Tolna Megyei Népújság, 1970. augusztus (20. évfolyam, 179-203. szám)

1970-08-20 / 195. szám

Alkotmány napi beszélgetés

Kaszás Imre

országgyűlési képviselővel

— Kaszás elvtárs gyakran és

szívesen használja az „össznépi bölcsesség'* kifejezést. Mit ért

alatta?

— Azt, amikor az egész ország gondolkodik. Amikor mindenki a tulajdonos, a gazda „alapállásából” törődik az ország, a lakóhely, a munkahely ügyeivel. S mindenki elképzelése, képessége, embersége, tisztessége legjavát adja. Nagy erő, nagy kincs az össznépi bölcsesség, sajnos még nem aknázzuk ki eléggé, s nem támaszkodunk rá megfelelően.

— Kik nem aknázzák ki eléggé, s kik nem támaszkodnak rá megfelelően?

— Szeretném az általánosítás vádját elkerülve mondani, hogy sem a közéletben, sem a munkahelyeken nem gyümölcsözik úgy az össznépi bölcsesség, mint ahogyan gyümölcsözhetne. Ahogy mondani szokás, ez az egész dolog sokszor még kampányszerű. Vagy talán ha még pontosabban fogalmazok, akkor azt mondom, ötletszerű, s hiányos. Kár, mert tapasztalataim szerint az emberek, a dolgozók közéletisége nőtt.

— És a közélet demokratizmusa? On, az országgyűlési képviselő, hogyan vélekedik erről?

— Soha nem voltam államhatalmi szerv képviselője, még gazdasági vezetőként se dolgoztam. A kérdés azonban izgat, foglalkoztat és érdekel. Föntről a biztatás állandó és félreérthetetlen. Csupán az a probléma, hogy miként lehet az emberek jó társadalmi közérzetét kialakítani, segíteni, megvalósítani a gyakorlatban. Szerintem a közéleti demokratizmust érdemes morális, erkölcsi szempontból is vizsgálni, minthogy nem egyszerűen jogi kérdés, több annál. Valami olyan, hogy a vezető minden szinten vegye észre az emberek gondjait, illetőleg minden szinten igényelje közreműködésüket, ismerje el „felnőttségüket”. Kicsit patetikusan hangzik .. .

r— , . . nem, nem tartom annak.

— Az elveket mindenütt ismerik. De ez még kevés. Hogyan beszélhetünk közéleti demokratizmusról egy olyan üzemben, ahol nem veszik észre, nem tartják számon azokat az embereket, akiket szómon kell tartani, észre kell venni, mert valamiben kiválóságok? Azt akarom mondani, hogy ne a közhelyek ismételgetése jelentse a közéleti demokratizmust, hanem a tartalom, a tartalmasság, hisz nem kizárólag államhatalmi fogalom, majdnem azt merném mondani, etikai fogalom is.

— Azután meg hogy van, vagy nincs, hogy érezzük, vagy sem, az mindig viszonylag szűk körben dől el.

— Igen, minthogy az ország ügyeit az emberek többsége helyben látja, helyben érzékeli. Én tizenkét éve vagyok országgyűlési képviselő. Valamikor a kezdetben az egész munkámat az tette ki, hogy jöttek a választópolgárok különböző panaszokkal, a bürokratikus ügyintézés, a hivatali packázás miatt. Most ilyen panasszal ritkán jelentkeznek. Ebből arra kell következtetni: a hivatalokban lelkiismeretesebben, nagyobb emberséggel foglalkoznak az állampolgárok ügyintézésével. A jobb közérzet megteremtése szempontjából ez nagyon lényeges dolog. Másrészről meg nem tanácsos megkockáztatni a hivatalokban a packózást. minthogy az emberek felnőttek, s

nem viselik el a lélektelensé- get, a gépiességet. Sőt. Úgy

látom, a jogaiért mindenki megtanul „verekedni”, ha egyáltalán kell verekednie. De ez is csak része a nagy egésznek.

— A hétköznapok gyakorlatában még sok mindent tovább kell fogalmazni. Azt akarom mondani ezzel Kaszás elvtárs, hogy olykor formai hibákat vétenek, s ezzel akarva, akaratlanul megsértik az emberek önérzetét, „felnőttségét”, a demokratizmust az üzemekben, a munkahelyeken, a lakóhelyeken.

— Sejtem, mire gondol. Ügy vélem, lényegesen nagyobb lehetne a dolgozók aktivitása most, a nemzeti jövedelem egyszázalékos növelése során is, ha ... Szóval nem szerencsés dolog, ha az igazgatót csak akkor látják, amikor külföldi delegációt vezet végig az üzemen, és ha ilyenkor kegyes ünnepi megszólítással tiszteli meg a munkásokat. Elnézést kérek, számomra megdöbbentő dolog, hogy ismerek igazgatót, aki az egyik felelős poszton lévő dolgozójának még a létezéséről se tudott. Nem főmérnökről van szó, egy dolgozóról. Olyan gépen dolgozik, amilyen géphez messze környéken egyedül és kizárólag ő ért. S ezt az embert az igazgató nem ismeri? Amikor kikérték, azt se tudta, hogy van.

— Sajnos ez nem egyedülálló eset.

— Ebből következik viszont, hogy a demokratizmusnak szólam helyett légkörnek, állapotnak kellene lenni. Nézzük az et.ikum oldaláról. A dínom-dánom, az eszem- iszom, a pocsékolás ellenkezik bizonyos paragrafusokkal is, de van ennek egy másik aspektusa: az etika. Az emberek erkölcsi érzékét háborítja fel a közösség rovására történő nagylábon élés, herdálás, a semmilyen határt nem ismerő vendégeskedés, a tobzódás. És jó hogy az emberek felháborodnak. Ez éppen a közéletiségüket jelzi és azt a fajta azonosulásukat tükrözi, amiről már beszéltünk. Szerintem az erkölcsi „nyomás” lényegesen nagyobb szabályzó a közéleti demokratizmus, ha szabad ezt a kifejezést használnom, a helyi demokratizmus kialakításában, mint a jogi formula. Erről meg vagyok győződve. Nemrég az egyik üzemben járva tapasztaltam, hogy a dolgozók fel vannak háborodva. Valakinek, vagy valakiknek a mulasztása következtében a megrendelőtől visszakapták az. árut és két hétig mindenki a

ilÉI:

kifogásolt árut javította. Kérem, figyeljen. A dolgozók elsősorban nem azért háborodtak fel, hogy javítással kellett foglalkozniok, hanem a fele- lőtlepség, a mulasztás miatt. Arriiátt tehát, ami előidézte a hibát. Magasabbra állítják tehát az emberek önmagukkal és a vezetőkkel szemben azt a bizonyos erkölcsi mércét. A társadalmi közgondolkodás egészségesebb, felelősségteljesebb, mint bármikor. És itt van az a bizonyos össznépi bölcsesség, amivel jobban kellene számolni, és amire jobban lehetne támaszkodni mindenütt: a termelésben is, az alkotó szellemi munkában is.

— Nem tartja tehát rossznak, ha sok az „okos", ha mindenki „okos" akar lenni?

— Nézze, emberek között élek. Tudom mit takar a kérdése, mégis mást mondok. Azt meg tudják bocsátani a dolgozók, ha nem a főnökük a legokosabb, de azt soha nem bocsátják meg, ha magát a legokosabbnak tartja, és ha nincs emberi tartása. Még elviselhetetlenebb, amikor kegyelmes úrnak látszik. És ilyen még van. Az anyagi ügyekben való inkorrektség az erkölcsi önkontroll hiánya okkal és joggal váltja ki az emberek felháborodását.

— Ezek a kérdések. Kaszás elvtárs a Parlamentben szóba körűinek?

— Igen, élesen és szenvedélyesen. Mindenről beszélünk, ami Magyarországon az emberek alkotóképességének még jobb kibontakozását gátolja. Országgyűlési képviselő vagyok. Ez nem munkakör, ez feladat. Kizárólag akkor szabad elfogadni a választópolgárok bizalmát, ha az ember ezt a feladatot szolgálatnak tekinti.

— Népi demokráciánkban valamennyi vezető tisztség szolgálat. A nép szolgálata. Még akkor is, ha nem mindig és nem mindenki tekinti annak.

— Ezzel tökéletesen egyetértek.

— Köszönjük a beszélgetést. Kaszás elvtárs.

Sz. P.

SZABAD SZOMBAT

A láthatatlan aratók

Végiggondolva a dolgokat, belátom, a vacsorámhoz leszelt kenyeret már nem kizárólag a szövetkezeti gazdáknak, a mezőgazdasági munkásoknak köszönhetem, nem csupán a földek kétkezi dolgozóinak, hanem a mérnököknek, a feltalálóknak, a tervezőknek és gyűjtőszóval, a munkásosztálynak. Lássuk csak: 1965 óta a falvakban úgy múlik el az aratás, hogy a tsz- tagok többsége észre sem veszi. Kevesebb a fáradtság, az erőkifejtés, a verejték, mert a búzaföldeken a gép az úr. Annyiszor leírtam már magam is, hogy szinte megriadok, hogy menynyire közhely. Néhány ember lát neki az ezer holdaknak, s ez a néhánv ember ahogy kezdte, úgy be is fejezi az aratást.

Csakugyan ez a néhány ember? Nem! A valóságban az aratást most is sokan csmálják, többen talán, mint rég, a kapa-kasza világban, a verejtékszagú tarlók világában. Hogyan is van? Nyaranta járom a tarlót, ballagok a kombájn után, figyelem a magasban ülő aratómestert. olykor szólok a fotóriporternek, hogy szép. kifejező képet készítsen, a felvétel fejezze ki a naov-nagv változást. Nézek, és mégse látok. Ha látnák, ha a dolgokat következetesebben végiggondolnám, akkor észre vennem azokat a mestereket is, akik nincsenek jelen. A láthatatlan aratókat.

Igen, hisz a gahonabetakaritás oroszlánrészét immár évek óta nem a jelenlévők, a távollévők végzik és vállaliák. Valamikor a kasza volt a szimbólum, most a kombájn a jelkép. De ha ez így van, akkor ]-n• 1be; a gabonabetakarítás java munkáját sokszor ezer kilométeres távolságokból, az év minden napján azok végzik, akik a kombájn dkatrészeit

gyártják. Kissé emelkedett tónusban fogalmazva, azok, akik lelket lehelnek a holt anyagba.

Behozták az idén a fémesszínű NDK-kombájno- kat. „Úgy dolgozik, mint az óra” — mondja a kombájnos. Az állami gazdaság igazgatója meg jelzi: ez a gép a nagyhozamú búzák gépe. Ha az, akkor látnom kell a tervezőasztalokat, a logarléceket, a gondolkodó, a töprengő, a számításokat végző konstruktőröket, azokat az embereket, akiknek szellemi terméke „a nagy- hozamú búzák gépe”. Egyfajta gondolattársítással ezek után azt mondhatom, a huszadiK század megfelelőiként, ők is aratómunkások.

Hát még? Nézzük csak! Magyarország a búzatermesztésben — dagadó hazafiúi önérzettel írom, — az átlagterméseket tekintve, nagyhatalom kezd lenni. S miként is vagyunk ezzel? Gyerünk vissza újból a múltba. Az egyéni gazdák színe-java azt tartotta: a trágya a búza istene. A termésátlagokat meg is nyomta, de a felső határt túllépni senki se tudta, minthogy a felső határ túllépéséhez már nem szerves trágyára, új bőven termő búzafajtákra lett volna szükség. Először persze tudósokra, növénynemesítők- re, s legelőször őket ösztönző, segítő politikára. Azután „mellette” műtrágyagyárakra, nagy teljesítményű műtrágyaszóró berendezésekre. Ez most mind megvan még akkor is, ha ma mar a sok műtrágya is kevés. Több lesz viszont, mert már épül az új gyár.

A szovjet, az olasz, a francia búzafujták gyökeret eresztettek a magyar földben, többet adnak, jobban fizetnek, mint a régiek. Érzek ugyan némi nosztalgiát a régi magyar acélos búzák kiveszése miatt, de belátom, a több nekünk több. Az aratás munkásai tehát — közvetve természetesen — a szovjet, az olasz, a francia növénynemesítők. Erről meg eszembe jutnak a mezőgazdaság aktív dolgozói, azok a magyar növénynemesítők is, akiknek az új, bőven termő kukorica, az új, nagyobb olajtartalmú napraforgófajtákat köszönhetjük.

Emlékszem a látványos, régi munkás-paraszt találkozókra, az ötvenes évek újkenyérünne- pén. Milyen igaz. A munkás-paraszt szövetség kézzel foghatóbb valóság, hisz elegendő csak az aratást végiggondolni. Sajnos, az ötvenes évek elején nem sok időnk, s kedvünk volt végiggondolni, mert még olyan is előfordult, hogy 1953-ban elküldték az egvik termelőszövetkezetbe az újkenyér ünnepére előadónak, s az elnök egy üveg mézet nyújtott át, mert már nem volt miből megsütni az újkenyeret, s a pékség aznap zárva volt.

SZEKDLITY PÉTER