Tolna Megyei Népújság, 1970. július (20. évfolyam, 152-178. szám)
1970-07-05 / 156. szám
Császár István; Elszakad a film Hajdú szokása szerint részegen ment haza. A felesége, amikor meghallotta az előszobában a zajt, felkelt és kiment. Nézte ahogy a férje leveszi a kabátját ég felakasztja a fogasra. Hajdú egy pillanatra megbillent, belekapaszkodott a kabátba és leszakította a fogast. Az asszony nem szólt egy .szót sem. Hajdú tehetetlenül maga elé tartotta a kabátot, aztán szeretettel magához szorította. — Hazajöttem — mondta az asszonynak. — Vacsoráztál már? — kérdezte az asszony. —t Nem. Bementek a konyhába, az asszony feltett a gázra egy lábos rakott krumplit. Hajdú lezökkent az asztal melletti székre, a kabátot az ölében tartotta. — Add már ide, te szerencsétlen! — mondta az asszony és elvette a kabátot. Mire visszajött az előszobából, Hajdú már maga elé tette a rakott krumplit és kanállal ette a lábosból. Egészen a lábos fölé hajolt és úgy tömte magába. — Még meg se melegedett... — mondta az asszony. Hajdú abbahagyta az evést és felnézett. — Mit bámulsz? — kérdezte az asszony. — Úgy eszel, akár egy disznó. '— Mert te moslékot főzöl — mondta Hajdú meglepő logikával. — Moslékot főzöl. Ez az igazság. Az anyád se tud főzni, te se tudsz. Lelketlenek vagytok. Az egész család. Mindent csak azért csináltok, mert meg kell csinálni. De nem ez az élet értelme. Belekolort az ételbe és a szájába dugta a tele kanalat. Az asszony otthagyta és lefeküdt. • Három éve házasodtak. A férfi a bádogosrészleget vezette a Lakásjavító Szövetkezetnél. Gyakran kijárt ellenőrizni a munkásokat. A bádogosok többnyire dörzsölt fiúk voltak, láttak már Hajdú előtt jó néhány részlegvezetőt, előbb- utóbb mindet- megtanulták kezelni, akár a szerszámokat. Főnöknek szólították Hajdút és túlzott tisztelettel hallgatták az utasításait. Megvárták amíg mindent végignéz, aztán lekísérték a sarokig, ahol be- ráncigálták egy pofa sörre. Hajdú erősködött, hogy ő fizeti a magáét, de mire a pénztárhoz ment volna, már hozta az ina* a deci cseresznyét és a korsó sört. Hajdú megtehette volna, hogy nem fogadja el, de maga is érezte, hogy menynyivel fiatalabb és tapasztalatlanabb ezeknél a régi szakmunkásaknál, akiknek parancsolgat. és mivel apja, anyja munkásember volt, magában szégyenkezett, hogy csak járkál, vagy éppen íróasztalnál ül egészséges, erős férfi létére. Visszautasítani a meghívást annyit jelentett volna, hogy ő is afféle sápatag szemüveges. akinek egy pohár italtól kiüt a hideg veríték a homlokán, vagy éppen azt is hihették volna a bádogosok, hogy lenézi őket. Megitta hát ezt a butító cseresznye-sör keveréket, és, ha nem menekült idejében, helédiktálták a következőt is. Tellett a bádogosoknak, mert lopták az anyagot és maszekoltak munkaidő alatt, de ez így volt mindegyik részlegvezető idejében ég így lesz ezután is mindaddig, amíg maguk a bádogosak le nem szoknak róla. Nem azért itatták ők Hajdút, hogy szemet- hunyjon valami felett is. Nem volt erre szükség. Csak éppen sajnálták, amiért ilyrn nagyokosnak hiszi magát. — Leszakadt a fogas — mondta Hajdú reggeli, miután feflikelt. A fürdőszobában állt a tükör előtt és borotválkozott. — Te szakítottad le •— mondta a felesége — Hozzá se nyúltam. — Dehogynem nyúlták Dülöngéltél a részegségtől. — Hát ittam egy kicsit tegnap, az igaz. De a fogashoz nem nyúltam. — Arra sem emlékszel, hogy mosléknak nevezted, amit főztem? — Ezt csak rámfogod. Semmire sem emlékszem. Azt sem tudom, hogyan jöttem haza. Érdekes. Már másodszor fordul Velem elő az ilyesmi. Az utolsó emlékem tegnapról, hogy nagyon részegnek éreztem magam és elindultam. Átmentem az úton és integettem egy taxinak. És kész. Utána felébredtem itthon. — Még beszélgettél is velem — mondta az asszony. — Nem emlékszem — mondta Hajdú. Valamikor, később, együtt iszogatva a bádogosokkal elmesélte nekik az esetet. Harsogva nevetett hozzá, mert már a harmadik rundénál tartottak. , — Amnéziád volt Ferikém — mondta Szántó, *— ezt így hívják pajtás. Minden rendes piásnak amnéziája van. Iszol, aztán egyszercsak elszakad a film. — Végre van valamim — mondta Hajdú és megint csak nevetett, mintha boldogságba csiklandozták volna. — Emberék. huszonnyolc éves koromra sikerült elérnem az amnéziát. Doktor Hajdú Ferenc rendkívüli és meghatalmazott amnéziás, az Amnézia osztály előadója! A bádogosok is nevettek, látták, hogy belevaló gyerek ez a Hajdú. * Hajdú felesége késő estéken széket húzott a nyitott ablak elé és a2 utcát figyelte. Nem tudott elaludni, amíg nem jött a férje. Ott könyökölt, a karjára hajtotta a fejét, bóbiskolt. de csak rövid ideig, aztán, ha lépések kongását hallotta. ismét az utcát leste, a szótlanul sétáló rendőröket, siető párokat, titokzatos öregasszonyokat. rekedten dudorá- szó, vagy civakodó [torhelyeket. Olykor furcsaságokat kínált a fűszagú éjszaka. Egyszer ősz hajú ember ment a túlsó oldalon, kézenfogva egy apró kislányt és egy kisfiút, a kisfiú hegedűtokot vitt és valami kávésbögréről beszélt, pedig már éjfél is elmúlt. Hajdú felesége fel sem fogta az ehhez hasonló jeleneteket, türelmetlenül várta, hogy elmúljanak, mintha kötelező előzményei lennének a férje hazaérésének. Nem tudta volna megmondani, hogy miért várja a férjét. Talán olyan gyorsan romlott el a kapcsolatuk, hogy nem volt ideje megváltoztatni a viselkedését. Még mindig úgy várt, mintha azt hinné, hogy nem az az igaz, ami van, hanem ami volt. Veszekedni is csak sokára kezdett a férjével, méghozzá elég különös módon. • — Miféle csillár ez? — kérdezte Hajdú a szobában. — Kicserélted a lakást? — Egyél, aztán feküdj le — mondta az asszony. — Vakító csillár — mondta Hajdú. — Este itt volt a Sanyi — mondta az asszony. — ő hozta. Fel is szerelte mindjárt. Feküdj le. — Szóval palikat fogadsz a lakásunkban. Beszennyezed az otthonunk hétszentségét. — Mondom, hogy a Sanyi szerelte fel. A húgod férje. — Biztosan te álltái a létrára. ő meg a szoknyád alá nyúlkált. Az asszony a férjére nézett és egyszerre idegennek látta. Egy idegent látott, akin észrevette a kosz«® cipőt, a rosszul választott kanfekciós öltönyt, a félrecsúszott nyakkendőt, az undorítóan nedves száját, az izzadó homlokát, egy hülyén vigyorgó duzzadt arcú fickót látott, akit irtózatosan gyűlölt, amiért betolakodott a lakásába, az életébe. — Persze, hogy a szoknyám alá nyúlkált. Még mást jS csinált. A hasamig csúsztatta az érzéki kezét! — mondta Haj- duné a saját hazugságától elzsibbadó szájjal. Ilyet, hogy „érzéki kéz”, soha nem mondott még életében, de most az is eszébe jutott, hogy a sógorának valóban érzéki keze van. — Lefeküdtél vele? — kérdezte Hajdú és már nem nevetett. — Igenis, lefeküdtem! — kiáltotta az asszony. — Meguntam, hogy állandóan rád várjak! Megutáltalak! M ár semmit sem jelentesz nekem! És még folytatta volna, de Hajdú elbőgte magát olyan elesetten. mint egy gyerek. — Hát én szerettelek. Szerettelek téged. — Utállak. Gyűlöllek — mondta az asszony. Hajdú az asztalhoz ment, leroskadt a székre, mind a két. karját az asztalra tette. — Hová jutottam?... — motyogta, aztán felhüppögött, lehajtotta a fejét ég horkolni kezdett. — Feküdj le — mondta az asszony fáradtan. Hajdú felnézett. — Ja? — kérdezte és az ágyhoz cammogott. — Hogy jöttem haza? — kérdezte reggel. — Ahogy szoktál — mondta a felesége. — Jó részeg lehettem — mondta Hajdú. — Ne haragudj. — Miért haragudnék? Megszoktam már — mondta az asszony ég így éltek tovább. Amikor Hajdú részegen jött haza, a felesége reszkető indulattal mesélte, hogy miképpen csalta meg napközben. Űjabb és újabb részleteket talált ki. — Undorító aprólékossággal elmagyarázott mindent, és Hajdú sírt. mocskos ringyónak nevezte a feleségét, vádolta önmagát, nagylelkűen megbocsájtott, dührohamokat kapott, kiabált, hogy a vonat alá fekszik és reggelre nem emlékezett semmire. Szégyenlősen mosolyogva utasítgatta a bádogosokat, húzódozva bement velük a kocsmába és tehetetlenül elfogadta az egymást követő rundókat. • Hajduné gyakran gondolt arra, hogy elválik a férjétől, mégsem tudta rá elhatározni magát, mert akkor el kellett volna válnia mindentől, sajátmagától is, attól aki volt, attól, akinek akarta magát. Egy napon megtette, amivel fenyegetőzött. Nem lelte örömét a silány kalandban, de bűntudatot sem érzett. A tévéjüket javította egy mackóvá nőtt kamasz. Tunyán pislogott, mikor az asz- szcrny kacérkodni kezdett vele, csak megfogta a derekát olyan mozdulattal, mintha ez is a javításhoz tartozna. A húsz forint borravalót ugyanúgy elfogadta, amikor Hajduné odaadta neki az előszobában, mint máslkor. — Kicsit elhajoltam — mondta Hajdú, amikor késő este hazajött. Az asszony az ágyban feküdt. — A konyhában van v--sora — mondta, aztán eh ’ As nem mesélt semmit, s ma többé nem mesélt. PÁLOS ROZIT A: HANQTALAN Titkos hangokkal táplált szó gyökerén sarjad egy hangtalan ének Vele növekszem az idő és vétkeim fölé hol a Csend hatalmas kék szeme tükröz s mint viaszról a víz lepereg rólam a test Sosevélt magamra bukkanok így egymásbaszőtt világok metszőpontján Fontos megbosEá'ések csinos cseza joosztaiyvezetó dühösen lihegve ront be Cse- metke Jenő osztályvezetőhöz: — Ne is haragudj, Jenőként, de ez mégis csak túlzás, tíz perc múlva indulnom, kell a minisztériumba és a te jelentésed még sehol, pedig — jól tudod — arra épül az egész hozzászólásom, — Bocsáss meg, Gízám_ de Sárikáéknak fontos megbeszélésük van, én, pedig nem tudok gépelni. i — No. majd én mindjárt megkérdezem tőlük, mi az a fontos megbeszélés! — Ne, ne! Nem szeretném, ha miattam letolnád őket... Ugyanis .. . khm ... Szóval, mi férfiak ezt sohasem fogjuk megérteni. — Kezdem sejteni — bólogat Botos. — Valakit .,kiértékelnek’’? — Nyertél. Csáti Janit és Ildikét. — Ildikét? Talán Szilvikét? — Ugyan, hol élsz te?! Szilvi már a múlté. — Ez csakugyan meglep, hiszen Ildi gyűrűs menyasszony. Azt a klassz kosaras srácot' dobta ezért az ősz hajú jam- pecért! — Fordítva, öregem! Előbb a kosaras dobta őt, mégpedig tudod-e, kivel? — Stimmt, erről hallottam. Baloghné. Igaz? — Mit szólsz hozzá, kétgyermekes anya létére...? — No. -no! Nem nyilatkoznál ilyen elítélően te sem, ha veled csalná a férjét. •— Nem az esetem, szőke és magas. — Inkább a fcis fekete Zsuzsi? — Sajnos én ott nem rúgok labdába. — Miért? Már nem avval a focistával jár? Nem? Hanem? — Férjhez megy. — Te! Csak nem ahhoz a vén Supornyákhoz? — Lehet, hogy Supornyák vén, de a villája a legszebb férfikorban van és a kettő- húszas Mercije vadonatúj. — Jó, jó. de mit szól mindehhez a góré? — Ö már gondoskodott magáról. — Ki az líj titkárnője? — Coborné. — Ne hülyéskedj! Coborné jövőre nyugdíjba megy. v — De a lánya, öregem,' a lánya! — Ez részedről föltevés, avagy van konkrét megfigyelésed? — Bocsáss meg, öregem, de engem- nem érdekel a pletyka, csak ... ugye ... vannak dolgok. amikről már a verebek is csiripelnek. Itt van például a Modolkai-ügy. — A Mcdolkai históriája! Arról én is tudnék mesélni egyet és mást. — Tatán bent voltál azon az éjszakai műszakon, amikor... Most erős köhögés hallatszik az ajtó felől. Csemetke. aki már az előbb is mintha hallott volna valamit, szájára emeli az ujját, jelezvén, hogy egy szót sem tovább. A főosztályvezető nyel és bosszankodva fordul az ajtó felé. Ott áll Sárika. — Mit óhajt, Sárika? — kérdezi ebben a pillanatban Csemetke. — Hivatni tetszett Csemetke elvtárs, valami gépelés miatt. — Köszönjük, Sárika! — szól Botos Géza. a főosztály- vezető, — de szíveskedjék talán odakint várakozni, jelenleg ugyanis fontos és bizalmas megbeszélésünk van az osztályvezető elvtárssal. SÖLYOM LÁSZLÓ TAMÁS MENYHÉRT: VÁLTOZÁSOK A pajtában falnak dől a kiszáradt fűzkosár, résein kibújt gyermekkorom emlékezete, szótlanul int s a halk házsorok közé kísér, ahol a teljesedő éj teljesedő álmokat rajzol az ablakokra, a papsajtos árokpartok már nem ismerik a szorongást, az út szélén kővémeredt hitek hevernek, ahol rozsdás-kilincsű kápolnákban emészti magát az isten. Különben, a napkelte olyan, mint akkor volt, a föld föld maradt, a munka munka — kemény, de könnyebb, akár a vicgosztolt gond. csak a dombok válla roskadt meg, súlyosodtak a völgyek: termöbb lett ölük.
