Tolna Megyei Népújság, 1970. július (20. évfolyam, 152-178. szám)
1970-07-19 / 168. szám
Nyikolaj Jevdokimov: A kastélyban történt A géppuskás lőtt a padlás- ról. . jjv ' — Szedd le ( orgián! — mondta a hadnagy. — Moz - gás. r. — Azt lehet — feleltem,, és arra gondqltarp, • . háború nemsokára véget ér, és én még nem láttam a fiamat, aki áíiban az évben született, amelyben én a frontra mefitpm. Beugrottam a csűr sarka mögé, és a‘nedves út kövéé kúsztam tovább.. A padlásra becsapott egv akna. Aztán egy másik. A.,- géppuskás e^y pillanatra elhallgatott, ma.fd "tovább folytatta a dolgát. A golyók a macskaköveken ugráltak a fejem körül. — Gyorsabban! — kiáltotta a hadnagy. Tudtam, hogy értelmetlen dolog tovább kúszni: az ott a padláson észrevett, és nem téveszt el, hogyha késlekedem. El kell szakitanom magamat az úttestéi, és felemelkedve futni a golyók felé a kastélyhoz, amely nincs messze, legfeljebb öt méternyire. Cikcakkban szaladtam a házhoz, bomba szaggatta nedves falúhoz lapultam, és letöröltem arcomról a sós esővizet. A kastély öreg veit. Egy halmocskán állt a folyó partján. Fáradt kariatidák tartották agyondolgozott, eres kezükkel. Hatalmas, golyóktól szétdarabolt sörényű, vicsorgó oroszlánok őrizték bejáratát. Hátuk sima volt, és fénylett, mint a jól táplált paripáké, gyermekek* sok-sok nemzedéke sikálta fényesre nadrágjával. Mi mindennel nem szórakozik az ember! A padlásra ismét becsapott egy akna. De a géppuskás ezúttal is ép maradt. És újra felhangzott fejem fölött a gépfegyver ropogása. Az alkony gomolyokban úszott felénk. Sietni kellett, nehogy a sötétség szövetségre lépjen azzal, aki a padláson megült. Ellenőriztem a táramat, és beléptem a falak közé. Bomba döntötte le a kastélynak ezt a részét: téglahalmok, deszkák, ablaküvegek, leomlott tartóoszlopok, alóluk kikandikáló hajlított lábú székek, szakadt vásznú festmények meredeztek mindenfelé. Leomlott a lépcsőház is. De még tartotta valami, és ha óvatos leszek, ha súlytalan és könnyű leszek, akár a macska, akkor még felkapaszkodhatom oda. F,zt már jól megtanultam a háborúban — tudok könnyű és súlytalan lenni, akár a macska. A lépcső recsegett, de én kúsztam felfelé. Es feljutottam az első emelet keskeny omladékos fordulójára. Lihegve álldogáltam a súlyos tölgyfa ajtó előtt, melyet deszka és tégla torlaszolt el. Csodával határos módon tartotta magát ez a sarkából kiszakított ajtó. Nem volt időm, hogy felkutassam, hová vezet: fölöttem feketélett a pad- lásfeljárat, de nem vitt hozzá út. Valaha keskeny vas- lépcscf vezetett oda. de most egyetlen kamnón lengett — éppen csak hozzáértem, és naev robajjal lezuhant. Az ott. a padláson, végezte munkáját. Tudta, lehetetlen volt nem tudnia, hogy itt vagyok, de úgy látszik, nem gondolt velem, mivel biztos volt abban, hogy elérhetetlen: madárnak kellene lennem ahhoz, hogy berepüljek a pad- láslvukon. Újra felugatott az aknavető. HaŰottam, amint üvöltve be- csao a padlásra. Dübörgött a vas. Leomlott a gerenda, félig függtem ezen a gerendadarabon. amely a padlásnví- lásbőf kimhfhdt. A gerenda nem bírta el a súlyomat, és recsegve süllyedni kezdett. Por, szemét hullott rám a padlásról. A gerenda imbo- lyogva süllyedt, én pedig kúsztam rajta felfelé, iparkodva, hogy megelőzzem mozgását. És abban a pillanatban, amikor már le kellett volna zuhannia^ .elkaptam a padlás- nyüás szélét. Az ott, a padláson, nem lőtt. Összegörnyedve, hátravetett fővel íeküdt, hasához szorítva (Műét. A húsából, a keze körül csurgott a vér. Lenszőke hajfürt tapadt verí- tékes homlokához. Fiatal volt, még aligha töltötte be a tizennyolcat. Átléptem rajta. Még élt, de alig lélegzett. Leültem a fejéhez, ráléptem a géppuskájára, és vártam, hogy meghaljon. Üvegesedé szemmel nézett rám, de már nem látott engem. Könnyek folytak az arcán, homlokára rászáradt a veríték. Kihajoltam a padlásablakon, intettem a mieinknek, hogy a dolog elvégeztetett. Ha nem is én végeztem el, de megtörtént, És újra leültem a fejéhez. Nem sietett. Pedig odaát volt már egészen, ott, ahonnan nincs visszatérés, de nem igyekezett megválni a földtől. „Újra eggyel kevesebb” — gondoltam.’ Aztán eszembe jutott, hogy éhes vagyok, hogy fáradt vagyok — nemcsak most fáradtam el, hanem elfáradtam egyáltalán. Hogy a háború rövidesen véget ér, és meglátom a fiamat. Én nem kívántam ezt a háborút — aludtam, amikor golyók hatoltak a házamba. Az alkony már itt is leszállt. A padlásnyíláshoz mentem. Odalent nyirkos est! szag áradt. A gerenda már régen lezuhant oda, és hegyesen meredt felfelé, közvetlenül a padlásnyílás alatt. Már alig tudtam kivenni az ajtót az első emeleten és a téglával teleszórt lépcsőfordulót, ahová le kellett volna ugranom. Pontosan, kiszámítva, hogy ne zuhanjak le, és ne essek rá erre a karóként meredező gerendára. Ugrottam. A tégla- és deszkahalomra estem, amely betemette a tölgyfa ajtót. De nem találtam egy pontot, amelyen megkapaszkodhatok, A tégla csúszni kezdeti, hullott lefelé. Az ajtó leszakadt, csaknem agyonnyomott, éppen hogy sikerűit félreugranom, odalapultam a falhoz. Az ajtó teljes súlyával a lépcsőre zuhant, és a lépcső is leszakadt. A keskeny forduló szélén álltam, és a sötét szakadékba néztem. Nem fnaradt más választásom, mint hogy le- ugorjak oda, de ez annyit jelentett, hogy összetöröm magam. És akkor a falhoz lapulva kitapogattam az ingatag téglákat, és megindultam a fal nyílása felé, ahol egy pillanattal előbb még az ajtó lebegett. Valahová kellett, hogy vezessen ez az ajtó, és ott talán van még egy kijárat.. Nagy, üres szoba egy része látszott, beszakadt mennyezettel. sok ablakkal, és félig elhúzott függönyökkel. Ott még borongósabb még söté- tebb volt. Elértem a fal nyílását, és hirtelen a szoba mélyén megpillantottam egy embert, géppisztollyal a nyakán. Olyan váratlan volt, hogy hirtelen visszaugrottam. Csak egy percre láttam őt, mindössze egv percre, de még a félhomályban is jól láttam az arcát amelyet eltorzított a gyűlöle ős a rémület. Nem volt hov visszavonulnom. Lábam ab ■ a mélység, amelynek aljú vas-, deszka-" és kődarabok hevertek. Ez pedig könnyei hozzám férkőzik így, és lelő, akár egy csirkét. Még csak mutatkoznia sem kell, egyszerűen kidugja a gépfegyverét, és kész. Álltam. Tégladarabok hullottak a lábam alól. Még néhány pillanat, és velük együtt ép is lerepülök. Még néhány pillanat, de addig... Vártam, hallottam minden neszt a szobában. Most reccsent egy deszka. Talán beszakadt saját súlya alatt, de lehet, hogy ő lépett rá. Nem siet. Nem kell sietnie. Nem. Egy ember, akinek ilyen arca van, óvatos és türelmes, akár a macska. Ez nem olyan, mint az a fiú ott a padláson. Ez tudja, hogy a háború az háború — várni kell, elrejtőzni, csendesebbnek lenni a fűnél is, könnyebbnek a szélnél. Várni kell. Várni. Hát persze. Én is megtanultam tűrni a háborúban. Én is megtanultam várni. Aki vár, az nem követ el hibát: az az erősebb, aki türelmesebb. Várni a halált, várni a győzelmet, a kitüntetést, várni az álmot, a csata kezdetét és a csata végét. Még egy tégla zuhant le alattam és utána egy másik. Hallottam, amint nagy robajjal lehullnak, amint odalent dübörög a tetőről leszakadt bádog, és hallottam, hogy az utcán autók futnak, de ezek a hangok nem fontosak, nem ezek érdekeltek engem. Azt figyeltem, aki mögöttem állt, benn a szobában. De ő csendes és türelmes volt. ö is megtanult várni. Akkor hirtelen újra megreccsent valami. De most már nagyon közel hozzám, közvetlenül mellettem. És megértettem, hogy az az ember elszámította magát. Sok mindent megtanult, de azért nem mindent. Elárulta magát. Most már tudom, hol van, és mielőtt még egy lépést tehetne, végeznem kell vele. Csaknem vidám lettem arra a gondolatra, hogy megölöm. Sietnem kell. A szobában még a nap utolsó visszfénye csillog, de egy perc múlva az is eloszlik. "Hasamhoz szorítva a géppisztolyt, beugrottam a falak közé, az ajtónyíláson át. És megláttam őt. És végigsöpörtem rajta a géppisztolyommal. Minden golyóm halált vitt. Sok halált. Végigsöpörtem rajta a géppisztolyból, és megöltem őt. A szoba túlsó oldalán tükör volt, végig az egész falon. És én a tükörbe lőttem, amely ezernyi szilánkká fröccsent szerteszét. — Hé, te, a németek kitörtek! — kiáltották lentről. — Siess már! — Futok! Lénárt Éva fordítása Királyhegyi Pál Stewardess. Megrázóan csinos. Huszonhárom éves. Minden épeszű nyelven beszél. Ö mesélte ezt a történetet. így: — Akkor repültem először. Egyetlen gyerek vagyok, és egyetlen anyám reggeltől estig aggódott értem. Lebeszélt a pályáról, de én egyáltalán nem félek a repüléstől, mint ahogy nem félek sem a gyalogjárástól, sem a taxitól. Mégis lámpalázam volt az első repülésem előtt; szeretni fognak-e az utasok, a kollégák és egyáltalában, jól fogom-e ellátni munkámat? Ayuka, aki Pesterzsébeten la- *úk, kikísért a Ferihegyi repülő- .érre, ezer tanácsot adott, négy- --zei kezdett sírásba, félt, hogy 'ezuhanok, félt, hogy a levegőben maradok, félt, hogy a súlyJAPÁN NYAK BÁRDOSI NÉMETH JANOS: EQY BARACKOSRA — CSORBA GYŐZŐNEK — Pogány örömben áll a kert, a fák alatt gyümölcs, levert, messze a sudár, barna dóm, s te állsz a dombon álmodon, nézed, a munkád mennyit ér, piros a barack, mint a vér. Te nevét, ízét mind tudod, emelnél rájuk kis dúcot, újsággal véded, ezer gond, hogy a sok ujjongó, bolond, pajkos madár ne lopja meg, legyen, ahogy egy vers, remek. Ügy is ápolod kertedet, a gaznak nem engedsz helyet, véded az árnytól, hogy a nap befössön minden jó gallyat, hogy ízes édes, telt legyen a kézbe leperdülö szem. Három kis drága, csacska lány kacag, akár a csalogány, , a kertbe úgy repül, nevet, ezek mutatnak kék eget, így teljes együtt ház, gyümölcs, — e szótlan boldogságra tölts. talonság állapotába kerülök, mire a gép megérkezik Moszkvába. Ezerszer elbúcsúztunk, a mama lengette a zsebkendőjét a gép után, aztán már nem láttam se mamát, se zsebkendőt. A hatalmas gép úgy repült, ahogy elvártuk tőle, az utasokkal nem volt semmi baj, nyugodtan, higgadtan dolgoztam, mintha ott születtem volna a repülőgépen. Kettőt néztem, már meg is érkeztünk; két óra a menetidő Pesttől Moszkváig. Amikor kikötöttünk, a lélegzetem is elállt a nagyszerű látványtól. Moszkva, a mérhetetlen város, a rengeteg utas, a soknyelvű hangszóró. A nagy él- ménv lenvűaözött, de aztán hirtelen eszembe jutott a mama. Meg a zsebkendő. Én itt vagyok Moszkvában, a mama meg talán most kezd igazán aggódni értem. Gondoltam, megnyugtatom, beszaladok a legközelebbi telefonhoz, és felhívom pesti lakásunkat. A telefon lelkesen csengett, de senki nem vette fel a kagylót. Hirtelen az órámra néztem, és megdöbbentem. Hát persze, a mama ilyenkor még nem lehet otthon. Amíg elindul vele az autóbusz vissza a Vörösmarty tere, amíg onnan továbbmegy a tizenötössel a Boráros térig, amíg ott vár a csatlakozásra, aztán az erzsébeti busz, aztán még a gyaloglás . . . Sebaj. Mire visszatérek Pestre, biztosan hazaérkezik Relativitás
