Tolna Megyei Népújság, 1970. augusztus (20. évfolyam, 179-203. szám)
1970-08-16 / 192. szám
Szobrot kap Nagy-Balogh János, az első magyar proletárfestő Az újjáalakuló Kispest régi, ma is vidékies hangulatú negyedében, az Ady Endre utca egyik földszintes házának falán emléktábla: a tenyérnyi udvar sarkában üveges ajtó nyílik, a szoba-konyhás egykori proletárlakásba. Itt élt és alkotott hosszú évekig Nagy- Balogh János, csöndes kettesben öreg édesanyjával, aki megosztotta vele a szegénységet, s akit annyira szeretett, hogy elhunyta után mihamar maga is követte a temetőbe. Az egyszerű munkásemberek dolgos életét élő mester — szobafestőként kereste meg a mindennapravalót —, különösebb iskolázottság és kora képi kultúrájának átfogó ismerete nélkül, csupán kivételes etikai öntudatára és rendkívüli tehetsegére támaszkodva alakította ki múzeumi rangú pik- turáját. Magános megszállottként dolgozott, szegényesen berendezett külvárosi otthonában, s alig negyvenöt éves korában már búcsút mondott küzdelmes földi létének. Megérte még, hogy a Tanácsköztársaság kormánya hivatalosan elismerte, kitüntette, vásárolt a műveiből, — s ő bizonyára csodálkozott egy kissé, hogy pénzt is lehet keresni képekkel. .. Mert sohasem festett eladásra. Végtelenül szerény volt minden földi jó iránt és végtelenül igényes maga pallérozta tehetségével szemben: hitte és tudta, hogy művészetét a halhatatlanságnak míveli. Helyesírni nem a legjobban tudott — mondogatták mentségéül és kissé szégyenlősen munkáinak tisztelői. Hanem: micsoda ösztönös intellektus kellett ahhoz, hogy eltalálja a számára egyedül korszerű és végigjárható utat, amely nem sorolható senki mester és semmilyen irányzat stílusához, de híd tudott lenni múlt és eljövendő között! Mit is csinált ez a különös, darabos arcú remete? Festett néhány képet: konyhaszagú csendéletet, vaskályhás proletárotthont, benne üldögélő öregasszonyt, fejkendős édesanyját, amint vakoskodva varr, vagy görnyedt háttal krumplit hámoz (szemközt volt a pékség, ahová a hajlott korú mosónő burgonyapucolásra járni szokott), aztán esetlen kubikosokat (izzadságos munkájuk gyümölcse a szecessziós We- kerie-telep) és — önmagát. Semmi mást, csak ezt a hat témát. Igaz, ezeket jó néhányszor megfestette, egy ecsettel, de mindig más árnyalatokkal, és mindig — európai szintű remekléssel. Kiket látott, mi nevelte a szemét? Munkásfiguráinak mo. numentális rajzához Millet- reprodukció szolgált mintául, az arcmások Rembrandt vásznaira utalnak. Látott Nagy- Balogh János itthon is, Münchenben is, (hol fél évig, éhezve-nyomorogva, bejárt az akadémia esti tagozatára), biztosan másokat is, de igazában csak ez a néhány nagy mester, emberi-művészi alkatának a rokona hatott rá. Tőlük tanulta a realitások szinte áhitatos tiszteletét, a nagylélegzetű emberlátást, a férfiasán komoly színharmóniák költői ötvözését. Végül és legfőképpen: a műhöz való hozzáállás, az érte vállalt felelősség, vagyis a mesterség etikája dolgában voltak méltó mintaképei. Munkás-festő volt, a szónak mindkét értelmében. A város peremén élt, maga-fajtájú proletárok között, s ez határozta meg művészetének a témavilágát és szellemiségét. Munkásábrázolásaiból minden külsőség hiányzik. Nap mini nap látta a Wekerle-telepi, építkezések kubikosait, amint Az olvasó naplója j Kende Sándor: Szerelmetes barátaim Nagy-Balogh János önarcképe. eggyénővé a talicskájukkal, lapátjukkal, a föld felé görnyedve végzik fárasztó munkájukat. Emberei egyszerűek, alakjuk súlyos, mozdulataik szűkszavúak, — olyanok, mint a munka igájához szokott emberek jelleme, beszédje. Arasznyi képeiből kiolvashatjuk a monumentális stílus minden lényeges törvényét. Abban az időben, amikor festőnk ismeretlenül, nyomorogva pingált künn a város perifériáján, művészek serege gyötrődött a széthulló világ képi újra-összefogásán. A nagybetűs „kompozíció” kereséséről Nagy-Balogh János bizonyára hallott Párizst járt barátaitól, de izgalmát nemigen érthette. Nem érezte a világ széthullását, mert az — nem az ő világa volt. Magától értetődő biztonsággal komponált, rögzítette döbbenetes objektivitással egy különös, művészetünkben addig ismeretlen világ: a századelő magyar munkásainak az életét, — a magamagáét. Vajon gondolt-e másra is néhai Nagy-Balogh János, miközben bögrés csendéleteit, vaságyas szobazugait, kubikosait festette? A proletársors sanyarúságára, amelyen változtatni kellene ?... Munkái csak annyit árulnak el, hogy számba vette a valóságot, s lerögzítette minden meghatni- akarás és lázító szándék nélkül. Népi realizmusa révén utóda Munkácsynak és elődje a másik, — a legnagyobb! — proletárművésznek, az asztalos Derkovits-nak, aki magasabb szinten, erőteljesebben, XX. századi modernséggel tesz majd vallomást a munkásosztály életéről, megnyomorodottságáról, s végül is győzedelmeskedő szabadság-akarásáról. Szűkebb hazája régóta megbecsüli nagy festő szülöttét. Nyughelyére síremléket állítottak, Több évtizede működik Kispesten a Nagy-Balogh János Művészetbarátok Köre. Tavaly, halálának'fél évszázados fordulója alkalmából kiállítást rendeztek műveiből az Ifjú Gárda Művelődési Házban, jövőre pedig, a Petőfi téren felállítják majd a nagy mester szobrát, amelyre pályázatot ír ki a tanács. ARTNER TIVADAR Kende Sándor regényírói útja a pályakezdő Három Lázártól a legújabb Szerelmetes barátaimig egységes fejlődést mutat: nem expanzív tehetség, aki “ valóság mind nagyobb területét akarja meg- hódítani, hanem ehelyett egyre mélyebbre ás, s a rnind gazdagabb, árnyaltabb léiek- rajzzai a lélek titkait igyekszik felmutatni. Mi sem áll tőle távolabb, mint a naturalizmus öreg fotográfiákat idéző állóképe, de a szürrealista divatnak sem hódol be: hősei napjaink valóságából lépnek ki, nem képszerven, testi mivoltukban megjelenítve, de mégis valóságosan, hisz lényükből folyó tetteik pillanatnyi kétséget sem hagynak jellemük felől. Csak utólag gondolunk arra, hogy nem is tudjuk testi valójukban milyenek is ezek a Kende-hősök, nem tudjuk, kövérek-e, vagy soványak, magasak vagy alacsonyak, mert létüket cselekedeteik határozzák meg. De — s ez Kende legfőbb írói érdeme — a cselekvés és jellem egysége tökéletesen meggyőz arról, hogy ezek az emberek csak így viselkedhetnek. Mint a Szerelmetes barátaimban is, ami Kende eddigi regényírói útjának valószínűleg a csúcspontját jelenti. Az alaphelyzetet három jellem határozza meg: a két férfi vonzáskörébe került nőnek el kell pusztulnia, s ez lenne a sorsa akkor is. ha a másikat választja, mert ösztönös tisztasága, belső egyensúlyt követelő hajlama fellázad minden ellen, ami képzelt boldogságára tör. Szerencsésen motívájaezta tanár-apa pompásan megrajzolt portréja s a békés, Rendre épült családi KÁLD1 JÁNOS VERSEI: BERÉNYI VASÁRNAP — Szabó Páléknak — Harangszóban leng-libeg a falu, akár röpke, kis levél. Az út könnyű és zsálya-illatú, szinte fölkapja a szél. Halászok mennek — a nyáron át — a partmenti hajlaton. Az ég, az ég: óriás tisztaság. A kékséget hallgatom. NESZMÉLYI ESTE — Szállási Zsigmondéknak — Óriás’ csönd-fa az este, remeg a lassú szélben. Jó lenne itt maradni, jó lenne szépen élnem. Jó lenne szívetek mellett. Talán semmi se fájna. Ügy gondolnék a gondra, akár egy rózsaágra. FÖLDESI JÁNOS: SZERELMEM Most ismét telt minden ág, ós-szivedből kicsordul a vágy. Istenes kedvemben gyönyörű vetésem : 'irággá nőj jön szíveden minden szenvedésem. Földanya szerelmed tápláljon füvet, fát,' virágot, tiszta hittel leborulok eléd:: neved legyen áldott. Madocsa, 1970 júl. 25. környezet, amit szétrobbant o háború, s 02 újrakezdés olyan környezetet teremt számára, ami ellen lázadnia kell. S van is mi ellen lázadnia. A diákköri szerelem olyanhoz fűzi, aki a kötelességteljesítés és a karrier megszállottja, aki csak a munka állandó izzásában érzi jól magát, s ez.-az embertelen hajsza, aminek ritmusát át kellene vennie az asszony életének is, csak pusztulást hozhat. Kendének van érzéke az árnyalatok iránt; első személyben beszéltetett hősnője lépésről lépésre jut a kiszolgáltatottság alvilági köreibe1, s a végén már a felismert bukás elől sem tud kitérni, de ereje sem lenne hozzá. A regény ritmusát segítik a visszatérő ellentétpárok: előbb a családi környezet biztonsága és a diákköri vonzódás-szerelem végzetet sejtető atmoszférája, majd a magányossága, amit áthatolhatatlan fallal vesz körül férjének sikere és gazdagsága. Kende teremtő képzeletéből azonban többre is futja. A háttérben a felszabadulás körüli évek társadalomrajza villan föl, ha csak sejtetően is. dg mindenképp meggyőzően. A két férfi ebből a gomolygó korból lép elő, az egyik — ha bizonytalan is — a jövőbe mutat, a másikat csak saját becsvágya fűti. Méliusz István nem éri el a szeretett nőt aki reménykedve adja át magát végzetének, de a férj is elveszti, mert karriervágya mellett vonzalma csak másodrendű. A színhely Budapest és Róma, s a háború utolsó és a béke első évei valósággal polarizálják a szándékokat, éles körvonalat adva a jellemeknek, hogy aztán Róma a disszidens-karrier embertelen hajszájával már csak a végzet beteljesülésének színhelye legyen. Kende pontosan, következetesen viszi végig hőseit sorsukon, s tegyük hozzá: mindvégig érdekesen. Regénye mégsem felszínes lektűr, olcsó szórakozás: a biztos kézzel megrajzolt jellemek magukban hordják végzetük titkát. Nem kortörténet, Balzac vagy Móricz szándéka szerint, hanem jellemek története, amelyek ott állnak a kor hatalmas díszlete előtt. Ide kívánkozik, de semmiképpen sem pejoratív értelemben, hogy Kende nem tartozik a kísérletezők közé. akiknek útját nem egyszer a divat szélfúvásai határozzák meg. Pontosan ismeri tehetsége határait, s azt is tudja, ami minden író számára a legfőbb szabály, hogy vetése hol hozza a legtöbb termést. Ezért törekszik a minden áron rmló modernség helyett a hitelességre: hősei itt ebben a történelmi környezetben csak erre és csak így képesek. Ezt szolgálja a zárt, egységes kompozíció is. Az elbeszélés vonala töretlen, biztosan mutat az elkerülhetetlen felé, s éppen ezért érzem feleslegesnek a magyarázó jellegű utolsó fejezetet, ami szinte már túlmondja a történetet. Kende Sándor kilencedik regénye a Szerelmetes barátaim. Jó regény, egyenletes biztos jellemábrázolása, érdekes meseszövése teszi azzá. S nem utolsó sorban az írói felelősségtudat, az az erkölcsi töltés, ami hosszú távon is a mara- dandóság ígéretét jelenti. CSÁNYI LÁSZLÓ
