Tolna Megyei Népújság, 1970. március (20. évfolyam, 51-75. szám)
1970-03-11 / 59. szám
13. Lehet, hogy tévedek, de úgy vélem: Leninnek jólesett velem beszélgetni. Csaknem mindig invitált: — Ha megjön, hívjon fel, találkozzunk. Egyszer pedig azt mondta: — Magával mindig érdekesen lehet beszélgetni, a maga élményvilága gazdagabb és tágabb. Kérdezgetett az értelmiség hangulatáról. Különös figyelemmel a tudósokról, én ugyanis akkoriban Halatovval együtt dolgoztam a tudósok életkörülményeinek megjavításával foglalkozó bizottságban. Érdeklődött a proletárirodalom iránt: — Mit vár tőle? Mondtam, hogy sokat, de feltétlenül szükségesnek tartom, hogy irodalmi főiskolát szervezzünk, nyelvtudományi, idegen — nyugati és keleti — nyelvű, néprajzi, világirodalom-történeti és külön orosz irodalomtörténeti tanszékekkel. — Hm-hm — mondta hunyorogva és nagyot kacagott. — Nagyszabású és káprázatos! Hogy nagyszabású legyen, azt nem ellenzem, de vajon ilyen káprázatos is lesz? Saját professzoraink nincsenek ebben a szakmában, a burzsoák pedig olyan történelmet fognak bemutatni, hogy... Nem. most nem szabad ilyenbe kezdenünk. Még várnunk kell három, öt évecskét; És így panaszkodott: — Egyáltalán nincs időm olvasni! Nyomatékkai és több ízben hangsúlyozta Gyemjan Bednij munkájának agitációs jelentőségét, de így vélekedett róla: — Kissé nyers. Az olvasó után kullog, pedig kicsivel előtte kellene haladnia. Majakovszkijról bizalmatlanul, sőt ingerülten nyilatkozott: — Kiabál, mindenféle torz szavakat- talál ki, és valahogy nem sikerül neki: szerintem nem sikerül, és kevéssé érthető. Mindent szétszór, nehéz olvasni. Tehetséges? Sőt nagyon? Hm-hm, majd meglátjuk! Ce nem gondolja, hogy nagyon sok verset írnál: ? A folyóiratokban egész oldalakat töltenek meg a versek, és csaknem naponta jelennek meg újabb kötetek. Azt feleltem, hogy a fiatalság ilyen időkben természetesen dalra vágyik, és hogy véleményem szerint könnyebb dolog közepes verset ír ni, mint jó prózát, s a vers kevesebb időt kívánj ráadásul nagyon sok emberünk van, aki kitűnően tanítja a verstant. — No, hogy verset írni könnyebb a prózánál, azt nem hiszem! Nem tudom elképzelni! Még ha megnyúznának, se tudnék két sort írni — mondta és elkomorodott. — Az egész régi forradalmi irodalmat kell eljuttatni a tömegekhez, az egészet, ami csak nálunk és Nyugat-Európában van. Orosz volt, de sokáig élt Oroszországon kívül, ezért figyelmesen vizsgálgatta saját hazáját, amely távolról színesebbnek, ragyogóbbnak látszott. Helyesen mérlegelte az ország potenciális erejét, a nép rendkívüli tehetségét, mely még alig nyilatkozott meg, még nem rázta fel nehéz és nyomasztó történelme, de ez a tehetség a fantasztikus orosz élet sötét háttere előtt mindenütt aranycsillagként ragyog. Vlagyimir Lenin, e világ nagy és igaz embere meghalt. Halála nagyon fájdalmasan sújtotta mindazok szívét, akik ismerték, nagyon fájdalmasan! A halál komorsága azonban még nyomatékosabban hangsúlyozza a világ előtt, milyen jelentős személyiség volt: ő volt a világ dolgozó népének vezetője. S ha az ellene irányuló gyűlölet felhője, a nőve körül terjengő hazugság- és rágalomfelhő még sűrűbb volna is, az sem számítana: semmiféle erő nem homályosíthatja el annak a fáklyának a fényét, amelyet Lenin emelt magasra e tébolyult világ fojtogató sötétségében. Rajta kívül nem volt még senki, aki ennyire méltó volna a világ örök emlékezetére. Vlagyimir Iljics meghalt. De élnék elméjének és akaratának örökösei. Élnek és olyan eredményesen dolgoznak, mint ahogy senki sem dolgozott még soha, sehol a világon. Vége. Holnapi számunkban megkezdjük Ferenczi József: Egy lépésre a laptól című képes riportjának folytatásos közlését, mely a napfényes CJzbegisztánról szól. Gerencsér Miklós: Fekete tél 5. Magyarffy Gyula ünnepélyes szigorral nézett rá a távolból. — Milyen jogon merészelt a tudtomon kívül agyonlövetni nyolc tisztet? Magyarázatot kérek. A felderítő parancsnok önkéntelenül vigyázz- ba merevedett. — Alázatosan jelentem, ez az eset német bajtársaink határozott kívánságára került a jelentésbe. — Akkor is magyarázatot kérek. — támaszkodott ököllel az asztalra a főispán. ügy Vélte Weinhoffer, szőrmentén a gúnyolódást is megengedheti magának, ha egyszer Magyarffy nem képes érteni a világos beszédből. — Alázatosan jelentem semmi közelebbit nem tudok az akcióról, talán lenne szíves érdeklődni a részletekről Volkhardt százados úrnál. Kis ideig zordon eltűnődött Magyarffy. — Nézze Weinhoffer, a maga munkája nem egészen kifogástalan. Pironkodom a szégyentől, hogy német bajtársaink dolgoznak helyettünk. Még a vak is láthatja, hogy milyen elegánsan leckéztettek meg bennünket. Ezt a kijelentést durva sértésként vette tudomásul Weinhoffer, hiszen — amint a vak is láthatja — az üveg szemére célzott a főispán. Ép bal szemét dühösen hunyorítva hallgatta a huszárosán járkáló Magyarffy leckéztetését. — Elegánsan, nagyvonalúan, feltételezve rólunk, hogy legalább középfokon intelligensek vagyunk. Erbse meg végre, a deffenzív munkához nem elég a gumibot. Hiába ver nekem agyon minden reggelre öt-hat zsidót, ha közben a kommunisták kiröhögnek bennünket! Ilyen goromba hangot még nem használt Weinhofferrel a főispán. Hasztalan merevedett vigyázzba, ettől nem lett nagyobb az önbizalma. Rekedt hangja úgy hatott, mintha valamitől kifulladt volna.-f Alázatosan jelentem, nem értem ... — Furcsa. Nagyon furcsa — mérte meg végre közelebbről is Magyarffy. — Azt hiszem, én mindent értek. Talán a széntimentalizmus áldozata, ha a vörösök bitangolásáról van szó! Nézze! — és a főispán az asztalán heverő gyűrött céduláikra csapott, felmarkolta a három darab papírszeletet, meglobogtatta a felderítő parancsnok orra előtt. — Röpcédulák! Olvassa csak! Fennhangon! Követelem! A megdermedt Weinhoffer csaknem elfelejtette a papírokat, amikor a szövegre pillantott. Motyogva suttogta: — Vesszenek a fasiszta gyilkosok ... — Fennhangon! — rivallt rá Magyarffy. — Halál a német megszállókra és nyilas bérenceikre! Éljen a Szovjetunió! Éljen a béke!... — Na látja, Weinhoffer, ezeket a vörös röpcédulákat is a német baj társak adták át ma reggel. Hát mit képzel, majd mindent a németek fognak csinálni helyettünk? Kaparja elő ezeket a bolsikat és ajándékozzon meg minél hamarabb az irhájukkal. Távozhat! — Parancsára, méltóságos úr ... Finom köd szállt és márvánnyá fagyott, ahogy rátapadt az aszfaltra, a kalapok karimájára, a katonai gépkocsikra, a nyilas járőrök karabélyára. Alig múlott délután három óra, de estéli sötétség borult a városra. A lím-lom tüzelőtől büdös füst szorult a házak közé, némán, gör- nyedten siettek az emberek az utcán, mégiis ki- . haltnak tűnt a város, valahogy olyannak, amilyennek önmagát érezte Urbántsak Tibor főmérnök, a vagongyár építési osztályának vezetője. Gyűrött felöltőjében, ápolatlan cipőjében senki nem ismerte meg. Álmatlanságtól, fogságtól püffedt arcát több hetes szakáll borította, kis kucsmáján sár tapasztotta csomókba a prémet. Tanácstalanul ácsorgott a Baross-híd feljárójánál, gyámolatlanra gyengülve a fáradtságtól és az éhségtől. Két nappal a nyilas hatalomátvétel után letartóztatták, a komáromi Csillagerdőbe hurcolták, most végre elengedték, sőt csodálkoztak a csendömyamozók, hogy miért nyilvánították Győrött megbízhatatlan elemnek. Mindenekelőtt egy bögre forró teát kívánt, hálás lett volna érte akkor is, ha eperfalevélből főzik. Szocsiban a hőség ellen ittak teát, most viszont a csontvelőig átjárta a hideg, lehűtötték testét az erődbörtön nyirkos falai. Hogyan vergődjön haza Táplány-pusztára? Nyolc kilométer az egész, semmiség lenne gyalogszerrel, ha nem sínylené ilyen átkozottul a hetekig tartó koplalást, az örökös didergést, és persze, ha idillikus sétának számítana az út, nem pedig életveszélyes kockázatnak ezekben a pogány időkben. ' Túl a maga baján, lehangolta a város vigasztalan állapota. Idegenül, riasztó elhanyagoltsággal feketéllettek a bombasérült házak, a Fehér Hajó romhalmaza, a Vilmos császár út robbanás csonkította épületei. Beletörődött, nincs más választása, gyalog megy haza Táplány-pusztára, ahova az örökös bombázások miatt települt ki feleségével és kisfiával. (Folytatjuk.) tilAiii*i*i*i*AA*AiAAtAAitAAiAAAAiáááaáAAAAA*aA*4AAAAiAAil AAA .A.
