Tolna Megyei Népújság, 1970. április (20. évfolyam, 76-100. szám)
1970-04-19 / 91. szám
Csánvi László: (Egy sans-culotte modorában) L Herder úgy érezte, a sötét, középkort idéző szűk utca, melyben 27 évig élt, életének jelképe, s a haldokló Schiller, a Demetrius utolsó soraiban is a végtelenbe vágyó megkötöttségét panaszolja: Körülfogod, ó örök Nap, a földet. A vágyaimnak légy hát követe! A panaszok kicsit eröltetettnek tűnnek: Weimar ura, Carl August mégiscsak különb volt, mint a korabeli apró zsarnokok, bár az is igaz, hogy az ismeretlen kortárs-festő a disznókat is oda rajzolta képére, amint tétován bandukolnak a weimári utcán, mely nem volt csatornázva, nem volt világítása, s a fővárost valóban csak néhány főúri épület különböztette meg bármelyik falutól. Persze a disznócsordát végtére másfelé is terelhették volna, s a parasztok, akik kastélyokat építettek, Musen- tempelt, római házat, eh utcákat is kikövezhették volna, hisz oly mindegy volt nekik, hogy hol dolgoztatják őket, amikor mindenütt ingyért dolgoztak. De — ezt még jegyezzük ide — kevés kor volt ennyire érzéketlen a paraszti sors iránt, jóllehet folyton a természet dicséretét zengte, szívesen öltött pásztorgúnyát, s szavalt idilleket. De itt adjuk át a szót Gottschednek, aki először foglalkozott a pásztoridill elméletével: „Hogy igazat szóljunk, a pásztorok mai helyzete, főleg hazánkban, éppenséggel nem olyan, hogy ennek alapján pásztori költeményeket lehetne írni. Túl kevés benne a kellemetesség, hogy kedvünk telnék benne. Parasztjaink jobbára szegények, elnyomott, megkínzott emberek. A nyáj ritkán sajátjuk, vagy ha mégis, annyi adót s más kötelezettséget rónak rájuk, hogy sanyarú munkájuk után kenyérre is alig marad nekik. Ráadásul a bűn is eluralkodott köztük, s így nem lehet az erény példájaként ábrázolni őket. Egészen más pásztort kel! a költőnek választania ... " Ilyen „egészen más pásztor" a valóságban egyszerűen nem volt, tehát ki kellett találni. De nemcsak a pásztort kellett kitalálni, egy kicsit az egész életet is. Mert ebben az életben mindig volt valami mesterkélt, csinált, nem-természetes. A „Theatrum- mundi", miként Goethe saját szerepére célozva nevezi, szegényes vidéki szórakozások színtere volt, Anna Amália összejöveteleivel, műkedvelő színházával, s a kézzel másolt Tiefurter Journal teljes kiadást jelentő tizenegy példányával együtt. Kraus akvarelljén együtt van a „kerékasztal", szám szerint tizen, de inkább egy vidéki kaszinó szolid jellegtelensége árad a képről, mint egy fejedelmi udvar pompája. Persze Weimar kisváros, Goethe első éveiben alig van tízezer lakosa, s aki nem viselt udvari méltóságot, paraszt volt, vagy a legjobb esetben kézműves. Az ellentét kirívó: a földhöz kötött szegénység, amit „nem lehet az erény példájaként ábrázolni”, az ingyenélők eltartója, akik udvart játszanak pedáns miniszterekkel és naplopó udvarhölgyekkel. A német nyomorúság, „melynek legyőzésére Goethe sem volt képes", amint Engels írja, fejedelmi voltában is kisszerű és félművelt, néha mosolygásra kész- tetően az. Minden kézikönyv megjegyzi, hogy Anna Amália, aki 1775-ig maga kormányozta a hercegséget, alapozta meg Weimar szellemi maradandóságát. A legjobbakkal vette körül magát, ezt írjuk javára, de minden, amihez hozzáért, másodlagossá vált, indulatmentes utánérzésévé a valódinak és egyetlennek. Olyanná, mint az itt nagy becsben tartott Harper képei: az emlékezetből festett olasz tájak csak sejtetik a mediterrán szépséget. Igazi művészeti beltenyészet: az udvar minden tagja irt, festett, zenélt, s természetesen színházat játszott, amihez a tiefurti park „a magas ég boltíve olatt“ természetes díszletet adott. A mindenütt jelenlevő Goethe ide írta A halásznő című zenés darabját, „auf dem natürlichen Schauplatz zu Tiefurt vorgestellt”, hódolva Anna Amália unaloműző szeszélyének, s hódítva a szépséges Corona Schrötert, aki nemcsak címszereplő volt az egyébként gyenge darabban, hanem szerző is: ő zenésítette meg s énekelte először az Erlköniget. ___„__.. ■ . ■-............... W EIMÄRI JEGYZETFÜZET A tiefurti Liebhabertheater 1782 nyarán mutatta be A halásznőt. Kevéssel húsz évvel előbb keletkezett Rousseau Társadalmi szerződése, s már négy éve bemutatásra várt Beaumarchais vígjátéka, a Figaró lakodalma. A Társadalmi szerződés a szabadságjogok katekizmusa, a Figaró nyílt támadás az arisztokrácia ellen. Parce que vous étes grand seigneur, vous vous croyez un grand génié, — mondhatta volna Beaumarchais Anna Amáliának is, miután Goethének eszébe se jutott, hogy a hercegnőnek is csak megszületnie méltóztatott. De Beaumarchais szava nem hallatszott el Weimarig, Goethe pedig növekvő aggodalommal .figyelte a párizsi eseményeket. A világ dolgait illetően egyébként is más véleményen volt: „Az ésszerű mindig az, — mondta Ecker- mannak — hogy kiki saját mesterségét folytassa, amire született és amit tanult, s a másik ne akadályozza abban, amit neki kell megtennie." Nem éppen forradalmi álláspont. De azt is mondta, mert elég sok mindent mondott, amit a jénai Luden jegyzett fel: „Ne higgye, hogy közömbös lennék a szabadság, nép, haza nagy eszméivel szemben.” Valóban nem volt közömbös, de mindent az udvari ember szemével nézett és ítélt meg. Illetve ez sem teljesen igaz. Mert mindig élt benne valami kettősség: a Sturm und Drang fegyelmezetlenségéből mindig megőrzött valamit, s a weimari Oiimpus ormán trónoló Goethe, miközben roppant bölcs dolgokat mond egyre szaporodó látogatóinak, időnként úgy viselkedik, mint aki fütyül az udvarra, etikettre és kaján pletykákra. Szerelmi ügyeiben feltétlenül, ám — Herder szavával — a directeur des plaisirs kellemes tisztét is betöltötte, — ne csodálkozzunk hát semmin. S végtére nem is ezen kell csodálkoznunk. Mert miközben az udvarhölgyek, Anna Amáliával az élen, gyatra képeket ügyeskednek, zenélnek, színházat játszanak, sőt újságot szerkesztenek — s mindent milyen rosz- szul! — megszületik Weimar igazi csodája; a kispolgári díszletek között világirodalom keletkezik. Még a szót is itt ejtik ki először. „A jelenlétem hovatovább értelmetlen lesz" — írta Herder kedvetlenül és talán kicsit féltékenyen is Hamannak a tiefurti bemutató előtti napokban. De ez nem volt igaz, mert mindenkire szükség volt, aki a halhatatlanság hajlékát építette. A szomszédban arisztokratafejek hullottak a fűrészporos kosárba, a nép az Ész istennőjét ünnepelte, s Goethe is arra figyelmeztette Odyniec lengyel költőt, hogy az új század nem egyszerűen folytatása lesz a korábbiaknak, hanem egy új világ kezdete. De Weimarban azért minden héten összeült a Tafelrunde, ahogy Kratis akvarelljén látjuk, s a kedvetlen Herder is, bár tudta, nem ide való, ide kényszerült, a jámbor kispolgári környezetbe. De fölöttük a szellem örökkévalóságának csillaga ragyogott. (Folytatjuk.) __ Goethe weimari lakóháza ■uSfejfefefo-Ja.- , Huszti Olga felvétele. KÁLDI JUDIT RAJZA CSORBA GYŐZŐ: CSODA Csoda hogy nem tévesztik el hogy egyik sem téveszti el Pedig csak néhány négyszögöl pedig a föld is ugyanaz a nap a szél a levegő és az eső is ugyanaz de ők mégsem tévesztik el csinálja rendületlenül a maga dolgát mindahány: széles karéjos fogazott fűrészes szabdalt levelét fészkes pillangós ajakos virágját s hozza konokul termését ilyent vagy olyant a magáét mindig csak azt Ji es nem teveszti soha el. jjjj WEÖRES SÁNDOR: FÉNYCSILLOQÁS Hatalmas úszó felhő kibontja madár-szárnyát, befesti égi skarlát, az alkonyi Nap vére. Pirosság tükörképe , száll a Duna vizére, míg az éjszaka eljő. Beleszúrnak a tornyok s a zöld erdejű halmok, s a már elnyugvó városon túl egy csillag útnak indul. Sásdi Sándor: DUPLA REKAMIR A közgyűlésre megtelt a tanácsháza. Fiatal ember a járási vezető. Keresi a szavakat, köntörfalaz, emlegeti Szokora Antal hatvanöt évét, eredményes munkálkodását, a megérdemelt pihenést, mert. aki olyan korán elkezdte a küzdelmes életet, annak megjár a verejtékezés kamata: a nyugdíj. Szokora arcát ellepte a pirosság, gondolta, ha most feiállna, elakadna a szava, talán a könny is kibuggyanna a szemén. Helyette Kisgerecz, az állatgondozó ugrott fel helyéről. Eleinte kevesen értették a szavát, de egyre jobban nekibátorodott. Emlékeztette a tagságot, hogy Szokora elnöksége alatt kezdett lábraállni a Dózsa Tsz. Mert mit tett Szokora? Sok gondját szaporította a környék három, igen gyenge szövetkezetének a gondjával: négy kicsinyből megcsinálta a virágzó nagyot Bagdi, a valamikori hűsz- holdas közbeszól: — Nyögtük is jódarabíg, mert hat forinttal visszament a munkaegység. A dac szólaltatja meg Szo- korát: — Ha a magunk erős gazdaságát összekeverem három nagyon gyengével, mi mást várhattunk? Ne a múltat hánytorgassuk emberek, hanem azt, hogy hová fejlődtünk? — Oda fejlődtünk — kezdi Bakos Rozika az állattenyésztési brigád vezetője — oda fejlődtünk... — ismétli akadozva, mert, ha tíznél többen gyűlnek össze, már a torkában ver a szíve és alig várja, hogy leülhessen. Csodálkozva merednek reá, amikor a jól bevált szőlőtelepítést, a harminchét holdas gyümölcsészetet emlegeti, to- vábbmenőleg rápirít a járási emberre, mert éppen 6 volt az, aki tavaly, amikor Ádám báicsi tízéves élnöikségét ünnepelték, nem győzte dicsérni azt, akinek érdeme a Dózsa Tsz felvirágoztatása. Szokora arra gondol, ha hazamegy az ablakon kivágja a televíziót, amivel tavaly megajándékozták, tűzbe dobja a gondosan megőrzött újságokat, amelyek a « tízéves jubileumkor kinyomtatták a nevét, úgy emlegetve őt. mint a szocialista mezőgazdaság munkahadseregének egyik dicsőséges élharcosát. A járási küldött láthat valamit az arcán, mert odahajol hozzá: — A határozat ellen fellebbezhet a megyei tanács mezőgazdasági osztályához. — Megnyugszom a nyugdíjazásban. Mondani könnyű, hogy „megnyugszom”, de annál nehezebb, megállni a Baliheli- dűlőben telepített gyümölcsös szélén: Isten veled batul, aranyparmen, jonatán... Köszönöm, hogy megháláltátok a fáradozásomat, roskadozott ágatok a gyümölcstől... Nem mondhatjátok, hogy keveset törődtem veletek, fagyveszélykor éjszakákon által füstöléssel mentettelek benneteket, nem mondhatjátok, hogy valamikor elkéstem a téli ágnyeséssel, a többszöri permetezéssel. .. Megöregedtem — így mondják és jövőre már rra lesem a virágzástokat. Indul hazafelé, a téli mezőben és talán azt se bánná, ha sohase érne haza. Könnyű annak, akit a felesége vár, vigaszos szóval: „Ne törődj vele, Ádám, megleszünk valahogyan. .. „Könnyű annak, akire vigasztalóan ránevet a fia: „Amíg engem lát, egy- szálat se féljen...” De mire ér haza az, akinek az egyetlenje odaveszett a Don-ka- nyarban? Remegett a levél a felesége kezében: „... Járőrtevékenység közben, ellenséges golyótól találva...” Attól kezdve panaszolta a szívét, fél év múlva elment a fia után. Ül az asztal mellett, előtte darab kolbász, péktől való kenyér, de hozzá sem nyúl az ételhez. — A hideget tegye el vacsorára, ebédre hoztam én most főzöttet... Bakos Rozi kosarából az asztalra teszi a gőzölgő lábast: — Kóstolja meg. — Minek fogyasztod a magadét, Rozika?
