Tolna Megyei Népújság, 1970. július (20. évfolyam, 152-178. szám)

1970-07-12 / 162. szám

K. G. Pausztovszkij s

// ÁLMODOZÓ

ELMENT A VIZ

GINK KÁROLY FELVÉTELE

PAKOLITZ ISTVÁN:

FOQYÓ SOROK

„A véres arc a kendőn, mintha élne”

— így mesélik, bár még senki se látta.

Egy műgyűjtő szép summát ígért érte, s Veronika maga se tudta: hátha ő is csak álmodta. Vagy kitalálta.

*

Jól elüt egymástól a gitár, meg a trombita hangja, olvadozó a gitár, harsas a trombitaszó; mégis a trombitahangot hallod, bár a gitár peng. ő meg a méla gitárt hallja, ha trombita szól.

*

A tört az egészhez viszonyítva mindig kevés volt s kevés lesz.

Az emberiségre méretezett biztonság csak az emberség lehet.

Ä műemlék lényege nem az ócskaság.

Zseispenz

E

gy hónappal ezelőtt Anfisza befejezte a középiskolát. De nem tudta, hogy milyen pályát válasszon. Apja, Nyikoláj Nyiki- tics, azt akarta, hogy Anfisza Moszkvába utazzék és iratkozzék be a Tyimirjazev mezőgazdasági akadémiára. Anfisza egészen másra gondolt, valami ködösre, de^imi csalogató: színházra, utazásra.

Ha könyveket olvasott, gyakran valami csodálatos országba képzelte magát. Látta, amint kora reggel a hajóból kiszáll a partra és a nedves homokon ott maradnak lábnyomai, s mindegyikben kék az árnyék, mert a Nap még csak most kel fel és sugarai ferdén esnek a földre. A mesz- szeségből pedig kék hegyek látszanak. Zuhogva törnek elő belőlük a hideg vízesések, s a köveken porrá zúzzák magukat.

Anfisza majdnem minden nap eljárt a városi könyvtár^ ba kicserélni a könyveket. A könyvtár a városka főutcáján volt, az új mozi mellett, egy téglából épült ház földszintjén. Mindig nyomasztó hőség volt. A nap betűzött a zárt ablakon át. Tisztaság volt. A befestett padlókat mindig rendesen fel törölték. A falon függött a látogatók részére írt szabályzat és a faliújság, amelyet színes ceruzával rajzoltak.

Mindez az első benyomásra unalmasnak látszott, de ez a benyomás csalóka volt. Anfisza tudta, hogy a könyvtári polcok a gondolkodás és költészet olyan kincseit őrzik, hogy ha az ember rágondol, a szeme is megmered.

Részegen olvasta a könyveket. Falta az oldalt oldal után. Meghúzta magát a kertben egy lombsátorhoz hasonló sötét vadszőlőlugasban.

— Anfisza, elrontod a szelnéd — kiáltotta a kertből Nyikoláj Nyikitics, aki egész nap almafáival és szilvafáival bajlódott.

— Mindjárt — válaszolta értetlenül Anfisza —, csak az új bekezdésig olvastam.

— Ejh, hiszen nincs is rád

szükségem, — mondta békit- getően Nyikoláj Nyikitics. — Te kis bolond! — Csak a szemedet kíméld. Elveszti a fényét és olyan lesz, mint valami ólompohár.

De akármennyire félt Nyikoláj Nyikitics, Anfisza szeme nemcsak hogy nem veszítette el fényét az olvasástól, hanem minden érdekes könyvnél, hol könnyekkel telt meg, és ettől lett mélyebb ragyogá- sú, hol nevetett, hol pedig be- fátyolosodott, és semmit sem látott a közelben. Mintha a messzeségbe nézett volna, mintha elhagyta volna a földet

— Ábrándozó — gondolta

Nyikoláj Nyikitics —, oh, be sok bánatot kell majd lenyelnie emiatt az életben. Elgondolni is Szörnyű, milyen sok bánatot.

Nyikoláj Nyikiticset nagyon nyugtalanította Anfisza sorsa és olykor elment tanácsot kérni Nyina Porfirjevna Jevsze- jevához, a városi orvoshoz, egy éltesebb, határozott, minden szentimentalizmustól mentes hölgyhöz.

Nyikoláj Nyikitics öreg kertész volt, olyan ember, aki

Kéziratokat nem őrzünk meg

és nem adunk vissza! Csak olyan irodalmi munkákra válaszolunk. amelyekben a tehetség jelét látjuk.

azt gondolta magáról, hogy nagyon szerencsés alkat. Szerette volna a lányát az élet mindenféle könnyelműségétől megőrizni. És könnyelműségnek tartotta azt is, ha valaki művésznő akart lenni, és verseken és regényeken nevelődik. Mindez nagyon tarkának, cicomásnak, gyorsan hervadónak tűnt fel neki, mint némely virág, amely elhullik még mielőtt teljesen kinyílott volna. Mint például a mák. Alig fúj a szél, szirmai máris lehullanak. Néhány óra múlva már elhervadnak, belekeverednek a porba a kerítés alatt. Persze, be kell vallani, Anfisza alakja színpadra való. A kislány arányos növésű, vékony és hangja is olyan, hogy az ember lelkét magával ragadja. Befont haja a földig ér. De nem is ebben van a dolog bökkenője.

— Nem értem — mondta Nyikoláj Nyikitics Nyina Porfirjevnának —, kire ütött Anfisza. Az anyja házias volt, én pedig egészséges gondolkodású ember vagyok. Azt az emberi tevékenységet szeretem, amely megfogható eredményt ád.

— Önre hasonlít a lánya

— válaszolta mérgesen Nyina Porfirjevna.

— Ezt hogy gondolja? Nem

értem — csodálkoztt Nyikoláj Nyikitics. — Én kertész vagyok, és belőle is kertészt akarok faragni, bár ő ma- kacskodik. Mindig csak egyet hajtogat. Színházba — színházba. Mi ebben a haszon? A színházban csak mulatnak az emberek!

— De a kertészet, úgv-e, az már igen! Maga kertész

— szólt ellene Nyina Porfirjevna — de miért neveli ön a virágokat? A fél kertje tele van virággal. íme most is hozott nekem egy csodálatos virágcsokrot.

— Ez a szemnek kellemes

— magyarázta neki meggyőzően Nyikoláj Nyikitics. Nézze csak ezeket a színeket, a vöröstől a kékig és az aranyszínűig. Igen ritka virágok!

— Hogy hívják? — kérdezte szigorúan Nyina Porfirjevna. miközben megnézte a hatalmas virágokat, melyek már akkor is reszkettek, ha a szellő a kertből belibbent a rendelőbe.

— Nemezija, afrikai virág. Én egyenesen kiimádkoztam az egyik öreg virágkertésztől, amikor Moszkvában voltam. A térdei elé borultam. Tekintsen csak erre a sziromra. A kék hogyan mosódik a lilába és a lila bíborvörösbe.

— És mi ebben a kézzelfogható eredmény? — kérdezte váratlanul Nyina Porfirjevna.

— Nem értem, mit kérdez?

— Mi az eredmény ezekből a virágokból ? ön nem eladásra tenyészti ugye?

— Az életben soha egy szál virágot el nem adtam, — válaszolta ünnepélyesen Nyikoláj Nyikitics. — Csak ajándékoztam.

— Ejnye, ejnye! — mondta Nyina Porfirjevna és levette a cvikkerjét. Azonnal elvesztette szeme a szigorúságot, és fáradttá, de mégis jóindulatúvá vált. — Azzal dicsekszik, hogy barátja volt Arenszkij zeneszerzőnek, mikor itt élt. és a művészettől mégüs csak azt követeli, hogy gyakori' haszna legyen. A művészet ló embereket csinál, és formálja az emberi lelket. Ez minden.

— A művészet, — ellenkezett bátortalanul Nyikoláj Nyikitics.

— És a színház nem művészet? — kérdezte Nyina Por- .firjevna, — Hogy gondolja őn? Anfisza helyes utat választott. Maga ne zavarja őt. Én bemegyek majd valahogy este hozzá, és beszélgetek vele.

Nyikoláj Nyikitics nyugtalanul indult haza. Már alkonyat volt. A városban kigyúl- tak a lámpák, de ezeknél jobban megvilágította a csendes utcákat a nyitott ablakokon kiáramló fény.

Nyikoláj Nyikitics házában sötét volt.

— Vajon Anfisza elment?

Sóhajtozott, meggyújtotta a

kézilámpát és kiment a kertbe, meg kellett támasztani az öreg almafát.

A kertben a lócán ült Anfisza. Olyan csendben ült, hogy Nyikoláj Nyikitics hirtelen észre sem vette. Amikor meglátta, megijedt. Úgy ült ott, mintha nem is élne, összegörbült, beburkolódzott a kendőjébe. Nyikoláj Nyikitics leült melléje, Anfisza hallgatott.

— Mi ván veled, lányom?

— kérdezte Nyikoláj Nyikitics és rátétté kezét Anfisza vállára. — Csak nem vagy beteg?

— Nincs semmi bajom — válaszolta Anfisza, és még jobhan beburkolódzott a kendőbe.

— Miért ülsz itt a sötétségben?

Anfisza visszafordult Nyikoláj Nyikátiicshez, és belenézett a szemébe. A kézilámpás a földön állt, alulról megvilágította Anfisza arcát. Nyikoláj Nyikitics összehúzta szemöldökét.

Vailami csillogott Anfisza arcán. Bágyadt fénnyel csurgóit, aztán elvesztette fényét, és leesett a sötét, homokos útra.

— Apáim! — átölelte Nyikoláj Nyikiticset ráncos nyakánál fogva, és odasimult a vállához —, kedves, jó apókám!

— Na, mi van veled? — dörmögött Nyikoláj Nyikitics.

— Talán szerelmes lettél valakibe? Vagy unatkozol? Mi?

Anfisza rázta a fejét.

— Nem, nem lettem szerelmes. Én nagyon sok jót tehetek mindenkinek, apám. Sokat, mindenkinek. Ismerem az erőmet. Engedj engem színiisko- lába, apám! Soha nem bánod meg.

— Ha megérjük — meglátjuk —, hiszen nem holnap kell odamenni, hanem ősszel.

A szive kihűlt. Nincs más hátra, miht elengedni. De hogy fog ő itt élni, túrkálni a kertben Anfisza nélkül? A legjobb lenne mindent félbehagyni. elutazni vele, és ott élni Moszkvában.

— Érthetetlen a mostani fiatalság, — mondta Nyikoláj Nyikitics csendesen.

Anfisza erősen hozzásimult:

— Hagyd abba, kis bolondom — mondta Nyikoláj Nyikitics szigorú hangon, de a pillája megrezdült —, lehet, hogy én is veled megyek.

De Anfisza sokáig nem tudott megnyugodni. Amikor a patak felől megindult a szél és kisírt szeme fázni kezdett, felállt és erősen belekapaszkodva Nyikoláj Nyikiticsbe, bement vele a házba — az öregnek vacsorát készíteni.

Ford.: LÉNÁRT ÉVA

Fiam, aki a közelmúltban hagyta el a biztonságot jelentő pelenkát, nemrégiben így szólt hozzám:

— Beszédem van veled, fater. Foglalj helyet.

— Köszönöm — mondom meg- illetődötten és szerényen helyezkedtem a karosszék támláján.

— Rágyújtasz? — nyújtotta felém elegáns ezüst cigaretta- tárcáját.

— Köszönöm, nem dohányzóm.

— Parancsolj valami italt. Édeset, vagy erőset töltsék?

— Csak szörpön élek — közöltem vele illő tisztelettel.

— No jó, hát térjünk a tárgyra — mondta Ő és szórakozottan megrázta rózsaszín celluloid csörgőjét: — Ez így nem mehet tovább. Havi 100 forint zsebpénz, az nekem smafu.

— És miért smafu? — kérdeztem kíváncsian.

— Ugyan, kérlek, hogy tudok én heti 25 forintból társadalmi életet élni — legyintett idegesen. — A múltkor bent ültem egy lánnyal a „Jereván’1- ban, két gin után le kellett állítanom a rendelést. Majd kisült a szemem a szégyentől. És azt hiszed, fater, hogy az ötórai teákat ingyen adják? Színház, mozi, dzsesszfesztivál, az mind pénzbe kerül. Barátomnak, a Stancek Árpinak, már robogót vett az apja, én meg egy nyomorult biciklin karikázhotok?

— A Stancek apjának gebi- nes boltja van — próbáltam védekezni.

— Neked kutya kötelességed, hogy mindent megadjál a tulajdon édes gyermekednek — intett le szigorúan a srác, majd folytatta: — Milyen gyerekkorod volt neked a húszas években?

— Ne is beszéljünk róla — válaszoltam borongásán.

— De igenis beszéljünk róla

— erősködött a fiam. — Remélhetted, hogy lesz valaha is biciklid? Milyen játékaid voltak? Magad mesélted, hogy hattól tizennégy éves korodig egy ócska rongylabdával játszottál.

— Hát igen — vallottam be töredelmesen.

— Ha már neked ilyen sivár volt a fiatalságod, szerezz örömet a gyermekednek — parancsolt rám, és kezét nyújtotta.

— Most adjál egy kis költőpénzt, mondjuk 800 forintot,

A meghatottság könnyei csillogtak szememben, miközben leszámoltam az ezrest.

— Kösz — biccentett és hanyagul zsebrevágta a bankókat.

— Most benézek valami éijeli lokálba, a tejbegrízt hagyjátok a konyhaasztalon.

E hó elsején hazaadtam az egész fiztésemet a fiamnak. Azóta nagyon rendesen viselkedik velem szemben. Kapok tőle 20 forint zsebpénzt, sőt még a moziba is elvitt.

GALAMBOS SZILVESZTER