Tolna Megyei Népújság, 1970. július (20. évfolyam, 152-178. szám)

1970-07-12 / 162. szám

K. G. Pausztovszkij s // ÁLMODOZÓ ELMENT A VIZ GINK KÁROLY FELVÉTELE PAKOLITZ ISTVÁN: FOQYÓ SOROK „A véres arc a kendőn, mintha élne” — így mesélik, bár még senki se látta. Egy műgyűjtő szép summát ígért érte, s Veronika maga se tudta: hátha ő is csak álmodta. Vagy kitalálta. * Jól elüt egymástól a gitár, meg a trombita hangja, olvadozó a gitár, harsas a trombitaszó; mégis a trombitahangot hallod, bár a gitár peng. ő meg a méla gitárt hallja, ha trombita szól. * A tört az egészhez viszonyítva mindig kevés volt s kevés lesz. Az emberiségre méretezett biztonság csak az emberség lehet. Ä műemlék lényege nem az ócskaság. Zseispenz E gy hónappal ezelőtt An­fisza befejezte a közép­iskolát. De nem tudta, hogy milyen pályát vá­lasszon. Apja, Nyikoláj Nyiki- tics, azt akarta, hogy Anfisza Moszkvába utazzék és irat­kozzék be a Tyimirjazev me­zőgazdasági akadémiára. An­fisza egészen másra gondolt, valami ködösre, de^imi csalo­gató: színházra, utazásra. Ha könyveket olvasott, gyak­ran valami csodálatos ország­ba képzelte magát. Látta, amint kora reggel a hajóból kiszáll a partra és a nedves homokon ott maradnak lábnyo­mai, s mindegyikben kék az árnyék, mert a Nap még csak most kel fel és sugarai ferdén esnek a földre. A mesz- szeségből pedig kék hegyek látszanak. Zuhogva törnek elő belőlük a hideg vízesések, s a köveken porrá zúzzák magu­kat. Anfisza majdnem minden nap eljárt a városi könyvtár^ ba kicserélni a könyveket. A könyvtár a városka főutcáján volt, az új mozi mellett, egy téglából épült ház földszint­jén. Mindig nyomasztó hőség volt. A nap betűzött a zárt ab­lakon át. Tisztaság volt. A befestett padlókat mindig ren­desen fel törölték. A falon füg­gött a látogatók részére írt szabályzat és a faliújság, ame­lyet színes ceruzával rajzol­tak. Mindez az első benyomásra unalmasnak látszott, de ez a benyomás csalóka volt. Anfi­sza tudta, hogy a könyvtári polcok a gondolkodás és köl­tészet olyan kincseit őrzik, hogy ha az ember rágondol, a szeme is megmered. Részegen olvasta a könyve­ket. Falta az oldalt oldal után. Meghúzta magát a kertben egy lombsátorhoz hasonló sötét vadszőlőlugasban. — Anfisza, elrontod a sze­lnéd — kiáltotta a kertből Nyikoláj Nyikitics, aki egész nap almafáival és szilvafáival bajlódott. — Mindjárt — válaszolta ér­tetlenül Anfisza —, csak az új bekezdésig olvastam. — Ejh, hiszen nincs is rád szükségem, — mondta békit- getően Nyikoláj Nyikitics. — Te kis bolond! — Csak a sze­medet kíméld. Elveszti a fé­nyét és olyan lesz, mint va­lami ólompohár. De akármennyire félt Nyi­koláj Nyikitics, Anfisza sze­me nemcsak hogy nem veszí­tette el fényét az olvasástól, hanem minden érdekes könyv­nél, hol könnyekkel telt meg, és ettől lett mélyebb ragyogá- sú, hol nevetett, hol pedig be- fátyolosodott, és semmit sem látott a közelben. Mintha a messzeségbe nézett volna, mintha elhagyta volna a föl­det — Ábrándozó — gondolta Nyikoláj Nyikitics —, oh, be sok bánatot kell majd lenyel­nie emiatt az életben. Elgon­dolni is Szörnyű, milyen sok bánatot. Nyikoláj Nyikiticset nagyon nyugtalanította Anfisza sorsa és olykor elment tanácsot kér­ni Nyina Porfirjevna Jevsze- jevához, a városi orvoshoz, egy éltesebb, határozott, min­den szentimentalizmustól men­tes hölgyhöz. Nyikoláj Nyikitics öreg ker­tész volt, olyan ember, aki Kéziratokat nem őrzünk meg és nem adunk vissza! Csak olyan irodalmi munkákra vá­laszolunk. amelyekben a tehet­ség jelét látjuk. azt gondolta magáról, hogy nagyon szerencsés alkat. Sze­rette volna a lányát az élet mindenféle könnyelműségétől megőrizni. És könnyelműség­nek tartotta azt is, ha valaki művésznő akart lenni, és ver­seken és regényeken nevelő­dik. Mindez nagyon tarkának, cicomásnak, gyorsan hervadó­nak tűnt fel neki, mint né­mely virág, amely el­hullik még mielőtt teljesen kinyílott volna. Mint példá­ul a mák. Alig fúj a szél, szirmai máris lehullanak. Né­hány óra múlva már elher­vadnak, belekeverednek a porba a kerítés alatt. Persze, be kell vallani, Anfisza alak­ja színpadra való. A kis­lány arányos növésű, vékony és hangja is olyan, hogy az ember lelkét magával ragad­ja. Befont haja a földig ér. De nem is ebben van a do­log bökkenője. — Nem értem — mondta Nyikoláj Nyikitics Nyina Porfirjevnának —, kire ütött Anfisza. Az anyja házias volt, én pedig egészséges gondol­kodású ember vagyok. Azt az emberi tevékenységet szere­tem, amely megfogható ered­ményt ád. — Önre hasonlít a lánya — válaszolta mérgesen Nyina Porfirjevna. — Ezt hogy gondolja? Nem értem — csodálkoztt Nyiko­láj Nyikitics. — Én kertész vagyok, és belőle is kertészt akarok faragni, bár ő ma- kacskodik. Mindig csak egyet hajtogat. Színházba — szín­házba. Mi ebben a haszon? A színházban csak mulatnak az emberek! — De a kertészet, úgv-e, az már igen! Maga kertész — szólt ellene Nyina Porfir­jevna — de miért neveli ön a virágokat? A fél kertje te­le van virággal. íme most is hozott nekem egy csodálatos virágcsokrot. — Ez a szemnek kellemes — magyarázta neki meggyő­zően Nyikoláj Nyikitics. Néz­ze csak ezeket a színeket, a vöröstől a kékig és az arany­színűig. Igen ritka virágok! — Hogy hívják? — kérdez­te szigorúan Nyina Porfirjev­na. miközben megnézte a ha­talmas virágokat, melyek már akkor is reszkettek, ha a szellő a kertből belibbent a rendelőbe. — Nemezija, afrikai virág. Én egyenesen kiimádkoztam az egyik öreg virágkertész­től, amikor Moszkvában vol­tam. A térdei elé borultam. Tekintsen csak erre a szi­romra. A kék hogyan mosó­dik a lilába és a lila bíbor­vörösbe. — És mi ebben a kézzel­fogható eredmény? — kérdez­te váratlanul Nyina Porfir­jevna. — Nem értem, mit kérdez? — Mi az eredmény ezek­ből a virágokból ? ön nem eladásra tenyészti ugye? — Az életben soha egy szál virágot el nem adtam, — vá­laszolta ünnepélyesen Nyiko­láj Nyikitics. — Csak aján­dékoztam. — Ejnye, ejnye! — mondta Nyina Porfirjevna és levette a cvikkerjét. Azonnal elvesz­tette szeme a szigorúságot, és fáradttá, de mégis jóindulatú­vá vált. — Azzal dicsekszik, hogy barátja volt Arenszkij zeneszerzőnek, mikor itt élt. és a művészettől mégüs csak azt követeli, hogy gyakori' haszna legyen. A művészet ló embereket csinál, és formál­ja az emberi lelket. Ez min­den. — A művészet, — ellenke­zett bátortalanul Nyikoláj Nyikitics. — És a színház nem művé­szet? — kérdezte Nyina Por- .firjevna, — Hogy gondolja őn? Anfisza helyes utat válasz­tott. Maga ne zavarja őt. Én bemegyek majd valahogy este hozzá, és beszélgetek vele. Nyikoláj Nyikitics nyugta­lanul indult haza. Már alko­nyat volt. A városban kigyúl- tak a lámpák, de ezeknél job­ban megvilágította a csendes utcákat a nyitott ablakokon kiáramló fény. Nyikoláj Nyikitics házában sötét volt. — Vajon Anfisza elment? Sóhajtozott, meggyújtotta a kézilámpát és kiment a kert­be, meg kellett támasztani az öreg almafát. A kertben a lócán ült An­fisza. Olyan csendben ült, hogy Nyikoláj Nyikitics hir­telen észre sem vette. Ami­kor meglátta, megijedt. Úgy ült ott, mintha nem is élne, összegörbült, beburkolódzott a kendőjébe. Nyikoláj Nyikitics leült melléje, Anfisza hallga­tott. — Mi ván veled, lányom? — kérdezte Nyikoláj Nyiki­tics és rátétté kezét Anfisza vállára. — Csak nem vagy beteg? — Nincs semmi bajom — válaszolta Anfisza, és még jobhan beburkolódzott a ken­dőbe. — Miért ülsz itt a sötét­ségben? Anfisza visszafordult Nyiko­láj Nyikátiicshez, és belenézett a szemébe. A kézilámpás a földön állt, alulról megvilágí­totta Anfisza arcát. Nyikoláj Nyikitics összehúzta szemöldö­két. Vailami csillogott Anfisza arcán. Bágyadt fénnyel csur­góit, aztán elvesztette fényét, és leesett a sötét, homokos útra. — Apáim! — átölelte Nyiko­láj Nyikiticset ráncos nyaká­nál fogva, és odasimult a vál­lához —, kedves, jó apókám! — Na, mi van veled? — dörmögött Nyikoláj Nyikitics. — Talán szerelmes lettél vala­kibe? Vagy unatkozol? Mi? Anfisza rázta a fejét. — Nem, nem lettem szerel­mes. Én nagyon sok jót tehe­tek mindenkinek, apám. Sokat, mindenkinek. Ismerem az erő­met. Engedj engem színiisko- lába, apám! Soha nem bánod meg. — Ha megérjük — meglát­juk —, hiszen nem holnap kell odamenni, hanem ősszel. A szive kihűlt. Nincs más hátra, miht elengedni. De hogy fog ő itt élni, túrkálni a kert­ben Anfisza nélkül? A leg­jobb lenne mindent félbehagy­ni. elutazni vele, és ott élni Moszkvában. — Érthetetlen a mostani fiatalság, — mondta Nyikoláj Nyikitics csendesen. Anfisza erősen hozzásimult: — Hagyd abba, kis bolon­dom — mondta Nyikoláj Nyi­kitics szigorú hangon, de a pillája megrezdült —, lehet, hogy én is veled megyek. De Anfisza sokáig nem tu­dott megnyugodni. Amikor a patak felől megindult a szél és kisírt szeme fázni kezdett, felállt és erősen belekapasz­kodva Nyikoláj Nyikiticsbe, bement vele a házba — az öregnek vacsorát készíteni. Ford.: LÉNÁRT ÉVA Fiam, aki a közelmúltban hagyta el a biztonságot jelen­tő pelenkát, nemrégiben így szólt hozzám: — Beszédem van veled, fa­ter. Foglalj helyet. — Köszönöm — mondom meg- illetődötten és szerényen he­lyezkedtem a karosszék támlá­ján. — Rágyújtasz? — nyújtotta felém elegáns ezüst cigaretta- tárcáját. — Köszönöm, nem dohány­zóm. — Parancsolj valami italt. Édeset, vagy erőset töltsék? — Csak szörpön élek — kö­zöltem vele illő tisztelettel. — No jó, hát térjünk a tárgy­ra — mondta Ő és szórakozot­tan megrázta rózsaszín cellu­loid csörgőjét: — Ez így nem mehet tovább. Havi 100 forint zsebpénz, az nekem smafu. — És miért smafu? — kérdez­tem kíváncsian. — Ugyan, kérlek, hogy tu­dok én heti 25 forintból társa­dalmi életet élni — legyintett idegesen. — A múltkor bent ültem egy lánnyal a „Jereván’1- ban, két gin után le kellett ál­lítanom a rendelést. Majd ki­sült a szemem a szégyentől. És azt hiszed, fater, hogy az öt­órai teákat ingyen adják? Szín­ház, mozi, dzsesszfesztivál, az mind pénzbe kerül. Barátomnak, a Stancek Árpinak, már robogót vett az apja, én meg egy nyo­morult biciklin karikázhotok? — A Stancek apjának gebi- nes boltja van — próbáltam védekezni. — Neked kutya kötelességed, hogy mindent megadjál a tulaj­don édes gyermekednek — in­tett le szigorúan a srác, majd folytatta: — Milyen gyerekko­rod volt neked a húszas évek­ben? — Ne is beszéljünk róla — válaszoltam borongásán. — De igenis beszéljünk róla — erősködött a fiam. — Remél­hetted, hogy lesz valaha is bi­ciklid? Milyen játékaid voltak? Magad mesélted, hogy hattól ti­zennégy éves korodig egy ócska rongylabdával játszottál. — Hát igen — vallottam be töredelmesen. — Ha már neked ilyen sivár volt a fiatalságod, szerezz örö­met a gyermekednek — paran­csolt rám, és kezét nyújtotta. — Most adjál egy kis költő­pénzt, mondjuk 800 forintot, A meghatottság könnyei csil­logtak szememben, miközben le­számoltam az ezrest. — Kösz — biccentett és ha­nyagul zsebrevágta a bankókat. — Most benézek valami éijeli lokálba, a tejbegrízt hagyjátok a konyhaasztalon. E hó elsején hazaadtam az egész fiztésemet a fiamnak. Az­óta nagyon rendesen viselkedik velem szemben. Kapok tőle 20 forint zsebpénzt, sőt még a mo­ziba is elvitt. GALAMBOS SZILVESZTER

Next

/
Thumbnails
Contents