Tolna Megyei Népújság, 1970. július (20. évfolyam, 152-178. szám)
1970-07-26 / 174. szám
Vidor Miklós A keskeny, csontos arcú fiatalember azután sem tudta volna okát adni, miért volt olyan sürgős, hogy bejussanak a végállomásnál a büfébe. Türelmetlenül, kézenfogva húzta maga után a lányt. Együtt járták meg délután a hegyet, átsétáltak az erdőn, különösen fáradtak, vagy szomjasak nem voltak. Lehetséges, hogy csupán az öröm késztette sietségre, a lendület hajtotta, ahogyan az előbb nekilódultak a lejtőknek, kergetőztek egy kicsit, s amelyikük hamárább leért, kitárt karral várta a másikat. A hodályszerű "büfé bejáratában megtorlódtak a betelt igyekvők; s a csontos arcú fiatalember, aki szürke pepita kabátot hordott, összekapaszkodott párjával. Az áradat vitte őket, s akaratlanul arrébb sodortak egy kövérkés asszonyt. A fiatalember jókedvű volt, még rá is mosolygott. Aztán beállt a pénztár előtti sorba. Zsebében kotorászott apróért, mikor hátulról rákopogtak a vállára. Megfordult. Keményképű, zömök férfi állt mögötte. Fél szeme összehúzva, feje kissé oldalt billentve. Semmi jót nem ígért a telein- , tete. — Mit lökdösi a feleségemet? s A fiatalember előtt nem állt már senki. — Tessék kérni — sürgette a pénztárosnő.. Két tűz között egy másodpercre megzavarodott,- aztán gyorsan megváltotta a blokkot. Mielőtt ellépett yolna, hátulról megfogták a könyökét. — Ne siessen úgy! A lány az üveges pultnál nézelődött a megtöppedt húspogácsák, s a fonnyadó kolbászadagok közt. Észre sem vette a jelenetet. — Azt kérdeztem, mit huli- gánkodik 'itt? — fordította szembe a fiatalembert a mellé szegődött férfi. Valamivel alacsonyabb volt, idősebb is nála. S a hangja fenyegető. — Lesz szíves elengedni — mondta idegesen a fiatalember, s elharapva utánamormolta: — nagyon sajnálom, ha meglöktem valakit. .. A másik elmosolyodott. Mintha bunkót forgatna arca előtt. — De még mennyire megsajnálod, te csibész. — Egy pillanatra sem eresztette el a markába kaparintott könyököt. Taszított rajta egy kicsit. A fiatalember egyszeriben megértette, hogy a vadonba került, a napfényes - délutáni kirándulás végpontjára. Min- dep ezért a pillanatért történt. Mikor a dombtetőn, a kilátó korlátjának dőlve átfogta a lány vállát, ez az ismeretlen már valahol a háta mögött járt, hogy elérje, belekössön, megalázza. Könnyedén bólintott, mint aki beletalált, szerepébe, meg sem próbál kibújni alóla. — Tehát mit akar A lány most feléjük fordult a pulttól. Szavukat nem érthette a tömegben, de ahogy szembenálltak, átvillant rajta az ijedtség, Kialakulatlanul fiatal arca olyan védtelenné vált, mintha öltözködés közben nyitnának rá^ — Most nem ugrálsz, mi? — rekedt, vastag hangja volt a férfinak. — Hagyjon békén. Mondtam, hogy sajnálom. . . — Gyerünk! Kifelé! A fiatalember megpróbálta kiszabadítani könyökét, de a másik á hópa alányúlt, .s olyan karolással szorította äz ajtó felé, mint a detektív a fülönc-sípett zsebtolvajt. — Pofa be, nem csinálunk ingyen cirkuszt! Majd odakinn elintézzük!. Ebből a marokból úgysincs szabadulás. Kezdjen el dulakodni? Félfordulattal visszanézett a pult felé. Csak á szemével kérhetett bocsánatot, ÉPÍTŐK H. Gradecslijev bolgár művész linóleummetszete amiért a föltűnés elkerülésére kénytelen angolosan távozni. Pár perc az egész, annyi csak, míg összevereti magát, aztán rögtön visszatér, remélhetően a saját lábán. Még az is átfutott rajta, milyen fura, hogy a gömböc kis nő, akit arrébb taszított, nincs sehol. Eszébe sem jutott ellenkezni. Ellazította karját, s a markolás is kiengedett. A kinn ácsorgók szemével nézve akár két cimbora lépett volna ki, vasárnap déli sörözés után. — Gyerünk csak arrébb — d'örmögte a zömök. Fejét még egyre elbillentve tartotta, amint mustrálta foglyát. — Itt sok a nép! A kockás kabátú fiatalember torka száraz volt, szívverése szaporázott. Az előbb a büfében ösztönei mérték csak föl az erőviszonyokat, most értelme is tudomásul vette. Utálta önmagát, amiért belekeveredett. De most már végigcsinálja. Elhaladtak a buszra várakozók mellett. Két kis bódé következett, nemrég még gyümölcsöt, csokoládét árusítottak bennük. Húsz lépés még, s a tájban voltak, a betonúton tül ritkás liget kezdődött. A fiatalember oldalt sandított- kísérőjére. Bal oldalt, kabátja hajtókájába szúrva zománcozott sportjelvény. —- Azt mindenesetre szedje le — mondta csöndesen. — Minek? — Mert szúr. Aj férfi, elővette magát: — ‘A kis kafsódat félted talán? Azt hiszed, hozzám érhetsz? — Szedje le. Én se vagyok kidekorálva. Megálltak. A férfi körülnézett, nincs-e a másiknak egérút ja. — De mindjárt leszel — lendítette meg az állát. Már indulat sem volt benne. A fiatalember szűk fahangon megkérdezte: — Mi értelme az egésznek? Megváltozik ezzel valami? — Csak a pofád — felelte a férfi szakszerű komolysággal. Hosszan vizsgálgatta: huszonnégy, huszonöt éves lehet. Valami poros irodában görnyed egész héten, hogy összegürcölje azt a másfél ezret, amivel imoonálni akar a tyúkjának. Rákacsintott, biztatón: — No, kisapám, készen vagy? Nem kapott választ. A fiatalember egy helyben állt, vállat vont. Semmi harciasságot nem érzett. Csak túlesni rajta! — Mi lesz? Nem félted a szép, kockás jakódat? — összevonta szemét, vágott ajka egészen., behúzódott. Két ökle a nadrágzsebében. — No, gyere! — Én nem verekszem — mondta elszántan a fiatalember. — Tessék, üssön meg. azzal végeztünk! — Aha, elfogyott a legény? — Nekem erre nincs időm. — Csak idegen nőket lök- dösni! Aztán, ha férfi is van mellettük, teli a nadrág. Te. szemétláda! — Fogja be a szálát. A zömök férfi odalépett elé, megmarkolta kabátiát, úgy állt előtte egy ijesztő másodpercig. orra alá nyomva csomós öklét. Aztán parányit, föl- koccantotta vele a fiatalember állát. Várt. — Vagy meggondoltad magad? VERS ILLUSZTRÄ CIÓ Érdi Judit rajza SZENTIVÄNYI ÉVA: VÉQZET Fénypászta hasítja a sötétet Fák sorfala közt autó száguld; Állatszemek zöld villanással Megtorpanna^ a fénynyalábtól. Könyörtelenül jön a végzet, Egy életnek csak árnya látszik: S az összezáruló sötétben Még mélyebb lesz az éji kárpit. PARDI ANNA: ÉJSZAKA Soha többé nem lépheted át amaz éjszaka kertjét,, a csend hangversenyét a falevelek vonóin, míg balladák felhői hajszoltak az égen át, s az augusztusi Hold éles kanyarjaiban elbuktál s leestél jóslásokba és banalitásba. s kibékültél azzal, hogy így is élsz tovább, hogy valaki elárult megint s kiárusított, mint nagy holtjait a történelem. Ezután nem vár azonosulás álom és lét között. Csak álom és álom között, lét és lét között, kielégíthetetlenül. A fiatalember hátralépett. — Fejezzük be. — Csak úgy? — nevetett kurtán, torokból. — Az lenne szép! — Csípőre csapta két kezét, tömör lett a pillantása. — No, mennyit ér neked, ha nem vasalom ki a pofádat, öcsi? He? Hát erről van szó. Ezért kellett diszkréten elvonulni. Körös-körül a besötétedő fák. Alig két percnyire a végállomástól, de ezen a mellékúton a kutya se jár. A zömöknek egyszerre Sietős lett. — Gyerünk az ötvenessel, aztán futhatsz a nődhöz. — Suttogó volt a hang előreha- jolt törzse még félelmetesebbnek hatott a félhomályban. Itt nem maradt megfontol- nivaló. Emlékezett rá, hogy összesen négy tizes van nála. Lassan benyúlt kabátja jobb belső zsebébe, ahol a tárcáját tartotta. Csontos balkeze váratlanul ökölbe rándult és közvetlen közelről pontosan belevágott a férfi szemébe. Olyan hirtelen történt, hogy maga is meglepődött az akarata alól elszabadult mozdulattól. Csak az összegörnyedő alakot látta, amint két tenyerét szemére tapasztja. Nyöszörgő káromkodás, aztán mint aki berúgott, úgy támolygott a férfi a legközelebbi fához. Hideg undorodást érzett. Se ijedtség, se szorongás, se lelkifurdalás. Elkapta róla a tekintetét, hátat fordított és lelépkedett a kissé lejtős úton. Kiért a fák közül, megint a betonon volt. A büfében ugyanaz a tolongás. A lány megpillantotta s átfurakodott a tömegen. Csupa kérdés az arca. — Mi volt az? — Semmi. — Mit akart az a pasas? — Egy ötvenest. A lány hitetlenül bámult rá. — És te? A fiatalember kedvetlenül bólintott. — Mit tehettem? — Csak nem adtál neki? Fanyarul elmosolyodott: — Aki kér, annak adni kell, pem? — belekarolt a lányba, s visszakormányozta a pulthoz. — Igyuk meg végre a málnánkat! Most érezte csak, milyen cudarul megszomjazott. Kéziratokat nem őrzünk meg és nem adunk vissza! Csak olyan irodalmi munkákra válaszolunk. amelyekben a tehetség jelét látjuk.
