Tolna Megyei Népújság, 1970. augusztus (20. évfolyam, 179-203. szám)
1970-08-06 / 183. szám
>TTTTU»mTTTTTTmTYTTTTTTWTTTTYTTmfrTmTTTTTTmT YTTTWTVVTVVTTVYTVTTTTYYVTVYTTTTVTTVYTVYTTVWVTVTTTTVVTVVVir» Szabó László—Sólyom József: Kémek a búvárhajón 13. — Jöjjenek vissza — kiabálta Dasch németül. — Itt felejtették a zsákokat! De a matrózok örültek, hogy minél távolabb kerültek az öt ügynöktől, s még akkor sem néztek hátra, amikor már gumicsónakjukkal jó távol eveztek. Nyilván azt gondolták, hogy túl sok időt töltöttek a parton és a parancsnok nem csupán türelmetlen, hanem esetleg valami veszély is fenyegeti a tengeralattjárót. Semmi más nem hiányzott volna, minthogy ők ott rekedjenek Amerika földjén... Néhány perc múlva az öt kém hallhatta a búvárnaszád hajócsavarjainak a zúgását, majd alámerülését. Az U 202 elindult vissza, Európa felé. Az ügynökök gyorsan felkapták a táskákat, aztán elindultak. Már jó messzire eltávolodtak, amikor Dasch észrevette, hogy Burger nem követi őket. Hátrafordult és visszakiáltott: — Gyerünk már! — Megyek! — hangzott Burger válasza. A partraszállás helyén rengeteg áruló jel, nyom maradt. Ott volt valamennyiüknek a lábnyoma, sőt még a tengerészeké is, de ezenkívül ott hevert a homokban egy Ostertolz Zigaretten feliratú doboz, egy Weinbrand-címkés palack, és néhány méterrel arrébb, több, német tengeralattjárón használatos matrózzubbony. Dasch megállt, s Burgerhez fordult: — Ezekkel a nehéz bőröndökkel nem sokra megyünk. Az lesz a legjobb, ha itt elássuk és később visszajövünk értük. így is lett. Gyorsan gödröket ástak a homokban és elrejtették a bőröndöket. Ebben a pillanatban motorzúgást hallottak. Most vették észre, hogy egy út közvetlen közelében vannak, ahol egy őrökkel megrakott autó száguld feléjük. A gépkocsi ugyan nem állt meg, de mindenfelé lámpák gyulladtak. Daschék ijedten tapasztalhatták, hogy körülöttük kis épületek, a parti őrség barakkjai állnak, vagyis jó néhány kilométerrel arrébb szálltak partra, mint ahogy eredetileg tervezték. Hajnalodott. A náci kémek egy fehér épületet pillantottak meg, tetején az amerikai lobogóval. Nem messze tőlük egy falu feküdt. Az ügynökök félve, fáradtan, álmosan indultak a falu felé, az úttest szélén. Amikor egy keresztúthoz értek, a parancsnok úgy döntött, hogy a vasútállomás felé mennek. Hajnali öt óra volt, amikor megérkeztek a Long Island-i vasútállomásra. Elhelyezkedtek a padokon, és bóbiskolva várták a hajnali vonat indulását. Később megváltották a jegyeket, valamennyien Jamaica felé — így szólt Berlinben az utasítás. Nemsokára befutott a vonat, s külön-külön kocsikba szálltak, csak Dasch és Burger tartott együtt. Jamaicában leszálltak és megállapodtak, hogy másnap, pontosan délben, a New York-i pályaudvaron találkoznak. Dasch még eligazította társait, hogy hol vegyenek ki szobát — a Central park közelében —, aztán adott nekik ezer-ezer dollárt, ő pedig Burger társaságában bement egy kis vendéglőbe reggelizni. Miután túlestek az'első amerikai étkezésen és a forgalom első, szokatlan percein, kerestek egy borbélyt, hogy leborotváltassák a tengeri úton kinőtt szakállukat, Pénzük volt bőven, egész ruhatárat vásároltak maguknak, főleg könnyű nyári öltönyöket, cipőket, ingeket, bőröndöket. Dasch, mivel a tengeralattjárón felejtette borotvakészülékét, bement egy dorgériá- ba, hogy vásároljon. Amikor belépett az üzletbe, összecsapta a sarkát, magasra lendítette a jobb karját, s „Heil Hitler”-rel köszöntötte a megrökönyödött tulajdonost. A drogista jól megnézte a különös vevőt, majd — abban a hiszemben, hogy vásárlója meghibbant — így szólt hozzá: — Parancsol, Mister Hitler! Dasch elnevette magát, aztán szó nélkül megvette a borotvakészüléket, és sietve kiment a boltból. Burger odakint várta. Mindketten felszálltak a New York felé induló vonatra. Kezükben himbálózott a 78 ezer dollárt tartalmazó táska... — Amikor New York központi pályaudvarára értek, úgy döntöttek, hogy a nagy összegből valamennyit kivesznek, a többit pedig táskástól beteszik a poggyászmegőrzőbe. Hívtak egy taxit, majd a Corvemen Clinton szállodába hajtattak. A két legjobb szobát bérelték ki. — Én most pihenni akarok — közölte Dasch Burgerral, aztán leheveredett az ágyra... Másnap, a megállapodás szerint, kimentek a pályaudvarra és találkoztak a többiekkel. Itt megegyeztek, hogy amíg meg nem érkezik a második csoport, minden délben ugyanitt találkoznak. Dasch délután azt javasolta Burgernek, hogy menjenek el a legelőkelőbb szállodába, a Waldorf Astoriába, s ott vacsorázzanak. Burger mindenben benne volt. Már javában iszogattak, amikor Dasch egyszer csak kikelt Hitler zsidó- ellenes politikája ellen. Burger először nagy szemeket meresztett rá, de aztán ő is sejtetni engedte, hogy már neki is volt néhány kellemetlenségben része a G estapónál. Ekkor Dasch hirtelen a következőket mondta: — Rendben van! Kijelentem, tekintet nélkül a múltadra, hogy nem tartalak igazi nemzetiszocialistának! te tudod mit? Játsszunk nyílt kártyákkal. Tulajdonképpen miért csatlakoztál a csoporthoz? Mert azt már tudom, nem azért, hogy a birodalomnak szolgálj. (Folytatjuk) líjpn tAAAAAAAAA>*»«**AAAA>AAAAAAAAAAAAAA«AAAAAAAAAAAAAAAAAA». Hirosima szemtanúi A szennyes víz íze (Okumura Masasi beszámolója) ii. Azon a napon az ég csodálatosan derült volt... A Hirosima Körzeti Ezred törzsénél teljesítettem szolgálatot. Nyolc óra után, a szabályzatnak megfelelően, beléptem a segédtiszt irodájába, hogy jelentést tegyek az előző nap eseményeiről. Azután visszatértem irodámba. — Szörnyű hőség van ma! — szóltam baj társaimhoz. Abban a pillanatban a napnál milliószor fényesebb villám ragyogott fel. Arcomat önkéntelenül tenyerembe temettem, testem megingott; hatalmas dörrenés hallatszott, majd minden elsötétült. .^Légitámadás” — gondoltam. Még nem vesztettem el eszméletemet, semmi fájdalmat vagy ütést nem éreztem. Aztán észrevettem, hogy az épület romjai alatt fekszem eltemetve. Fájdalmas nyögéseket hallottam, mind többet és többet: — Jaj. fáj... segítsetek ... a kezem... szabadítsátok ki a kezem.., emeljétek ki a lábamat... — Vak sötét, szívszaggató jajveszékelések. És akkor hirtelen rámtört a halálfélelem: — Segítség! Segítsen valaki! — kezdtem el én is kiáltozni. de senki sem felelt. A többiek ordítása elnyomta segélykérésemet. Nyelvemen sós ízt éreztem. Jobb kezemmel ijedten végigsimítottam arcomat: síkos volt. de érdes is, mintha olajba kevert homokkal kenték volna be. Mi lehet? A gyújtóbamba olaja? Nem, ez folyékony mérges gáz! Néhány percig vívódtam, úgy gondoltam, hogy ez csakis mérges gáz lehet. Akkor pedig vége! Ebben a pillanatban mondtam le az életemről.. . Hirtelen a múlt emlékei tódultak agyamba: szemem előtt megjelentek szülőfalum hegyei, mezői — „Istenem! Soha többé nem látom viszont! Aztán apám alakja állt tisztán előttem, szúrósan rámszegezett tekintettel .... Csak szellemképek voltak! De türelmetlen vágy fogott el utánuk és ez hirtelen visszaadta erőmet. „Nem halhatok meg! Ki kell jutnom innen!” Fogcsikorgatva megfeszítettem lábamat és váltamról. lelöktem a rámzuhant gerendát. Dobáltam ie magamról a romtörmelékeit. mint egy őrült, úgy küzdöttem. Tudtam, ha ott maradok, elpusztulok! Tíz-húsz percig lehettem a sötétben. Végül egy kisebb gerenda megmozdult, kis rés nyílt, akkora, hogy a fejem már kifért rajta. Aztán már a váillam is. A remény rettenetes erőt adott. Míg kimásztam a résen, egy nagy szög fel hasította bőrömet — de nem is éreztem, csak küszködtem és végül kijutottam az udvarra. Ott semmi, még egy macsíka sem ... Fel akartam állni. Nem sikerült. Mászni kezdtem a ház irányába akkor vettem észre a földön a csíkot, amit az arcomból csurgó vér festett. Tehát a sós íz a nyelvemen vér volt./Az ijedtségtől és a szörnyű fáradtságtól elájultam. A menekülők jaj-zápora ébresztett fel és felnyitva szememet megláttam közvetlen közelemben egy vérben fekvő katonát. Kúsztam tovább, noha már alig bírtam el testemet. A hőség, a vérzés, a verejték elviselhetetlennek tűnt, torkom égett a szomjtól: vizet! vizet! Felkúsztam a víztartály falára, bedugtam fejem a vízbe és vedeltem a piszkos lét — de milyen jó volt, ilyen édes vizet még sohasem ittam! Pár pillanatot pihentem aztán megpróbáltam felkapaszkodni a szivattyúra ... Körülnéztem. Szörnyű látvány! A város — romhalmaz. Itt-ott. fekete vagy fehér füstnyalábok. A felhő mélyen feküdt a város felett: ilyen lehet a vulkánfüst a kráter torkában. A Nyugati Katonai Gyakorlótér hemzsegett a sebesültektől. Micsodia szörnyű bomba okozta ezt? Nincs habozás, ingadozás, erre most nincs idő, hiszen a romok alá temetett bajtársaim segélykérő hangját hallom! De mire mennék egyedül? Miért nem jön senki? Hol vannak a segélyasapatok? A borzalmas zaj mind jobban felőrölte idegeimet. Közben állandóan gyülekeztek a menekülők a gyakorlótéren, öregek, asszonyok. gyermekek jajveszékelése szaggatta szívemet. És elém tárult a földi pokol: kísérteties, vérben úszó arcok, egy meztelen leánycsoport. anya eszelősen magához szorítva gyermekét, mint szellemek futottak ei mellettem. És én? Arcom, kezem, lábam puff adtak; úgy nézhetek ki. mint egy buddha kőszobor silány mása. Odaordítottam a földön fetrengőkhöz: — Bajtársak! Legyetek erősek! Kússzatok, másszatok, ha futni nem tudtok! — Csak fájdalmas nyögés volt a válaszuk. Akkor észrevettem mellettem egy súlyosan sebesült katonát, kezét az ég felé emelve reszkető halk hangon nyöszörgött: „Segíts!”. • Megismertem hangjáról: Hu- rurnoto volt, régi háborús baj- társam, Hurumoto őrmester. Megragadtam derékszíjánál fogva és elindultunk, ki a gyakorlótérről. Leírhatatlan, amit az utcán láttam! A Hakusdma felé vezető villamosvonalon lángoló vezetékek — az úton keresz- tül-kasul rohanó, ordítozó menekülők, súlyosan és enyhén sebesültek, segélyért nyögök — de senki sem figyelt rájuk, mindenki menékult. saját életét féltve. A Szekszárdi Vasipari Vállalat felvételre keres az autószervizhez autófényezőket, akik szakmunkás-bizonyítvánnyal rendelkeznek, és olajkályhagyártáshoz segédmunkásokat. Megfelelő jelentkező esetén a vállalat tanfolyamot indít és erről a résztvevőknek oklevelet biztosít, akik az olajkályha- gyártásnál betanított segédmunkásként dolgozhatnak. Bádogosrészlegünkhöz keresünk: bádogos betanított és szakmunkásokat Az igazgatási osztályra GYORS. ÉS GÉPÍROK jelentkezését várjuk. Jelentkezni lehet a vállalat központjában, (Szekszárd, Rákóczi u. 13. sz. alatt). / (101) fin meg csak vonszoltam Hurumotót. bukdácsolva, elesve, majd ismét feltápász- kodva, míg végre az Izumi villánál elértük a folyót. A túlpart lángolt, lángjai mind magasabbra csaptak. már idáig perzseltek. Hurumoto felnyögött: vizet! — Légy türelmes! Ha most vizet innál, biztosam meghalnál! — Azt akarom. Adj vizet, nem bánom, lehet a folyóból is. t — Átmegyünk a folyón! — mondtam. Kihalásztam néhány úszó épületgerendát. láhszár- tekercseinket leszedtem és egy tutajt kötöttem össze. Átcsák- lyáztunk a túlpartra. A rakpartra érve zubbonyomat vízzel itattam át, hogy Hurumo- tóval át tudjunk vágni a lángfalon. — Bajtársam! Nincs semmi baj! Csak még egy kis türelmet! — bátorítottam. A Tokiuabasi híd keleti hídfőjénél vágtunk a lángoknak és sikerült a túloldalon elérni a Hutába jama hegyet. Felkúsz- tunk rá. Kúszás közben hányingerem támadt, háromszor egymás után hánytam valamilyen sárgia lét. Hányás után gyötrő éhséget éreztem.1 aztán szerencsére elmúlt... Hurumoto teljesen kimerültén feküdt. Körülöttünk senki. a dombon csend és nyugalom. Aztán nyugat felől dörgések hallatszottak, hirtelen vihar támadt, mint fehér csíkokból szőtt függöny — a távoli zápor. Már nem emlékszem, hány óra lehetett, amikor elaludtunk; fejünk szorosan egymás mellett.. .. Később megtudtam, hogy a ház, amely rámszakadt, mindössze 750 méternyire állt a robbanás gyújtópontjától. (Fordította: Dr. Szerdahelyi István.) Következik: AZ ÜVEGSZILÁNK EMLÉKEZTET... Népújság 4, 1970. augusztus 6. 4 aaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaa.
