat a pappendeklivel: szívós és papíros ízű. Ezért minden valamirevaló francia pék napjában legalább háromszor friss bagmeíte-halmokkal rakja meg a polcát, illatuk messziről is becsalogatja a vevőt. Ennek okából a pék igen megbecsült személy Francia- országban, a baguette pedig szerves része a francia mítosznak, akár a parfőm vagy a Napóleon-konyak. A mindennapi kenyér frankhonban minden nap, minden órában friss baguette-ct jelent, s a francia gyerek csak úgy tudja elképzelni a csodálatos kenyérszaporítást, hogy Jézus friss, ropogós baguette-eket osztogat. Persze, ezt már az unalomig elmagyarázta ' minden francia útijegyzet, mégis szükségesnek láttam előrebocsátani, mert az imént föstött jelenet, s amit még elmondandó leszek, csak ennek ismeretében érthető igazán. Kéziratokat nem- őrzünk meg és nem adunk vissza! Csak olyan irodaimi munkákra válaszolunk. amelyekben a tehetség jelét látjuk. Kezdeném talán azzal, hogy mint mindenütt a világon, Franciaországban is állandóan emelkednek az árak, s mögöttük jócskán lemaradva kullognak a bérek. A szóban forgó baguette ára is minduntalan emelkedik: Jelenleg 58 centimes. Ez bizony nem olcsó, ráadásul még egy hátulütője van: filléreseket is elő kell guberálni a fizetésnél, vagy a visszaadásnál. Ami azért kellemetlen, mert Párizsban is olyan ritka a centime, mint Moszkvában a kopejka. A péknél tehát gyakran nem tudnak visszaadni. Ebből aztán parázs jelenetek adódnak, mert a garast közismerten a fogához verő francia polgár nem hajlandó tudomásul venni, hogy váltópénz híján két centimes-mal többe kerüljön a baguette-je, vagy a kerek összeg kedvéért ötöt legyen kénytelen venni, ám akkor nem fogyaszthat mmden étkezéshez frisset. A súrlódásokat elkerülendő, a francia pékek Kolumbusz- lojása megoldást találtak: bejelentették, hogy a negyedkilós baguette augusztus 15-től 26 dekás lesz, az ára pedig kereken 60 centimes. Ez a rendkívül célszerűnek és kényelmesnek látszó megoldás mégis nemzeti közfelháborodást váltott .lej, Nem azért, mintha a franciák nem bíztak volna a pékek becsületességében, s föltételezték volna, hogy a bejelentett súlygyarapítás csupán szemfényvesztés, a két centi- ■mes-jukért egy grammal sem fognak több kenyeret kapni. Ellenkezőleg, a fölháborodás oka éppen a súlygyarapítás volt! \ Országszerte egyhangú volt a felhördülés: nemcsak a ba- guette íze, színe, formája, frissesége szent, hanem a súlya is! A 26 dekás baguette már nem baguette, annak a kenyérrúdnak pontosan 25 de- kásnak kell lennie, egy grammal sem többnek, sem kevesebbnek. különben csorba esik a nemzeti becsületen! Annyira ment a dolog, hogy a kormánynak is be kellett avatkoznia, bejelentvén: nem ismeri el a pékek ár- és súlykorrekcióját, maradjon csak a baguette a hagyományos negyedkilónál, s az ára is maradjon 58 centimes. Igen ám, de akkor meg a pékek hördültek föl, s verték a pultot: tarthatatlan az 58 centimes-os ár, mert egyszerűen nincs elég aprópénz, ők pedig nem vállalják a mindennapos, kínos jeleneteket a vevőkkel. Ezen könnyen segíthetünk, mondta a kormány, s elrendelte, hogy a Banque de France haladéktalanul veresen elegendő fillért. Ennek a föladatnak a bank eleget is tett: augusztus végén 3 millió vadonatúj centime-os pénzérmét hozott forgalomba. Közülük való volt az a centime is, amelynek fejében az igazi franciás charme-ból kaptam ízelítőt. * • Szerencsém volt. Hallom, hogy a pékek súlygyarapítás nélkül is emelik a baguette árát: még októberben 60 centimes lesz darabja. És akkor végképp semmi becsülete nem lesz megint a eentime-nak. Ha elhullajtja egy dáma, s fölemeli valaki neki, bizonyára azt mondja majd: Fi done! S elhajítja. Ebben is lehet báj, de charme aligha. IHASZ-KOVACS ÉVA: EMLÉK-FAHASÁBOK Szívemben emlék-fahasábok. Alattuk gallynyi lehetőség: „Ha a két monogram kovakövét dörzsöljük, végtelen erdőtűz kerekednék: a piciny ég — íriszeden — lángbaborulna; vadakként bolydulnának újra az álmok s belehalna a madár is... — beláthatod — mindez félelmetesebb volna haragodnál. Szívemben emlék-fahasábok; emlékező arcod a Mária-kútban. Várom, hogy az áldott víz szertegyűrűz. Kérem a mit-tudom-én-kit: arca ívével települjön a kútra, akarom: arca ívével ízzé-porrá zúzza az arcod; élét, színeit annak az ÖSZ-nek. És szél se segít. Felfelé kútban az ég, káváján szép, szelíden mosolyogva ül az öröklét a sosem-kellett-volna-hinni-nekiszerelémmel... Gyarló isten-iker vagy! — motyog a szít:; Johannám ég az emlékfahasábon ... Pablo Picasso avlgnoni kiállításáról: PIPÄZÖ FÉKFI Palásti László: Osztálytársak A főosztályvezető rosszul lett hivatalában, az előhívott orvos veserohamot állapított meg. Húsz perccel később a beteg már a kórházban volt. A sebészfőorvos beadta az injekciót, és a beteg fájdalmai megszűntek. — Ha nem tér vissza a roham, nem kell operálni. Ha azonban újból... A főorvos elhallgatott. Jól megnézte a betegét, és megkérdezte: — Nem a Barcsayba járt? — De igen. — Akkor te vagy a Gombóc! — Én. És te vagy a Kopasz! Nahát, hogy te sebészfőorvos lettél! Emlékszem, sírtál, amikor szálka ment a kezedbe. — Emlékszel? Annak már közel negyven éve. És te? — Főosztályvezető vagyok az Azértban, a számvitelin. A sebész elmosolyodott: — Te? Hiszen mindig pótvizsgán mentél át számtanból. Na, szervusz. Mindjárt visszajövök, egy . vakbelest kell megnéznem. A főosztályvezető emlékezni kezdett... Egyszer összevesztek valami szamárságon, verekedés lett a dologból, ö a fejes vonalzóval jól fejbecsapta Kopaszt. Akkor sokáig haragban, voltak ‘és később sem békültek ki egészen. És most ő fogja megoperálni? Biztos, hogy nem felejthette el a fejes vonalzót! Éo most kés lesz a kezében. Az ápolónő jött be: — Hallom, a főorvos úr iskolatársa. Arany keze van a főorvos úrnak! Azzal az arany kezével adott neki a Kopasz negyven évvel ezelőtt egy nagy pofont, és akkor vágta ő fejbe a vonalzóval. De talán elfelejtette... Egy ilyen híres orvos szórakozott, feledékeny. A főorvos visszaérkezett: — Emlékszel, hogy egyszer fejbevágtál a nagy fejes vonalzóval? Négy öltéssel varrták be a sebet. Sokáig látszott a helye a koponyámon. Nna, reggel megnézlek. Este kapsz még egy injekciót, talán elkerülhetjük a műtétet. Ha nem, akkor én foglak operálni. Kapsz altatót is. Szervusz. Az altató csak éjfélig tartott. A főosztályvezető arcát kiverte a verejték. Félt... Mindig gyáva és borúlátó, pesszimista ember volt. A hivatalban is félénknek ismerték. És most félt a Kopasztól. Lám, az orvos nem felejtette el a fejes vonalzót! És ha műtétre kerül sor, ki lesz szolgáltatva volt osztálytársának. No, de orvosi eskü is van a világon. És egy gyermekkori verekedés miatt nem fog negyven év után elégtételt venni, hiszen az gyilkosság lenne! Vagy műhiba? Nem, nem, őrültség. Másnap az orvosi uszály élén bejött a főorvos. — Gratulálok, — mondta —, hallom a főnővértől, hogy semmi fájdalmad sincs. Nincs szükség műtétre! örülsz? — Nagyon — válaszolta felszabadultan a beteg és arra gondolt, amennyiben egyszer megint rohamot kapna, azon lesz, hogy más kórházba kerülj öo.
