Tolna Megyei Népújság, 1970. május (20. évfolyam, 101-126. szám)
1970-05-26 / 121. szám
Miből élnek a kalaznóiak? Viszonylag könnyű a felelet. A Petőfi nevét viselő termelőszövetkezetből, egy nem túlságosan nagy, különösebb hírveréssel sem hivalkodó, de a terep- és talaj adottságokhoz viszonyítva elfogadható nagyüzemből. A „nagyüzem” szót csak azért használjuk, mert a „középüzem” kifejezés csak a szaknyelvben divatos, kisüzemről beszélni pedig ostobaság lenne. összterület 198^1 hold, ebből szántó 1380. Hatvan százaléka lejtős, dombos. A talaj jó kukoricának, pillangós- virágúaknak, lapos része cukorrépának. Utóbbiból a tavalyi termésátlag holdanként kétszáz mázsa volt. A termelőszövetkezet központja egy nagyob gazdaház, a gépek egy másik hasonló udvarában állnak, zömmel „csillaggarázsban”, az ég alatt. Az állattenyésztés két fő üzemágának, a sertés- és szarvasmarha-tenyésztésnek telepei most vannak kialakulóban. Mezőgazdaság (részben a Hőgyészi Állami Gazdaság is) tartja el a falu lakosságának háromnegyedét. Egy munkaegység tavaly negyvenöt forintot ért, egy átlagosan dolgozó tag 24 600 forintot, azaz havi átlagban 2050 forintot keresett. A háztájiból a legszerényebb számítások szerint is még évi húszezret. Nem szórványos, hanem jellemző a nagyarányú háztáji állattartás. Jól táplált háztáji tehenek csordájával találkoztunk az egyik domboldali legelőn. Első beszélgető partnereink egyike épp ottjártunk napjaiban vett fel negyvenezer forintot három hízott bika után. Kánaán ? Barabás Domonkos bácsi, a sertéstelep nappali őre legyint : — Keresni, nem mondom, meglehetősen lehet. De aztán a gyerekek kapaszkodnak valamerre és a szülő is megy utánuk. Tankönyvbe kívánkozóan tömör meghatározása az elvándorlás demográfiai tényének. — Mióta téesztag. — Az elejitől. Kiderül, hogy nagyon is a legelejétől. Tagja volt már az 1959 előtti, az „ős” téeszek egyikének is. Mert akkor a kis faluban kettő volt. — ötvenhatban én nagyon kötözködtem, hogy ne oszoljunk fel, mert csak ráfizetek. — Ráfizetett? — Úgy nagyjából tizenötezer forintot. Az akkori termelőszövetkezet egyszer már megvette a lovamat, felszerelésemet, jószágom egy részét. Az elnök, a régi, azt mondta a fiamnak, hogy „Viheted a lovadat, de tedd le a négyezer forintot, amit kaptál érte!” — És? — A gyerek benyúlt a zsebébe, kivágta az asztalra a negyven darab százast, felült a lóra és elnyargalt. — És most? — Itt van velem a Petőfiben. A nyolc gyerek közül ez az egy. Barabás bácsi nyolc gyereket nevelt, köztük hét fiút. — Hét katonát adtam a hazának. Egy fél rajt. Mondja, ezért nem járt volna valamiféle elismerés? Tudomásul veszi, de nehezen békéi meg vele, hogy igen. Az anyának. — Hogyan sikerült? — Magam sem tudom. De ma mindegyiknek szakmája van. Barabás Domonkos, nappali őr, hatvannégy éves. (Havi átlagjövedelme ma ezerhétszáz forint körüli.) Valószínűleg álmában sem gondol rá, hogy a csendes, névtelen hősök sorába tartozik. „A régi elnök” kifejezés már szerepelt az idézett beszélgetésben. Nem egy volt. — Esztendőnként megettek egy-egy elnököt és agronó- must, — mondja a mostani, Goóg Lajos, aki januárban múlt esztendeje, hogy —szava szerint — ezt a funkciót „tapossa”. — És magát? Öntudatlanul is ránéz díj- birkózónyi vállaira, de nem azt válaszolja, hogy rágós falat lenne, hanem: — Úgy hoztak ide! — A járási, vagy megyei szervek ? — Csudát! A helybéliek. Eljöttek értem Lengyelbe és ide invitáltak. Az elnök csernakeresztúri származék, édesanyja bukovinai születés. Fajtabéli, ami a Tolna megyébe települt székelyföldön (ki szentelt > már egy fél esztendőt arra, hogy csak ennek az élő, még mindig fel nem bomlott, zárt etnikumnak sajátosságaival szociográfiai alapossággal foglalkozzon ?) rendkívül fontos érv az alkalmasság mellett. Egyébként is helyén lévő ember, de személye, életútja annyira jellemző a korra, amelyben éltünk és élünk, hogy az újságíró eltérne a tárgytól, ha csak vele foglalkozna. Reméli, hogy máskor majd megteheti. — Hogy élnek a kalaznóiak? — Itt és Hőgvészen nagyjából három és fél milliót őriznek a takarékban. — Ez minden? — Nem. Még sok minden egyéb is. (Folytatjuk.) ORDAS IVÄN rajz: ÉRDI JUDIT Színházi jegyzet címen hódolat a Színháznak Egy vallomással kezdem: nem szeretem az operettet! Röviden: azért, amiért a táncdalok szövegét sem tudom költészet néven tisztelni, szeretni. A pénteki színházi est forró sikerével mégis elvarázsolt, s ugyanúgy, mint az operett megrögzött rajongóit, mert képtelenség volt ctt és abban a Színházat ünneplő közegben egyedül maradni ellenérzéseimmel. Mit mondjak? Hiszen világos: az operetteket nem irodal- milag vérszegény történéseiért szeretjük, hanem a soha meg nem vénülő melódiákért; a másutt csak módjával alkalmazható, bővérű, de nemes ko- médiázásáért; szeretjük azért a színpaddal i^aló összekacsintásért, ami után mi is eljátsszuk nézőkként, hogy aggódunk hőseink sorsának ösz- szebcgczódása miatt. Noha... köztudott, hogy itt nem következhet más, csak happyend. Sorolhatnám tovább, ámbár akkor sem a műfajt dicsérném, hanem a színházat, amiről lám kiderül egy-egy ilyen hőfokú előadás kapcsán, hogy hiába az olcsóbb film, a kényelmesebb televízió és rádió; igényeljük a személyes találkozást. Csakhát... nem mindegy, hegy közönségként ki és mire hív bennünket! A Pécsi Nemzeti Színház Mágnás Miska előadása — legjobb tudomásom szerint — egy, a gazdag és színes repertoárból. Régi és mégis friss ez a produkció, benne a játék nem azért indul vontatottan, mert már a szereplők is unják. O, nem! A meseszövés ravaszdi fogása ez, dramaturgiai bűvészkedés, hogy mélyről induljon a darab és meredek hangulati pályát futhasson be. A sikerért. Szirmai Albertet, az operett szerzőjét, jóval bennünket megelőzően helyére rakta a zene- történet, az ő méltatására tehát fölösleges vállalkoznunk. Melódiáira nagyanyáink andalcdnak el, és egyébként beat-rajongó gyerekeink fülelnek föl, akár a többi, klasszikusnak számító vperettszerző melódiáira. Méltatásra érdemes azonban az előadás egésze, ami azért lefegyverző és magával ragadó, mert Bor András rendező panoptikumot megelevenítő rendezési koncepciója igen tetszett. Olyan volt ez az előadás, mint egy éneklő, zenélő mesekönyv, groteszk és a népmesékből ismert figurákkal. A darab a maga idejében — noha ,,csak” operett volt — igen kockázatos. hitvallásnak számított, mert — ahogy akkor mondotta a hivatalos kritika — „a karzaton ülők olcsó megnevettetésére pályázott”. No igen ... némely nevetésben véresen komoly ítélet is csenghet. Az ilyenfajta nevetés anno, az úri, az úgynevezett „történelmi” osztály fülében nem- kívánatos nevetésnek számított. Az ötlet, hegy egy szegény legény — jött légyen az akármilyen „alacsony” néposztályból, cifra, úri gongokét ölt magára és így ád leckét urainak, hogy nem származás és nem ruha teszi az embert, nem új ötlet. Kitűnően megvalósított világirodalmi előfordulásait nem is próbálom sorolni, annyi van. Azok viszont azzal szegényebbek, hogy nem szolgál melléjük örökzöld melódiák csokra, komédiázás és tánc: ami az operett. Szóval... tetszett az előadás először azért, mert három órára ünneppé avatta a hétköznapi estét és azért, mert az együttesből kiemelkedők játékára szívesen emlélxzünk majd. Ilyen játékkal ajándékozott meg bennünket a címszerepben Mendelényi Vilmos és Marosa, a mosogatólány szerepében Vári Éva. Elsőként miért éppen ők? Mert nem régi Miskákat é$ Marcsikat állítottak elénk. Mindkét szerepet számosán játszották olyanok, akik a magyar színháztörténet képzeletbeli Pantheonjában foglalnak már helyet. Játszották olyan ma élők is. akiket leutánozni sem csekély művészet. Ők ketten — gondolom ebben a rendezőnek sem kisebb az érdeme — az újrateremtést választották és megérte a kockáztató bátorság, mert amit nyújtottak, így lett emlékezetes. Rolla szerepében Cseh Máriát láttuk, aki dekoratív megjelenése, nem nagy, de kultúrált hangja miatt lesz mindenkor kedves vendégünk. A bonviván Mester István, Barcs mérnök szerepében inkább szép hangjával, mint játékával hódította meg a közönséget. Hogy ez meg miért érdem? Tessék csak körbehallgatózni; alig van operettszínpada- inkón szép hangú bonviván! A markánsan megelevenített figurák között kell szólni Faludi László Eleméry grófjáról, Kutas Béla nevetségesen előkelő és merev főkomornyikjáról. És Bázsa Éva... az egykor — nem is olyan régen — oly népszerű és temperamentumos szubrett, most tolókocsiban csücsülő,. a fiatalokért összeesküvésre is kész, kedves nagymamaként mutatkozott be. Ünnepeltük. A szereposztás nem említett egy — valóban csak pillanatokra feltűnő — epizódistát, az úri mulatság zenekarának brácsását, aki (akárcsak a grófi nagymama) műgyűjtő. „Magyarul" kleptomániás. Ha nem tévedek, a Szabó László vezényelte zenekar nagybőgőse volt a „tettese” ennek a sikerült epizódalakításnak. Bravúrnak nevezzem, vagy a Pécsi Nemzeti Színházban ez is természetes?! Mixi és Pixi grófok. Haumann Péter Jászai- díjas és Karikás Péter alakításában ismét csak újszerűségükkel győztek. Az ö játékuk sem hasonlítható a nevezetes elődök (például a Lata- bárok) játékához. Hogy most, ezek után milyen érzelmekkel viseltetem az operett műfaja iránt? Minden marad a régiben. De, ezt a Mágnás Miska előadást a pécsiek vendégjátékában kénytelen voltam szeretni, mert a feltételezhető évad végi fáradtság ellenére Színház volt, a jó színház pékig érdemes mindannyiunk hódolatára! LÁSZLÓ IBOLYA
