Tolna Megyei Népújság, 1970. április (20. évfolyam, 76-100. szám)

1970-04-12 / 85. szám

TTTTTTTTTT »▼▼▼▼▼TTTTTTTTTTTTTT' 3 n rfrrw'9ímvvvwyr9YvvYW'wynrwyriivvvvvvvmvTfVVWiwwiwww* Gerencsér Miklós: Fekete tél 30. — Egyszer sem. — Cö cö. Talán mégsem káprázott annak a szeme, aki látott néhányszor. Nevetséges vagy, kisöreg. Balogh Mihály már bevallotta, hogy ő nyomta a röpcédulákat Ácson és te jártál ki hoz­zá. Képes lennél magad agyon veretni olyasmiért, amit már úgyis tudunk? — Hogy mit mondott Balogh Mihály, az az ő dolga. De megesküdnék rá, hogy nem vallott be semmit. Demeter mosolyogva hintáztatta magát a szék hátsó két lábán. — Hazugsággal vádolsz egy magyar királyi csendőr főhadnagyot? Ez bizony törvénybe ütkö­zik. , Mim aki unalmában mulatságot keres magá­nak, a gumibotokkal teleaggatott fogashoz sétált. Kiválasztotta kedvenc korbácsát. Megsuhogtatta, érdeklődve figyelt a zizegő hangra. — Na, nyújtsd szépen előre a tenyeredet, mint­ha arra lennél kíváncsi, hogy esik-e az eső. Fel­jebb. Még feljebb. Egész az áll magasságáig! Szédülés emyesztette a költőt. Feje még min­dig zúgott a halántékára mért ütéstől. Megfeszí­tette testét, sarkát a padlóhoz szorította, így nyújtotta ki karját, nehogy gyengének lássák a nyilasok. Az első ütés folyékony vasként égetett a tenye­rében. A második beljebb sulykolta ezt az eleven tüzet, a harmadik szétfröccsentette csontja, Ízü­letei minden porcikájába a kibírhatatlan, maró forróságot. ösztönei parancsára elrántotta a kezét. — Nem szabad idegeskedni — mondta Deme­ter üde nyugalommal. — Nézedd csak tovább, hogy esik-e az eső. Dobra őrmester! Egy kis esőt! A Gólem-termetű tiszthelyettes elmozdult a faltól szörnyű tömegével. Hatalmasat köpött a fogoly tenyerére. Mindenki röhögött. A kutya ugatott. Németh László Jánosnak hideglelősen remegett a szája, és a fogát csikorgatta, hogy elálljanak a könnyei. Többé nem rántotta, el a kezét. Tompa szédü­letén át kapaszkodott az akaratába, konokul el­tökélte, hogy nem omlik ősszé, tűri a verést, amíg csak tűrni képes a test. Az ütések nyílt hús­ra zuhantak, mind mélyebbre húzódott a fájda­lom, mintha tenyere megsokszorozódott volna. Aztán lassan enyhülni kezdett ez az óriásivá vas­tagodott kín. Ahogy nőtt tompultsága, úgy sűrű­södött a bódulat az öntudaton. Ismétlődtek, egy­re ismétlődtek az ütések, de a költő már nem is tudta pontosan, őt ütik-e egyáltalán. Tenyere ér­zéketlen duzzanattá változott, olyan lett, mint á pudvás fa. Ez a tömény zsibbadás terjedni kez­dett, megbénította a csuklóját, bepólyálta a kö­nyökét, s kúszott tovább a válla felé. Karja nem tartozott a testéhez, lehullott anélkül, hogy tu­dott volna róla. De Németh László János a talpán maradt. Iszonyú delirium nehezült agyára, alkonyi ho­mályban látta a szobát, a csendőrök pedig álom­szerű fantomokká változva sejlettek fel-felnyíló szemében. Egy pohár vizet löttyintettek az arcába, ön­tudata kivilágosodott. — A jobb kezed már megtanulta, hogy mi vár a balra — szól elfúlón Demeter. Pihenésképpen nagyot sóhajtott. — Folytassuk, vagy társalog­junk? — Nem bánom... — suttogta a költő, de alig tudta, hogy mit. Demeter megint az asztal mögé ült. — Most kivételesen arra lennék kíváncsi, hogy van-e benned erkölcsi felelősség. Jól hallasz? — Igen... — Szóval? Egy Atlasz erőlködésével emelte meg a fejét a költő. — Igen, van bennem erkölcsi felelősség. — Milyen jó véleménnyel vagy magadról — gúnyolódott tűnődve a főhadnagy. — Hát akkor hadd világosítsalak fel a következőről. Tagadá­soddal súlyos tragédiába sodrod a társaidat. Mi­nél kevesebbet ismersz be a bűneidből, annál töb­bet hagysz az ő nyakukon. Ebből következik, hogy az őszinteséghez kell az igazi bátorság, nem pedig a tagadáshoz. Mi erről a véleményed? Szűnőben volt a zsibbadás, helyét visszahódítot­ta a fájdalom folyékony tüze. Németh László János végre a tenyerére mert pillantani, de gyor­san el is kapta a tekintetét, mert a látványtól meglegyintette az ájuiás: nem a kezét látta, ha­nem egy felfújt fekete gumikésztyűt. — Vallani fogok, ha azzal segíthetek a tár­saimon ... — Remek! — csillant meg a főhadnagy sze­me. — Velem aztán igazán lehet beszélni. Még azt is elintézem, hogy az akasztófa helyett a frontra kerülj. Szívesen harcolnál a hazáért? — Megpróbáltam harcolni, amíg lehetett. — Hagyjuk a gyerekes hencegést. Adunk egy széket, leülsz közénk, mint jóbarát, aztán el­mesélsz mindent, amire kíváncsiak vagyunk. Leülni — ennél megváltóbb jóság nem érhette volna Németh László Jánost. Egész testében re­megett a gyengeségtől, omlani kívánt, ráhagyat­kozni az enyhítő gravitációra. — Köszönöm ... inkább állva maradok... — Jól meggondoltad? Nem muszáj elsietni. Vedd csak még egyszer fontolóra. — Megmondtam — szólt nem várt daccal a fogoly. — Ha nálam akarják kezdeni a felgombo- lyítást, akkor a fonal vége nem én vagyok Enyhe gondterheltség suhant át Demeter fő­hadnagy arcán. Az asztalra tenyereit, föltápász- kodott, szinte vánszorogva lépdelt Németh Lász­ló Jánoshoz. Mint egy műértő, olyan elegáns mozdulattal emelte meg a költő agyonvert kezét. — Milyen gyönyörű párnázott ujjaid vannak. — Közömbös megállapítását zengő hahotával fo­gadták a nyilasok. A főhadnagy közben már nyúlt is a korbácsért. — Na, édesem, akkor tartsd magasabbra a szikárabb kacsodat. Úgy. Közben számold a szikrákat, akkor nagyobb lesz az élvezet. És a drótkorbács kínt osztó suhogása kezdő­dött előlrőL • A fogoly rövid idő alatt megtanulja, hogy fel­szólítás, engedély nélkül semmit nem tehet. Ahány önálló mozdulat, annyi szidalom, vagy ütés. Ettől tartott Bogdanov István, aki megadó görnyedéssel állt a folyosón, szemben a tizes szoba ajtajával. Hátba taszította géppisztolya csövével a csendőrfoglár: (Folytatjuk.) AAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAáAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAA irha: Ci. Horváth T. rajzolta: Sebok /. rfajdalom, hogy ^ HALLGATNOM KELL RÓLA A FEJEMMEL JÁTSZOM. r/ftWTT ERRE a VÉGZETES BEVETÉSRE KÜLDTEK EGY OST R^G- LÁTOTT CIMBORÁM­MAL' Karl BREierrel.Buszkén feszített SS ezredesi egyenruhájában, meuén Vaskereszt. y KÉSŐBB AZ ITALTÓL MÉGIS MEGEREDTA NYELVE. Sejtelmem se volt, MIRŐL BESZÉL, DE MEGMAGYARÁZTA. „ AMIKOR MEGKEZDŐ­DÖTT A VISSZAVONULÁS, PARANCS ÉRKEZETT, ROGY A GESTAPO ÉS A TITKOSSZOLGÁLAT BIZALMAS IRATTÁRAIT SZÁLLÍTSÁK. AZ ANYA­ORSZÁGBA, ÉS KEL YEZ- ZÉKEL SPECIÁLIS REJ­TEKHELYEKEN. A BA­RÁTOM IS ILYEN MŰ­VELETET IRÁNYÍTOTT. Tudod, az arch/vakc/ó. fOL VTATJUK. Gyilkos skorpiók Szinte lázba hozta az or­szágot a hír, hegy a budapes­ti Állatkertből elloptak két skorpiót. Az Állatkert veze­tősége figyelmeztette a sajtón keresztül a még ismeretlen tetteseket, hogy az állatok marása veszélyes, esetleg ha­lálos is lehet. Baleset szeren­csére nem történt, megkerül­tek a tolvajok, a kipreparált állatok. Mégis jogos a kérdés, milyenek ezek a nálunk is­meretlen állatok, hol élnek és valóban mekkora veszélyt je­lentenek? A skorpiók az állatvilág faj- és epyedszámban legna­gyobb csoportjába, az un. ízeltlábúak csoportjába tar­toznak. Közelebbi rokonaik a pókok. Éjszakai ragadozók, legszívesebben a száraz terü­leteken élnek. Az erdőtlen, száraz, sokszor sivatagi ho­mokos vagy agyagos vidéke­ken találhatók. Bőrük ke­mény, erős páncélt viselnek. Fejükkel összenőtt a középső testrészük; ezen a testrészen fejlődtek ki a végtagok, a zsákmány feldarabolására szolgáló csáprágók és az ol­lók. Belső szerveik a test hátsó részében, a potrohban helyezkednek el. Potrohúk el­keskenyedő farokban végző­dik, amely nagyon törékeny és mozgékony: a támadás és a védekezés fő fegyvere. Utolsó ízén karomszerű tüs­két, fullánkot viselnek, amely két méregmiriggyel kapcsola­tos. Testhosszuk — fajonként változóan — 1—16 cm. A skorpiók kevéssé mozgé­kony. lomha állatok. Navval rejtekhelyükön, kavics alatt, földbevájt gödrökben, fakéreg alatt húzódnak meg. Zsák- mányszerzö útjukra éjjel in­dulnak rejtekhelyükről, fgazi ragadozók Tévén, csak élő ál­lattal táplálkoznak, főleg ro­varokkal, pókokkal, ászk&k- kal. Az éhezést igen sokáig tűrik és vízre, egnáitnlán nincs ts szükségük. Zólemá- nvnkat megragadna, ollójuk­kal felemelik, és farkukat, a hátuk felett előrehajtva, ful­lánkjukkal ölik meg. Ha azonban zsákmányuk apró, nem méreggel ölik meg, ha­nem csáprágójukkal szétmor­zsolják, majd kiszívják és ke­mény vázukat félredobják. A skorpióméreg hatása kü­lönböző, a skorpió és a zsák­mányul ejtett állat fajától függ. Dél-Európában is él skorpió, ez azonban szeren­csére nem túl veszélyes. Nem ritka őzen a vidéken az sem, ha a skorpió megszúrja az embert. Ezek szúrása az em­berre nem veszélyes helye könnyen gyógyul. A nagyobb testű, trópusi területen élő fajok azonban már sokkal ve­szedelmesebbek. Mérgük szín­telen, vízben jól, alkoholban kevésbé jól oldódik. Kísérlet­ként zöldbéka combizomzatá- ba 0,0006 g skorpiómérget fecskendeztek be. Már abban a pillanatban erős fájdalom jelei mutatkoztak a békán, 10 perc múlva a comb elhalt, 20 perc múlva zavar támadt a légzésben, 30 perc múlva mozdulatlanná vált az állat, szívműködési rendellenesség lépett fel és az 50. percben a béka elpusztult. Másik kísér­letben egy fiatal kutya 0,0013 g mérget kapott. A befecs­kendezés pillanatában fájdal­masan ordított, körbeforogva mami igyekezett a sebzett helyet, és 70 perc múlva el­pusztult. Boncoláskor kide­rült, hogy vére teljesen meg­alvadt. Érthető ezek után, hogy a forró égöv lakói az óriási skorpiófajokat — és ilyenek voltak az Állatkertből lopot­tak is —, úgy kerülik, mint a legmérgesebb kígyókat. Sok olyan esetet említ a szakiro­dalom, amikor valóban halá­los volt az emberre a skor­pióméreg. Népújság 4 1970. április 1?.

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents