Tolna Megyei Népújság, 1970. július (20. évfolyam, 152-178. szám)
1970-07-26 / 174. szám
Példaképek — tanulságok Fecske ebben az esetben nem a mi kedves madarunkat jelenti. -Fecske Jenő neve egy iskolai közvélemény-kutató íven fordult elő, mellette a megjelölés: az Édesapám. S az ív kitöltője felelt pedig e névvel arra a kérdésre: „Ki a példaképed, akihez hasonlóvá szeretnél válni?” Harmincegy tizennégy esztendős kislegény töltötte ki az íveket — a kérdé- éeH megszövegezője, a válaszok repd szerező je egy diák volt, amolyan amatőr riporter, az osztály' tanulója. Ilyen kérdések is előfordultak az íven: kedvenc* zenészérződ? kedvenc íród? kedvenc sportembered? kedvenc színészed? Berkesi, Pelé (sok íven ^Ubert Flórián), Mikulski (de. jó néhány íven Latinovits Zoltán, vagy csak a a Tenkes kapitánya) szerepeltek a népszerűségi rangsorok élén. A színész, a sport- fenomén, a beatsztár izgatja a tizennégy éves embernek való képzeletét — nálunk éppúev, akárcsak Bécs, Szófia, vagy San Francisco iskoláinak udvarain. De a példaképek után érdeklődő kérdésekre nem égy gyermek felelt az édesapja vagy az édesanyja nevével. Volt, aki Barnard professzorhoz szeretne hasonlóvá lenni, van aki Ga- garinhoz. Egy ifjú a Holdat járt Neil Armstrong nevét írta be. Kétten a helyi irodalmi színpad vezetőjét, aki már a tv-ben is szerepelt. Volt, aki Ludas Matyit tekinti példaképének „mert ő háromszor visszavert, ha igaztalanul bántották”. Valaki a község tsz-ének gépészét ajándékozta meg rajongásával, mért „ő mindig kitalál valamit, amivel a téesznek használ, 6 meg az újításból tornyos házat épített”. Megrökönyödésre alkalmat gdó választ mindössze két gyermek vetett papírra. Az egyik ezt: „Az én példám Gubacsi Ferenc bátyám, ő negyvennyolcezret nyert a lottón, nem is dolgozik egy éve”. A másik hasonló válas^: ,,Éjx Onassishoz szeretnék hasonlítani, aki szegény liftesöú létéfe (jaj,'' mikor Volfr az!? — a szerk. megjegyzése) feleségül vette az elesett elnök özvegyét”. Engem csodálatba ejt, hogy falusi gyerekek milyen bámulni valóan jó ösztönnel választják szét azt, amit mi újságírók évtizedek óta minduntalan összekeverünk. Ne tagadjuk, azt hittük: sikerül olyan közgondolkodást kialakítanunk, amelyben az ország legjobb traktorosainak, az újítás mestereinek a nevét jobban ismerik majd a milliók, mint a legnevesebb slágerénekesét, vagy a magyar labdarúgó-válogatott kapitáMISZLAl GYÖRGY: BÉKESSÉG Hűs hajnalok verébzené je hullámzik végig kertemen. Bíbornap virrad holdas éjre, s békesség pihen szívemen. BABITS SZOBRÁNÁL Szobrod körül pirosló szalviák fonnyadoznak, de rádles pár pipacs. Ök köszöntik csak városunk fiát, s a vadrepce nem tudja, hogy ki az?!. ÜZENET Az idő roppant távolán át rámsír .szelíd bársony-szemed: ifjúságunk Virágos álmát hozza egy késett üzenet.., nyáét. Eredt ez az óhajtásunk abból a helyes alapgondolatból, hogy társadalmunk a munka társadalma. A munkát becsüljük meg, ha a legjobb dolgozó neve lesz a legismertebb név az országban, — így válnak a legkülönbek példaképpé. így aztán sikeresen összekevertük az ismertség és a megbecsültség fogalmait. Nem gondoltuk végig következetesen, hogy a színész, aki évente három-négy új darabban alakít főszerepet, akit havonta új filmben látunk, aki hetente szerepel a rádióban, minduntalan új és színes beszédtémát kínál az érdeklődőknek. Hogyan táplálja hasonló szenzációkkal at személye iránti érdeklődést az a traktoros, aki „mindössze” évről évre kitűnően dolgozik, de tevékenysége nélkülözi a drámai fordulatokat? (Igaz, annak idején egyeseket mesterségesen kiugrasztottak, mint Muszka Imrét és néhány társát, de az 1000 százalékos teljesítmények sem voltak a végletekig fokozhatok, s a végén az lett a szenzáció, hogy nem hallottuk teljesítőik addig sokat emlegetett nevét.) Azt mondanák az eddigiek, hog3- a táncdal és a munka mérkőzéséből a táncdal került ki győztesen?... Szó sincs róla! Ilyen mérkőzés a valóságban sohasem volt. Mint ahogy a sasok és a mélytengeri halak sem mérik össze tudásukat. Egyszerűen az történt, hogy sok minden a helyére került. Közismert tény, hogy fiatalok százezrei rajonganak például az OMEGA- együttesért. Ám ezeknek a fiataloknak csak elenyésző töredéke szeretne az együttes tagjává lenni. És aligha tévedek, ha azt mondom, hogy ezer OMÉGA-hívő közül legföllebb ha egy akad, aki példképének tekinti Lauxot, a dobost, vagy Benkőt a trombitást. Ha példaképet keres a fiatal — fölmérések tucatjai vallanak er- .ről — az élet fontosabb területeinek szereplői közül szemeli ki a maga emberét. És ha úgy cselekszik mint Fecske Jenő kisfia, akkor a mindennapi munkában, gondokban is helytállni képes emberség példája előtt tiszteleg. Lemondás volna ez a színes egyéniségű hősökről? Nevetséges! Melyik beatcsillag élete volt olyan érdekes ég hősi, mint az embernek új szivet adó Barnard professzoré, vagy a világűr Columbusáé, Gaga- riné volt. Korunk — egyebek között — azért gyönyörű, mert tömegével mutatja föl az alkotó hősiességnek olyan példáit, arpelyekhez hasonlókért azelőtt a régi századokba kelleti visszafordulniok a példaképet kereső fiataloknak. Kortársaink sokasága nőtt szinte mitológiai méretű nagysággá, s a tömegkommunikációs eszközök rögtön gondoskodnak is arról, hogy teljesítményeikről az egész világ tudjon. És jól van ez így, mert az emberiség legmerészebb álmainak megvalósításához egyszerre van szükség fegyelmezett, okos szorgalommal dolgozó embermilliókra — és titánokra, akik a kollektív alkotásnak utat törnek a mindennapok sűrűjébe. Hogy a legdivatosabb példánál maradjak: százezrek munkája, leleménye, tapasztalata testesül meg egy óriás repülőgépben, amely egyik kisebb falu lakosságának megfelelő utastömeget szállít egyik világrészből a másikba. De kell az ELSŐ pilóta is, aki kimondja: „Bízom a konstrukcióban, kész vagyok repülni vele”. Sok mindenben tévedtünk az idők folyamán. Olykor úgy tűnt, hogy az események alakulása megfricskáz bennünket, mondván — lassabban az álmokkal. De az az álmunk, hogy a munkának, a dolgos életnek, a közösség jó szolgálatának becsülete legyen végre — ez az álmunk teljesült. Lehet ugyan, hogy Aradszky Lászlót, Dunai Ill-at, vagy egyik-másik jazzdobost többen ismerik név szerint, mint a penicillin föltalálóját, az Erzsébet híd tervezőjét, vagy az idei sikeres árvízvédelem legfőbb irányítóját. De ez nem jelenti, hogy társadalmunk ne tudná, mi a különbség a divat, a szórakozás, és népünk alapvető érdekei között. Ezt mondja számomra a Fecske Jenőre eső vallomás számba menő „szavazat”, amely arra késztet engem is, hogy tisztelettel meghajoljak teljesítménye előtt. Mert ki tagadhatja meg tiszteletét olyan embertől, aki tizennégy év naponta megújuló vizsgái után is példakép marad egy olyan fiatal számára, aki naponta hall a látványos hősiesség világra szóló megnyilvánulásairól! BAJOR NAGY ERNŐ PAKOLITZ ISTVÁN: NAMÁRMOST Ezek a szelídnek látszó, de csöppet sem békés galambok egyáltalán nem tudnak disztingválni; nem tisztelik sem a hagyományt, sem a tekintélyt, egyformán rossz a véleményük minden köztéri szoborról. S még véletlenül sem az alkotót kritizálják: hebehurgyán lekicsinylik a szoborrá merevített szentet, mártírt. költőt, művészt, államférfit, tudóst, vezért. Jó lenne jobb belátásra bírni őket, mert nem tmlami megnyugtató ez a hosszúlejáratú makacskodás, tapintatlanság, inszinuáció, tökkelütöttség, mittudomén. (A nem kiránt szó törlendő.) Nem hiszem_ hogy megoldás lenne a galambok kiirtása. Veszítene a városkép is: Széchenyi-tér, Ferenciek tere, Szent Márk tér satöbbi. Lehetne esetleg több szobor. Vagy valamivel kevesebb galamb. És ha nem bronzból, vagy ércből öntenék, de fehérmárványból faragnák a szobrokat? Ez is csak látszatmegoldás lenne, mert fehéren a fehér ugyebár------L egföljebb nem VIRÍTANA a bélyeg, a végignemgondolt különvélemény. Namármost, feleim, mi legyen a határozat? Jiri Melisek: Hogyan lettem híres? Már gyermekkoromban is mindig szerettem volna híres ember lenni. A dicsérő és elismerő szavak értékesebbek voltak számomra, mint a cukrozott gyümölcs. Hétéves koromban Burian Vlasta komikust, nyolcéves koromban Futurista Ferencet tudtam utánozni. Tizenhárom éves voltam — amikor mutált a hangom — Greta Garbót utánoztam. De aztán hirtelen mindennek vége lett. A csodagyerekek tipikus esete voltam, a vágyakozásom azonban a dicsőség és a siker után, változatlanul megmaradt és a szerencsés, híres embereket nagyon irigyeltem. Láttam, hogy amikor Effa Karel végigsétált az utcán, az emberek megfordultak utána. „Láttad?” — súgták egymásnak. „Effa!....’ De, ha velem találkoztak, rám sem hederítettek, egyik se fordult meg és nem kiáltott fel: „Látod, ő Pontius Vaclav, szaladjunk át a mellékutcába, hogy még egyszer találkozzunk vele.. A Severin étterem pincére se törődött velem, mert éppen Petra urat szolgálta ki és hallanom kellett, amint így szólt: „Petra úr kérem, kitűnő borjúhúst tudnék ajánlani. .. vagy mit szólna egy pisztránghoz?” Ha rám került a sor, csak fasírozottat ajánlott, káposztával. Irigység emésztett. Azon fáradoztam, hegy mint zeneszerző jussak el a dicsőséghez. .. Hogy ezt: hogyan kezdi az ember, — azt mindenki tudja. Csak külföldi adásokat hallgattam; itt egy fél hanggal süllyesztettem, amott néhány keresztet jegyeztem be, de nem voltam elég gyors. Mielőtt a szerzeményt átírhattam volna, már sláger volt. Próbáltam modern történeteket írni, amelyeket senki nem ért meg... Mégis mindenki nevet rajta, nehogy azt higgyék, hogy a poént nem értette meg. Munkám azonban valószínűleg nem volt elég érthetetlen... Lesújtva ténferegtem a Mala Strana romantikus utcácskáin. Mit tegyek? A toronyóra éjfélt ütött, amikor a Károly híd közepén jártam* Valaki meglökött. — Bocsánat... — szóltam. — Mi az, hogy bocsánat? — hallottam, és egy pótlóm kaptam. — Kérj bocsánatot! Fiatal suhancok csoportja vett körül és mielőtt' szólhattam volna, megragadták kezemet, lábamat, és... Soha nem hittem, hogy ilyen sokáig tart, amíg az ember a hídról a vízbe ér. Megpróbáltam úszni, de rettenetesen fáztam. Hogy a mentőcsónak hogyan talált rám a sötétben, — ma is rej :ély előttem. A oarton sokan ácsorog- tak, a rendőrség éppen azzal volt elfoglalva, hogy a tetteseket autóba tuszkolja. Másnap a kórházban tértem magamhoz. Egy nővér állt az ágyam mellett. — Tudja, hogy ugyanott dobták a vízbe, ahol Nepo- muki Jánost? — kérdezte. — Kint várja egy újságíró... Beengedhetem? Bólintottam. Másnap „Fejesugrás negyven méterről” cím alatt olvashattam az újságból a huligánokról, az/al a tanulsággal kibővítve, hegy milyen jó, ha valaki ruhában is tud úszni. Nevem szinte kiabált a sorokból. A mellettem fekvő betegtárs megirigyelt. — Én egy kutyában botlottam meg és három bordám tört el. De ilyesmit meg se említenek! A látogatási napon az ágyam ki se látszott a rengeteg virág közül. Ismerősök, ismeretlenek halmoztak el kérdéseikkel. — Hogy érezte magát, amikor repült? — Ledobott már téged valaki a hídról? — Fejre, vagy hasra estél? Még egy úszóklub edzője is meglátogatott... — Mint tiszteletbeli tagot vettük fel önt a szövetségünkbe — mondotta és megszorította a kezemet. A nővérek minden látogatási napon kiemeltek a virágtengerből és az injekciókhoz, amiket kaptam, a legvékonyabb tűket választották ki. Csak most tudtam meg igazán, mit jelent híres embernek lenni! Vágyam teljesült. Verset írtam „Fejesugrás a hídról” címmel, és a főorvos feleségének ajánlottam. Hálából almás rétest küldött nekem. Amikor a kórházat elhagytam, a nővérek pityeregtek. Első ebédre a Barokóba indultam. — Valami könnyűt... — mondtam a főúrnak. — Én vagyok az, akit a hídról ledobtak. A főúr szeme felragyogott. — Mi lesz a fácánommal? — hallottam a szomszéd asztaltól. — Egy pillanat, Stuchal úr... — válaszolt a főúr jelentőség- teljesen —., ezt az urat szolgálom ki.. „ bizonyára ismeri az ügyet a hídról és a huligánokról. ..? Úgy éreztem, mintha dicsfény övezné a homlokomat. És még ma is hálával gondolok azokra a huligánokra, szegény, kék..., egy-egy évet kaptak... (Fordította Antalfy István)
