Tolna Megyei Népújság, 1970. szeptember (20. évfolyam, 204-229. szám)
1970-09-06 / 209. szám
Dávid Józsefi VALLOMÁS Közízlés és korszerűség IGAZ TÉTEL: valamely osztály a politikai és gazdasági hatalom birtokbavételével győzelmének legfontosqbb feltételeit valóra váltotta ugyan, uralmát azonban nem mondhatja teljesnek, amíg olyan kultúrát nem hoz létre, amely az egész nép sajátja, gondolatvilágának, ízlésének és — közvetve — erkölcsi felfogásának is kifejezője, egyben alakítója. A kultúrát pedig akkor nevezhetjük valóban össznépinek, ha két alaptényezője, a művet alkotó és az alkotást inspiráló-befogadó közönség viszonya harmonikus. Vagyis: az alkotó mennél szorosabb kapcsolatra törekszik azokkal, akikhez szólni, akikre hatni akar, a közönség viszont igényli ezt a szolgálatot, figyelmes hallgatója, olvasója, nézője a neki szánt alkotásoknak. Érti, átéli és — ho kritikusan is — értékeli az író, művész munkáját, vagyis: aktív műértő. Ilyen közönség nélkül a legjobb szándék is hatástalan marad, s kérdésessé válik az alkotómunka tulajdonképpeni értelme. Hasonló feli imerések, félelmek fakasztották Adyból a „Szeretném, ha szeretnének" megrázó strófáit. A SZOCIALISTA KULTÚRA, tartalma és célja szerint minden eddiginél szélesebb körű műértő közönséget igényel. Ennek alap- feltétele a közműveltség és közízlés mainál jóval magasabb színvonala. Közismert tény, hogy a „komoly", „modern" irodalmi és művészeti alkotások értékét, sájátos szépségeit, gyakran jelképesen tolmácsolt mondanivalóját inkább csak a „beavatottak" szűk tábora ismeri és értékeli, az átlagos ízlésű „egyszerű ember" , nem érti, következésképpen nem érzi magáénak, s nem is érdeklődik irántuk. A kulturarisz- tokraták kényelmes — és hamis válasza erre: ne tó-ődjünk a „neveletlen” tömeggel, hadd éljen a giccsel, úgyis „az kell neki”, irodalomban, muzsikában, képben-szoborban egyaránt. Ha az ilyen választ el is utasítjuk, nem hunyhatunk szemet a tények előtt: a többség általános műveltsége — tisztelet a kivetélnék — erősen hiányos, ízlése pedig különösen elmaradott. Annak ellenére, hogy az elmúlt két évtizedben óriási energiákat és anyagi eszközöket áldoztunk a közműveltség színvonalának emelésére, a közízlés fejlesztésére, és silány ponyvaregények, a kispolgári ízlést kiszolgáló bulvárdarabok, limonádéfilmek, giccsképek és szirupos muzsika helyett a szocialista és haladó polgári irodalom, zene és ' képzőművészet értékes alkotásait kínáltuk a tömegeknek. A széles közönség ízlésében tapasztalható szintkülönbségek azonban nem szűntek meg, s a jó műveket értők, kedvelők tábora továbbra is szűkös, —alig nőtt, ha ugyan nem csökkent az elmúlt években. Mik ennek ai okai? Kétségkívül: a múlt öröksége még érezteti a hatását. De az idő múlásával egyre kevésbé hivatkozhatunk erre, mint tő okra, mert a közízlés állapota a megváltozott szocialista viszonyok között sem javult lényegesen, sőt esetenként romlott (például: a falusi életforma átalakulása során a népi művészetet nagymértékben kiszorította a giccs.) A kispolgári ízlésnormák — részben kultúrpolitikánk Kéziratokat nem őrziink meg és nem adunk vissza! Csak olyan irodalmi munkákra válaszolunk. amelyekben a tehetség jelét látjuk. gyengeségei miatt, másrészt a múlt nosztalgiájaként — további tért hódítottak a jobb körülmények közé került rétegekben, sőt az ifjúság körében is, amelynek pedig minden lehetősége megvolt és megvan az önművelésre. Sokan az anyagi jólét általános emelkedésében látják az egyidejűleg tapasztalható kulturális igénytelenség és érdektelenség fő okát. Valóban: az életszínvonal emelkedése nem vonta maga után automatikusan a szellemi gazdagodást, mint azt régebben hittük és reméltük. De ez nyilván természetes. Az „előbb a gyomor, azután a szellem” tétele nemcsak az éhség-jóllakottság viszonylatában igaz, hatótényező maradt a „lakás—tv— fridzsider—autó" törekvések folyamatában is. JELENTŐS RÉTEGEK műveltségi szintjének stagnálásában biológiai és lélektani tényezők is közrejátszhatnak. Lehet, hogy oz egzisztenciális emelkedés lehetősége annyira leköti az apák nemzedékének fizikai-szellemi energiáját, hogy idő, s kedv már csak a lazítást kínáló, olcsó szó rakozásra jut, önművelésre fáradtak már, nem is igénylik, megelégszenek addigi szokásaikkal, régi beidegzettségeik, ízlésük rabjai maradnak, s a közműveltség minőségi emelkedése majd a fiák nemzedékében vblósul meg. Figyelembe kell vennünk még egy igen fontos, általános törvényszerűséget: a közízlés természetszerű konzervativizmusát. Azt, hbgy d nagyközönség mindig elmarad a legújabbtól, hogy aztán már a túlhaladott tegnapi, késve elfogadott ízlésnormákhoz ragaszkodva, idegenkedéssel fogadja, illetve elutasítsa a mindenkori legújabbat. Ez az idegenkedés az újtól erőteljesen tapasztalható napjainkban, amikor a modern irodalom és művészet szakembereket iszavarba- ejtő bőségben ontja újszerű témáit, szinte naponta új meg új formai kísérletekkel lepi meg a közönséget. Szocialista kultúráik korszerűsödése loiytán nálunk is tapasztó Ina tó ilyenfajta fáziseltolódás az alkotók törekvései és a nagyközönség lassabban változó ízlése között. Túl komor volna a fenti — vázlatos — helyzetkép? — Nézőpont kérdése. Ha számításba vesszük eddigi, a további munkához jó alapokat kínáló eredményeinket, és azt, hogy a problémák egészségesen lejlcdö kulturális életünk egészén belül jelentkeznek, semmi okunk a kishitűségre. Ha népművelő munkánk eddig nem hozta meg a kívánt eredményt, vonjuk le bátran a következtetéseket. A célkitűzés jó, de valóravóitásóban bizonyára nem voltunk eléggé következetesek,' s hiányosak, elégtelenek voltak az esztétikai nevelés alkalmazott formái es módszerei. HOSSZAN TARTÓ SZÍVÓS, az eddiginél szélesebb körű és hatékonyabb munkára van szükség a dolgozó tömegek ízlésének oly- fo“ú kiműveléséhez, hogy modem szocialista irodo'munk és művészetünk értő hívei, és a kívánt mértékben alakítói i's legyenek. A feladat kettős: egyszerre szolgálja az alkotói munkát és tömeg nevelést: egyiknek lemaradása a másik átmeneti el- bizonytalankodását, stagnálását is magával vonhatja. Igen bonyolult, türelmet és sok leleményt igénylő munka, de vállalnunk kell, mert az Í2lésfeilesztés része a szocialista világnézet, életforma és erkölcs kialakításának. ARTNER TIVADAR Amikor a1 hivatalsegéd megjelent a folyosón, a zsibongás kissé csendesült: — Pásztor Pál ég Pásztor András! A hetes tárgyalóterembe! A szólítottak összerezzentek. András felugrott, majd segített a bátyjának is talpraáll- ni, aki a hóna alá helyezte mankóit, s baktatott az öcs- cse után. A nacionálé után előbb a féllábút kérdezték. Pásztor Pál fel akart tápász- kodni. de a bíró intett, hogy ülve maradhat. — Nem gondolta, hogy a csalás, a hatóságok félrevezetése komoly következményekkel jár? — Kérem szépen, amikor Andrisunk jött és mondta, hogy már kigondolta hogyan tudnék én mégis meggyógyulni, már csaik arra gondoltam, hogv még egyszer kimehetnék a Galagonyásra. Mert pünkösdkor lesz egy éve. hogy a házból se tudtam kimozdulni. — De hiszen maga már három éve beteg, lett volna ideje és, módja gvófnnHatni magát. Miért nem tette? — Hát ugye... a munka. Mindig tele voltunk tennivalóval. — Miért nem mondja el őszintén, hogy sajnálta a pénzt orvosra, kórházi költségre? — Járt hozzánk a Mák Rozi. Főzött az mindenfélét a lábamra. Locsolgattuk borogattuk. Tessék elhinni, kérem annyit evett, meg ivott az a fogatlan vénség hogy azért talán már orvost is fogadhattam volna. — Végül is a kuruzelás meg a zsugoriság elvitte az egyik lábát. — Hát... el, A főorvos úr mondta, hogy még örülhetek, hogy a másik megmaradt, meg hogy egyáltalán élek. — Mit tu(l még mondani? — Megkövetem a tisztet bi- róságot. . . Belátom én, hogy igen rosszat tettem, s ha büntetnek. inkább az én fejem lölül vigyék el a házat, minthogy szegény öcsém, Andrisunk nyugdíját, aki ha bűnös is. nékem jót akart. . . Ezután Pásztor András mondta el vallomását: — Az elmúlt tavaszon már nem bírtam nézni a nyomorúságát. Akkor se ülni. se állni, még a jószágok körül se tudott mozdulni. Oly volt mindkét lába, mint a tuskó. Teli csúnyaságokkal. Mán en- gedelmet kérek, de olyan ... szóval, meg sem lehetett állni mellette, mert szédült az ember a büdösségtöl. Hiába mondtam én végtelenül, még akkor is, hogy lehetne segíteni. Eladják az egyik darab szőlőt. Lett volna vevő is rá. De nem. Margit, a felesége is csak azt hajtogatta: ha a jó isten akarja, meggyógyul. Meg mit gondolok én; még a hóz is rámehetne a kórházi költségekre. Nagyon fájt az nékem. kérem szépen, hogy a testvéremet így kellett látnom. Nyolcán voltunk mi, de mindegyik megtalálta a helyét, csak ez — vágott tekintetével a bátyja felé — lett egyedül olyan magánakvaló. Úgy mondom meg. ahogy van, 51-ben én sem tudtam kijönni az itthoni dolgokkal. Odaadtam azt a kis fődet, amit kaptam, a téesznek, s mentem Barciká- ra. Tisztességgel dolgoztam én kérem. Megmondhatta Szabó elvtáp? is. a volt művezetőm, meg mások, akik még ott dolgoznak. Meg is becsültek . . . Nem mondom az államunk nvugdíiat adott. De . .. Pásztor András alacsony, szikár teste itt megremegett, s mintha gombóc keHilt volna a szájába, levegő után kapkodott, majd előhúzta zsebkendőjét. — Arról beszéljen — figyelmeztette a bíró — hogyan követte el a csalást, illetve a hatáság félrevezetését. — Túl a folyón akkor kezdődött el az ártéren a csatornaásás. MondtáK, hogy nyug" díjasok' is mehetnek. Nem tudom én kérem, ■ hogy akkor hová tettem az eszem, csak szaladtam Palihoz és mondtam. hogy szedje elő á munkakönyvét. Tudtam. hogy évekkel előbb egy szezon alatt dolgozott a cukorgyárban, de azt mondta, hogy ha csak három napba eszik egy falás kenyeret. akkor se megyen többet abba a gőzpokolba. — Szóval, előkerült a munkakönyv. — Igen. — egyenesedett ki Pásztor András, majd így folytatta: én meg mentem ku- bikolni. — Nem a maga, hanem a bátyja. Pásztor Pál munkakönyvével, Igen? — így volt kéremszépen. — És aztán? — Tán két hónapjára ró, mondom a Palinak, most már elmehetsz az orvoshoz. Megvan az ingyen orvos, s ha kell a kórház is. Vittük is be szekérrel az, orvoshoz, az meg azonnal hítta a mentőket. Egyenesen b® a kórházba. Menteim vele. Ott meg a főorvos, amikor meglátta, csak elszömyűlködik: mióta dolgozik maga ilyen lábakkal — kérdezte. Akikor már éreztem, hogy baj lesz, mert a főorvos úr nagyon szentségeit, meg kérdi, hol van ma ebben az országban. olyan vállalat, munkaadó, amelyik ilyen állapotban is dolgoztat embereket. Telefonon hívatta a csatornaépítő vállalatot. Ordított! Onnan meg visszatromfoltate, hogy ilyen nincs. Ök minden felvett munkást először orvosi vizetre küldenek, meg mi. Akkor már. akár én is ott maradhattam volna a kórházban, mert úgy legyengültem, hogy alig bírtam kivánszorogni az állomásra. *— Hamarabb kellett volna gondolkozni — szólt közbe a bíró, de talán csak azért hogy Pásztor András egy kis lélegzethez jusson. — Tudom én azt most már, kérem, hogy rosszat tettem. De hát a testvérem. Jót Akartaim neki. Gondoltam ezzel a böszme eszemmel, hogy jósze- rint ma már mindenki sztk-s ebben az országban még a téesz-parasztok is, hát ez az egy beteg se nem oszt. se nem szoroz. Ha már olyan magá- naikvaló lett. s minden olyan jótéteményből kimaradt, amit most élvezhet az ember, mért kellene neki ezért elpusztulni, hiszen ... ő is csgik ember. — Ember, ember — bólogatott a bíró, s talán ez elég is lett volna ahhoz, hogy visszavonuljanak ítélethozatalra, de Pásztor András előbbre lépett az emelvényhez, K kibuggyant belőle a hangos sírás: — Tisztelt bíró elvtárs. Mán ne tessék neheztel nj rám, hogy így szólítom, de ugye én ipari munkás voltam. Ott az igazgató is elvtárs volt. Nagyon kérem, ha a törvény megengedi, a nyugdíjam... a nyugdíjamhoz.... mert ugye nem akartam én rosszat... így inkább tegyenek tömlőébe. akár egy évig is, csak azt a biztos megélhetést ne bántsák ... mert másom sincs nekem, kérem ... nem szeretnék én a gyerekeimre szorulni... — Nyugodjon meg — mondta a bíró. majd felszólította őket, hogy fáradjanak ki a folyosóra, amíg meghozzák az ítéletet... PARDI ANNA: HOSSZÚ ÉLET Három napból állt. ■ Az első nap húsz esztendő. A második nap ötven esztendő A harmadik nap hetven év legfontosabb percei csak egyetlen személlyel s csak a haláláig igazolhatóan. BUDAY GYÖRGY: TAVASZ (A külföldön élő magyar művészeknek a Műcsarnokban rendezett kiállításáról.)
