Tolna Megyei Népújság, 1970. május (20. évfolyam, 101-126. szám)

1970-05-24 / 120. szám

Némelyik nap rosszul kez­dődik. A legrosszabb, ha valaki azt sem tudja, milyen nap van. A mindenes — titkárnő — három szobában gépet admi­nisztrál, tizennégy embernek főz kávét, — megkérdezte, hogy maradjon-e. A főnöke, Bánáti Béla töprengve és szó­rakozottan nézett rá. ujját végighúzta a halántékán, az­tán döntött. — Maradjon. Ö a vezető tervellénőr, jo­ga van elsőnek dolgoztatni Terit. mintegy leszedni a hamvát a munkanap hajna­lán. — Diktálni fog? — kérdez­te Téri és leült. Meztelen térdére tette a füzetet, közé­pen fogta a ceruzát és úgy mozgatta, mintha ki akarna rázni belőle valamit. Bánáti továbbra is töpreng­ve nézte a titkárnőt. Ezúttal a combját, udvariasságból. A fiatal lányok idegesek, ha mutatják a combjukat és a férfi oda se néz. Bánáti is­mét megállapította magában, hogy derék, pompás combok ezek, becsületére válnak a bi­ológiai formatervezésnek, csak már túl sok ilyent lehet lát­ni. Elvesztették a ritkasági értéküket. — Hányadika is van? — kérdezte hivatalos hangon, súlytalanul. •— Ma? ötödiké. Bánáti ettől felélénkült. — Képzelje, én azt hittem, hogy negyediké van! Várta a hatást, de Teri csak egy mélyet lélegzett és a ce­ruza két vége majdnem fél­köröket rajzolt a levegőbe. Bánáti felállt. Lelkesen és ügyetlenül dramatizálta sza­vait. — Felszállók a villamosra. Elől természetesen, csak bér­leteseknek. Jön a kalauznő a másik kocsiról — ellenőrzés! Mutatom a bérletet, azt mondja: Ez kérem lejárt. Hogyhogy? — kérdezem, ügy, hogy a bérlet negyedikén nulla óráig érvényes, ma pe­dig ötödiké van. Nem volt goromba a kalauznő. inkább olyan... szomorúan nézett rám. Meghűlt bennem a vér, da­dogtam, az arcom is piros lett. Az utasok közül senki sem szólt bele, de persze minden szem rajtam volt. Bánáti visszaült a karos­székbe, rágyújtott. — Kihűl a kávéja — mond­ta Teri. Némelyik fiatal mahapság ilyen röviden, cicomátlanul beszél az idősebbekkel, gon­dolta Bánáti. Nem kifejezet­ten rosszaságból teszik, ez a modoruk. Akinek már benőtt a fejelágya, mint az övé, Bánátié, az legyen türelmes és nyájas. Derűsen folytatta, a kávét kortyolgatva. — A kalauznő nem kiabált, hogy ismeri ő az ilyen ala­kokat, biztosan táppénzcsaló is vagyok. Nem akart rend­őrt hívni, még a pótdíjat sem követelte, sem az iga­zolványomat. Mindössze át kellett mennem a pótkocsira, a kalauznő jött utánam, adott egy forintos jegyet és ennyit mondott: Nna... Bánáti elhallgatott. Teri várt egy darabig, aztán meg­kérdezte, hogy mit csináljon. Úgy is lehetett érteni: hát aztán, ő nem tehet róla, hogy ez történt. — Igen... — mondta Báná­ti elnyújtva. — Köszönöm, Tériké, majd később diktá­lok. Menjen csak a többiek is szeretnének feketézni. És fél tízig ne zavarjanak. Teri kiment, Bánáti foly­tatta. Nagyon oda kell figyelnem a beruházási tervre, ha már kora reggel ilyen hibát kö­vettem el. Más kalauznő megnézte volna a személy’ igazolványomat. Szép kis bla- mázs az utasok előtt, ha pél­dául felolvassa a vállalat ne­vét. Nem olvasta fel, anyai ösztönből. Megszólalt benne az anyai ösztön, pedig nem Gyenes István: lehetett idősebb nálam. Csú­nya dolog tőlem, hogy elfe­lejtettem az arcát; dehát any- nyira zavarban voltam... ügy bánt velem, mint egy gyerek­kel, aki elfelejtette megta­nulni a leckét, és ezt olyan ártatlanul vallja be, hogy megszidni sem szabad. Kár, hogy nem jegyeztem meg az arcát. Különben azt halálbiz- tosan tudtam, hogy kedd van, csak a negyediké ugrott. De hogy történt? Csak tudnám. Este, fél tizfehégy lehetett, még felkeltem az. ágyból, hogy megnézzem a gázt. Hé­di képes volt a lépcsőházból, a sarokról, a villamosmegál­lótól is visszamenni, hogy nem hagyta-e égve a gázt. Kíváncsi vagyok, az új fér­jet is rászoktatja erre az idegbajra? Szóval a gáz ren­deltetésszerűen tegriap este sem égett, visszabújtam az Ki érti meg a női lelket? Néhány tökéletlen, többnyire érettségi előtt állók és kikapós férjek fennen hangoztatják, hogy ők aztán ismerik a női lelket. A világirodalom a pél­da rá, hogy ez senkinek sem sikerült. Eszem ágában sincs állítani, hogy én ebben a tu­dományban többre vittem vol­na. Ennek ábrázolására elmon­dok egy valóban megtörtént tanmesét. Az antivilágban történt. VII.- es gimnazisták voltunk és sá­torban nyaraltunk négyen, a Balaton mellett. Volt fejen­ként 20 pengőnk és ebből sze­rettünk volna megélni két hé­tig. Az első nap áthajóztunk Fonyódról Badacsonyba és ott az Ibos-borozónál a kapu előtt egy méltóságteljes főúrféle in­vitált bennünüket befelé: — Fáradjanak be, Uraim! Akii Í7 Svés kofában lé'uraz- nak, az befárad, és mire visz- szatértünk, maradt fejenként 13 pengőnk. Attól tartottunk már, hogy a két hét 3 napra szűkül, amikor is a dolgokba beleavatkozott Csöpike. Csinos kis fekete jószág volt, négyőnk közül az egyiknek az unoka- huga. Első báljára készült és bár nem sátorban lakott, ha­nem anyjával; apjával tisztes házban, mégis mi voltunk a reménye, hogy azon a bizonyos Anna-bálon tömeges udvarlója lesz. Legalábbis három. Az unokatestvér ugyanis ilyen esetben fenét sem ér. Csöpike tehát elkérte a pén­zünket, hogy ő majd gondun­kat viseli. Könnyelműen oda­adtuk. Többé egy vasat sem láttunk. Könnyelműségről szó sem lehetett. Az ebédet a leg­olcsóbb kifőzdében befizette, ha gyümölcsöt akartunk, ő vette tizedárért és egy-egy tíz- filléres fagylaltért közelharcot kellett vívnunk. Még a báli belépődíjat is elspórolta, Inkább megmutat­ta, hogy hol lyukas a kerítés, ahol 4 pengő helyett, díjmen­tesen beódaloghatunk. Csöpi csoda nő volt és ketten rögtön belé is habarodtunk. Lájos ba­rátom, aki ma valahol fő­állatorvos, meg én. Elkápráz­tatni azonban nem állt mó­dunkban, mert a pénzünk ná­la volt. Egy-egy Viráglopásba még esak bele-belemerészked- tünk, de az összes, ami ren­delkezésünkre állt, az csak a duma volt. Csöpi élvezettel hallgatta ígérgetéseinket és nem tudott köztünk válasz­tani. Több választéka ugyan­is nem volt, mert ebben az időben valahogy elfajzott a Balaton és három-négyszer- annvi lány volt, mint fiú. De mi megmaradtunk hűségesnek és végül sarokba szorítottuk, döntsön és válasszon közöt­tünk. Ez a fonyódi mólón tör- '•nt. Csöpi mély lélegzetet vett és azt mondta, hogy azt választ­Miért nincs kutyája ? ágyba, sokáig nem tudtam elaludni, és reggel abban a szent meggyőződésben álltam talpra, hogy negyediké van. Ennyi az egész, kínpadon sem mondhatok többet. Nevetsé­ges. Bánáti felvette az íróasz­talról a nagyméretű golyós­tollat, melynek másik vége papírvágó, kibontott egy bo­rítékot (ezt a műveletet min­dig olyan ellenszenvesnek érezte, mintha kísérleti állat hálát metszené fei, amit egyébként sohasem tett), de a tartalmát benne hagyta. Füléhez emelte a télefon- kagylót és egv háromjegyű számot tárcsázott. — Halló, Sanyi’ Szervusz, mondd kérlek, neked van ku­tyád? Recsegett a hallgató az osz­tályvezető hangjától. — Az embert á guta üti ja, aki hamarabb átússza a mólót oda-vissza. Ennél galá- dabb ajánlatot keveset hallot­tam! A nő egyszerűen az éle­tünkre tört. A móló lehetett, vagy 30 méter széles, ami ossz úszótüdományunk pedig sze­rencsés esetben 20 méter, ez is csak csendes vízben és olyankor ha végszükségben a lábunkat letehetjük a talajra. Elhülve néztük egymásra. Itt a pillanat a nagy bizonyí­tásra, de mi lesz, ha beleful­ladunk? Az unokabáty jött se­gítségünkre. — Csónakkal megyek mellet­tetek és aki fuldoklik, azt ki­húzom. — Melyik megy először? — így Csöpi, a vérszomjas. Arról nem is beszélve, hogy a mólók között úszkálni szi­gorúan tilos, már láttam ma­gam holtan. Az unokabáty roppant ledér fickó, minden gazemberségre kész. Tőle si­mán bele is fulladhatunk. Én meg úgy vagyok szerkesztve, hogyha valamilyen betegséget olvasok, máris minden tünet stimmel, a leprától a csont­lágyulásig. A halált meg ép­penséggel jól el tudom kép­zelni. — Én megyek elsőnek! — ordított fel Lajos és úgy né­zett rám, hogy menten szét­veri a fejemet, ha nem első­nek mehet belefulladni. — Maga megy másodiknak! — mondta a vérszomjas kis nő. A lelkemben óriási harc kez­dődött. Nem az úszás miatt, abban már biztos voltam, hogy én nem úszók, hanem a kérdésre adandó válasz küsz­ködött bennem. Hosszú szünet után kinyögtem. — Én egyáltalában nem úszók. Még magyarázatként hozzá­tettem, bár nem sok sikerrel: már a hónap elején, te meg ilyen marhaságokat kérdezel! Nincs! — Bocsáss meg. Szervusz. Helyére tette a hallgatót és folytatta. Óriási előnyöm a kartár­sakkal Szemben, hogy mindig előre tudom a befüházási ter­vek hibáját. Énnek például, látatlanban merem állítani, az a gyenge pontja, hogy túl sokat kér a népgazdaságtól, nem merít eleget az önerő­ből. Előre tudtam. Szimat kérdése az ilyesmi, és gyor­sítja a munkát. Nem elég dolgozni, — dolgozni tudni kell. Ma eyofsabb es ponto­sabb leszek mint valaha, te­kintettel az incidensre. A vé­gén aztán méeis elaludtam, és éjszaka történhetett vala­mi, hogy reggelre negyedikének láttam a napbt, de nem em­lékszem, hogy Hédiről ólmod­vízbe. Az azonban kétségtelen, hogy bent volt és úszkálni kezdett. Az unokabáty szavának állt, csónakba szállt, Lajos netáni megmentésére. A móló feléig semmi baj sem volt. De akkor Lajos begazolt. Állandóan hát­rafordult, lemerülgetett, szájá­ba keveredett egy hullám és kezdte beváltani a fulladással járó reményeket. Amint már -mondottam, az unokabáty ledér fickó volt, egy darabig hagyta fuldokolni, aztán kezdte kihúzni. Ez nem ment könnyen, mert addigra Lajos Szeme kigyuvadt és idét­lenül viselkedett. Ördibálni akart, ami csak arra volt jó, hogy még többet igyon. Bele­csimpaszkodott megmentőjébe, meg a csónakba és majd fel­borította. Nagy nehezen visz- szarángatta, miközben a pá­ciens lényegesen többet ivott, mint első nap az Ibos-borozó- ban. Egészen elesett ábrázata volt, amikor elindultak visz- szafelé, hozzám, akinek, ha eddig lett volna is valami lelkifurdalása az úszás el- mismásolása miatt, ez már el­enyészett és helyét adta az életörömnek. Most jön a női lélek rejté­lye! Csöjjike" tökéletesen meg­utálta Lajost, és engem vá­lasztott. Kétségtelen, ahogy La­jos elterült, kizárólag mitoló­giai célra volt alkalmas, hogy egy krimiben eljátszhassa a vízbefulladt Neptun istent. De hát végül is ő hozta az áldozatot és ezért a rövidebbet húzta. Ki ismeri itt ki magát? A női lélekről azonban azóta sem tudok többet. SZÖLLÖSI KÁLMÁN tam volna. Az éj leple alatt már sok minden történt, amin másnap egész népék, csodálkoztak. Igen... Reggel? Talán mégis reggel történt valami? Langyos fürdő, hi­deg pasztőríej, minden úgy. volt, mint máskor. Mielőtt a kádba leptem, persze egy pil­lanatra. de igazán csak egy futó pillanatra mintha Hódit láttam volna a vízben, na­gyon szeretett fürödni és mindig kék-vörös fürdőtab­lettát használt, de ennek nincs jelentősége. Későn kap­csoltam be a rádiót, ez volt a bajt mert a kedves rádió azzal köszönti a hallgatókat,: hogy bemondja a dátumot. Szegény kalauznő.... szinte k,é- zénfogva vezetett át’ a pót-' kocsira, mint egy nagy gye­reket. Bizonyára azt gondol­ta, egész éjszaka az íróasz­talnál ültem, attól vagvok szórakozott. Ha tudná, hogy nyolc órát töltöttem az ágy­ban, és ebből legalább négyet egészségesen átaludtam, míg ő valószínűleg éjfélig mosott, . vasalt a gyerekekre. Ahol nincs gyerek, a felnőttek egy-kettőre szétszaladnak, vál­nak. A vágy hajtja őket. A természet kitalált egy kis gemkapcsot, ami összefűz két embert, de Hédi ezt nem akarta létrehozni. Inkább ment a vágva után. Kívánom neki, hogy ne bánja meg. Annyira zavarban voltam és olyan gyorsan történt az egész, hogy nem volt idom ezt mondani a kaláuznönek: Kérem, énhozzám ne jó le­gyen, hanem igazságos, szid­jon össze, hogy máskor ne próbáljak szélhámoskodni, üs­sön a kezemre, és itt van harminc forint pótdíi, tudom hogy csak huszonöt, a többit tartsa meg... Mit sietett úgy az a kalauznő, hogy meg se nézhettem? Bánáti hátradőlt, kivette a levelet a borítékból. Minisz­tériumi körlevél, nem sürgős. A kagyló után nyúlt, a pi­ros vonalat nyomkodva várt, amíg vonalat kap, és hat­jegyű számot tárcsázott. — Halló, különleges tuda­kozó? (Elváltoztatta a hang­ját.) Csókolom, ' aranyos, már ne haragudjon a zavarásért, egy görbe éjszaka után va­gyok, teremtett lélek nincs a közelemben. megmondhatnál nekem, ha szépen kérem, hogy ma hányadika van? A vonaf túlsó végért á tlaní* nem volt sem kellemes, sem kellemetlen, sem ingerült, sem nyájas. — Ötödiké. — Köszönöm — mondta^ Bánóm kis szünét után, saját hangján. Letette a hallgatót és foly­tatta: Némelyik nap rosszul kez­dődik. A legrosszabb, ha az ember azt sem tudja, mi1 yen nap van. Sanyitól elnézést kérek az illetlen kérdésért, és este gyalog megyek haza. Talán egy kis munkát is vi­szek magammal, holott azt szoktam mondani, hogy ez szabálytalan, majdnem er­kölcstelen. Tényleg, miért nincs ku­tyám? — Aki 10 méterrel többet akar úszni, mint amennyit tud, az hülye. Egy hülyével meg nincs mit kezdenie. Közel sem úgy néztek fám, mint Lindbergré, amikor át­repülte az óceánt. Népszerűsé­gem nullára csökkent. Lajos, megszabadulván a konkurren- ciától, bevetette magát a víz­be. Ez mellesleg költői iúlzóts. mert bevetésről azért szó sem volt. Először az egyik lábát dugdosta be, aztán megcsúszott és hasravágódott és ekkor olyan pofát vágott, mintha szándékosan került volna a Kéziratokat nem őrzünk meg és nem adunk vissza! Csak olyan irodalmi munkákra vá­laszolunk, amelyekben a tehet­ség jelét látjuk. GALAMBOS1 LÁSZLÓ: CSENDÉLET Csillag érlelő fákra települtek hófehér tyúkok. Lagzit hegedültek. Tüzelt a pehely kakasok csizmáján, az ágak hívogató citeráján. Tékozolt sötét mélyén forr a reggel. Tele a fény kettétört hangszerekkel. Vonul a hányatottak látomása: megméretik a szárnyak áradása. Kőtálak fölött kések kavargása, lángokba hull a kakas koronája, sarkantyúja szenvyrödör törpe holdja. Csukott a csőr. Ggomcrból dől a kása emelkedik arany1 úp-villogó "a. Hasadt a szárnyak ezüst lobogója.

Next

/
Thumbnails
Contents