Tolna Megyei Népújság, 1970. március (20. évfolyam, 51-75. szám)

1970-03-10 / 58. szám

mTTTTTmTmmmmmTTTmm ttttttttttttttttttttttttti

M

aga Lenin azonban mintha nem érezte volna e körülményeik súlyát, és a polgárháború vérzivatara által alapjaiban megrendített élet riadalmait. Csak egyszer történt, meséli Andrejeva, hogy — az ő szavait idézem — beszélgetésünkkor valami panaszféle tört ki belőle:

— Mit is tehetnénk, kedves Marija Fjodorov- na? Harcolni kell! Feltétlenül! Hogy nehéz a dolgunk? Persze! Azt hiszi, nekem sohasem nehéz? De bizony, és még mennyire! Nézze csak Dzerzsinszkijt, mi lett belőle! Nincs mit tenni. Inkább legyen nehéz a sorunk, csak megbirkózhassunk vele!

Én magam csak egyszer hallottam panaszkodni:

— Kár, hogy a Martov nem tart velünk, nagyon kár! Milyen bámulatos elvtárs, milyen tiszta ember!

Emlékszem, milyen jókedvűen és hosszan nevetett, amikor Martovnak ezt a mondását olvasta valahol:

Oroszországban csak két kommunista van: Lenin és Kollantaj”. S amikor jól kinevette magát, felsóhaj tott:

— Ez aztán az okos fickó! Ehii:

Tisztelettel és csodálattal mondta, amikor dolgozószobájából kikísérte az egyik „gazdasági vezetőt”.

— Régen ismeri? Bármelyik európai országban miniszterelnök lehetne.

És kezét dörzsölve, nevetve tette hozzá:

— Európa szegényebb tehetséges emberekben, mint miniszterekben.

Meghívtam, hogy látogasson el a Tüzérségi Főparancsnokságra, és tekintse meg ott egy bolsevik, egy volt tüzér találmányát: olyan szerkezetről volt szó, amely pontosabbá teszi a légvédelmi tüzelést.

— Ugyan; mit értek én ehhez? — kérdezte, de eljött. A homályos szobában, az asztal körül, amelyen a szerkezet állt, hét komor tábornok gyűlt össze, csupa nagy bajuszú, ősz öregember, tudósok — köztük Lenin szerény civil alakja szinte elveszett, észrevétlenné vált. A feltaláló magyarázni kezdte a készülék szerkezetét. Lenin két-három percig hallgatta, majd helyeslőén mondta:

— Hra-hm! — Es máris olyan folyékonyan

kérdezgette a feltalálót, mintha politikai kérdésekből vizsgáztatná:

— Hogy tudta elérni azt, hogy az a célpontot meghatározó gépezet egyszerre két munkát végezzen? Nem lehetne-e az ágyúcsövék beállítását önműködően összekötni a gépezet jelzéseivel?

Érdeklődött még a belőtt terület nagyságáról és más egyébről, a feltaláló és a tábornokok buzgón elmagyarázták neki, másnap pedig a feltaláló ezt mesélte nekem:

— Közöltem tábornokaimmal, hogy ön meg fog látogatni egy elvtárssal, de nem mondtam meg, hogy ki ez az elvtárs. Nem ismerték fel Lenint, bizonyára el sem tudták képzelni, hogy csinnadrata, parádé, őrség nélkül jelenjék meg. Megkérdezték: műszaki ember, professzor? Hogy Lenin: Szörnyen el csodálkoztak: hogy lehet ez? Hihetetlen, és — már engedje meg! — honnan ismeri ő a mi furfamgjainkat? Olyanokat kérdezett, mint egy technikailag képzett ember! Ez ámítás! Azt hiszem, el sem hitték, hogy valóban Lenin járt náluk...

Lenin pedig, amikor együtt távoztunk a Tüzérségi Főparancsnokságról, izgatottan nevetgélt, és ezt mondta a feltalálóról:

— Lám, hát ennyire tévedhet az ember valakinek a megítélésében! Tudtam, hogy régi, becsületes elvtárs, de olyannak ismertem, aki nem találja fel a puskaport. Es íme, kiderült, hogy képes rá. Remek ember! És azok a generálisok, hogy rámförmedtek, amikor kétségbe vontam a szerkezet gyakorlati értékét! Pedig szándékosan tettem, látni akartam, hogy ők mennyire becsülik ezt a szellemes holmit.

Sokáig nevetett, majd megkérdezte:

— Mondja csak, ennek az I-nek van más találmánya is? Miről van szó? Fontos, hogy semmi egyébbel ne foglalkozzék. Hej, ha mindezeknek a műszakiaknak ideális munkafeltételeket biztosíthatnánk! Huszonöt év múlva Oroszország lenne a világ első országa!

Igen, gyakran hallottam, ^hogyan dicsérte az elvtársakat. Még azokról is, akik — mint hallottam — nem dicsekedhettek személyes rokon- szenvével, Lenin úgy tudott beszélni, hogy elismerte munkaképességeiket.

Nagyon csodálkoztam, milyen nagyra becsülte Trockij szervezőképességét. Vlagyimir Iljics észrevette csodálkozásomat.

•— Igen, tudom, hazudnak valamit a kettőnk viszonyáról. De ami igaz, az igaz, ami pedig nincs, az nincs, ezt én,is tudom. Ugye, hogy meg tudta szervezni a katonai szakértőket!

Egy ideig hallgatott, majd halkabban, szára.] zon hozzáfűzte;

— Es mégsem a ml emberünk! Velünk tart- de nem a mi emberünk. Becsvágyó. És van benne valami... valami rossz, Lassalleból.. 1

E szavakat, hogy „velünk tart, de nem a mi emberünk”, két ízben hallottam tőle, másodszor ugyancsak egy nagy emberrel kapcsolatban, aki nem sokkal Vlagyimir Iljics után halt meg. Lenin nyilvánvalóan nagyon jól ismerte az embereket. Egyszer, a dolgozószobájába belépve, egy emberbe botlottam, aki hátrálva igyekezett az ajtóhoz, nagyokat hajlongott Lenin felé, ő pedig rá sem hederített, hanem írt.

— Ismeri? — kérdezte azután, az ajtó felé mutatva, s én megmondtam, hogy kétszer is ehhez az emberhez főidül tarn a világirodalom dolgában.

— No és? (S

— Mit tagadjam: faragatlan; durva ember.

— Hm ... hm ... Afféle talpnyaló. És bizonya*, ra csirkefogó. Egyébként most láttam első íz* ben, lehet hogy tévedek.

Nem, nem tévedett: az az emlber néhány hó-i nappal később teljes mértékben igazolta a Lenül adta jellemzést. i

í

Sokat gondolkozott az emberekről, nyugtala-» nította az, amit így fejezett ki:

— A mi apparátusunk vegyes. Október utáni sok idegen is bekerült. Ez az ön kedvencének* a jámbor értelmiségnek a bűne, ez az ő alávaió szabotázsuk következménye. Úgy bizony!

Ezt akkor mondta, amikor együtt sétáltunk'.' Gorkiban. Nem emlékszem, miért tereltem a szót Alekszinszkijra; azt hiszem, éppen az idő táji követett el valami gazemberséget.

— Elképzelheti: első találkozásunk óta valóságosan fizikailag undorodom tőle. Leküzdhetetlen undorom. Soha, senki, nem ébresztett bennem ilyen érzést. Amikor együtt kellett dolgoznunk* minden erőmmel uralkodtam magamon, nem volt könnyű dolog, mert éreztem, hogy ki nem állhatom ezt az elfajzott embert! ’

Csodálkozva vont vállat, és így folytatta:

— Es lám, azon a semmirekellő Malonovszkí- jon nem bírtam keresztüllátni. Nagyon sötét eset ez a Malonovszkij... (R. V. Malanovszkij 1906- ban csatlakozott a munkásmozgalomhoz, és 1904- ig szolgáltatott róla adatokat a rendőrségnek.)

Velem úgy viselkedett, mint a szigorú tanító és jóságos, „gondos barát”.

— Rejtélyes ember maga — jegyezte meg

egyszer tréfálkozva. — Az irodaiamban, a jelek szerint, kiváló realista, az emberekkel való kapcsolataiban pedig romantikus. Magánál mindenki a történelem áldozata? Mi ismerjük a történelmet, s azt mondjuk az áldozatoknak: döntsétek le az áldozati oltárokat, zúzzátok szét a szenté- lyeket, le az istenekkel! Maga pedig arról akar meggyőzni, hogy a munkásosztály harcos pártja mindenekelőtt az értelmiségiek kényelméről kö. teles gondoskodni. ... . ,i .....

(Folytatjuk)

Gerencsér Miklós:

Fekete tél

4.

— Nem..: Dehogy... A jelentésben benne

lesz, evidens...

Megnyugodva gondolta: továbbra sem gyanítják róla, hogy ő, a nyilasok politikai nyomozója — az SS szökevénye, Más nem érdekelte és már csak Szénási rossz cigarettájától volt keserű a szája.

*

Álmában farkaskutyákkal üldözték a németek Weinhoffer Jenőt, a Nemzeti Számonkérő Szék polgári felderítésének megyei parancsnokát. Még tele volt a feje az alkohol ólomgőzével. Alig tudta felhúzni a csizmát püffedt lábára. A mosdóvíz sem szabadította meg a kimerültségtől és egyre jobban gyötörte a gyanú, hogy valaki árulkodott rá a németeknél. Nem csodálkozott volna, ha hátbaveregeti vérfagyasztó kedvességgel Volkhardt, a Gestapo városi parancsnoka: „Nos, Weinhoffer, mit tudna nekem mondani 1919-ről? Állítólag jól állt magán a vöröskatonák egyenruhája!”

Nem bírta a józanságot, roncsnak, szétszórtnak érezte magát most is, mint minden reggel. Remegő kézzel passzintotta az üveglencsét jobh szeme helyére a nyirkos gödörbe és menekült lakószobájából a Nemzeti Számonkérő Szék irodájába, az első emelet tízesbe.

Faragó Béla kialvatlan szemekkel meredt az írógépre, egy ujjal pötyögte**-' a billentyűket.

— Kitartás — köszönt neki bosszús morgással felettese.

— Bocsáss meg, erre figyeltem — nyújtotta át Weinhoffernek a reggeli jelentést Faragó. — Épp a neved gépeltem alá, amikor beléptél. Egyébként szervusz.

Weinhoffer rá se nézett helyettesére. Utálta és félt tőle. Bizonyosra vette, hogy Faragónak egyetlen komoly feladata van: őt figyelni a Gestapo megbízásából. Öt és a város többi nyilasát, a mozgalom legmegbízhatóbb helybéli harcosait, szemben a Győrött basáskodó idegenekkel, a nagy pozíciókba kapaszkodott földönfutókkal.

Ép bal szemét tágra meresztette, csak az üveglencse maradt kifejezéstelen.

— Mit akarsz velem aláíratni?! Nem vagyok részeg! Semmi tudomásom erről a nyolc honvédtisztről! Vagy talán önhatalmúlag intézkedsz a hátam mögött?!

Faragó a szemtelenséggel határos nyugalommal figyelte dühöngő parancsnokát. Majdnem mosolygott.

— Kérlek, fölösleges izgatnod magad. Volkhardt százados úr egyenes kívánsága, hogy megemlékezzünk reggeli jelentésünkben erről a bizonyos nyolc honvédtisztről. Beláthatod, ok nélkül semmi szín alatt sem kérne ilyesmit Volkhardt százados úr. Egyébként méltóztasd felhívni telefonon...

A kételkedés hangoztatását nem tartotta helyénvalónak Weinhoffer.

— Rendben van, de valamit ismernem kell a részletekről. Ki csinálta? Megint Szénásiék?

— Fogalmam sincs — jelentette ki Faragó.

— Akkor újra kell gépelni a jelentést —lökte az asztalra a papírlapot Weinhoffer. — Hajnalban egy zsidó belehalt a vallatásba, két veszprémi szökött bakát meg agyonlövettem. Ezeket is írd hozzá. Minél gyorsabban, mert tíz óráig jelentenem kell a méltóságos főispán úrnak.

Elővette íróasztalából a háromliteres demizsont, fuldokolt a mohóságtól, ügy itta a savanyú bort, amelyet Écsről hoztak neki tegnap. „Méltóságos főispán úr”! — ismételte magában a titulust sötét gyűlölettel. A jövevények közül Magyarffy Gyula főispánra haragudott a legjobban.

— Parancsolj, kész a jelentés, ahogy kívántad — terítette Weinhoffer elé az új változatot Faragó.

A vézna, majdnem cingár felderítő főnök hatalmas betűkkel firkálta nevét a papírra. Ivott még néhány kortyot, a demizsont elzárta, majd indult a főispánhoz.

Előzékenyen fogadta a főispán személyi titkára, azonnal a rengeteg várakozó elé sorolta.

Megvetése ellenére kisebbségi érzéstől feszengve lépett a főispán teremnyi dolgozószobájába. Elbátortalanította a helyiség előkelősége, a boltozatos mennyezet patinás stukkója, a szobrászati remeknek is beillő roppant nagy faragott íróasztal. Magyarffy Gyula megtévesztően hasonlított a született nagyurakra a falakat borító ódon olajportrék között.

— Méltóságos főispán úr, állok szolgálatára a reggeli jelentéssel! — sípolta az alkoholtól rekedt hangján Weinhoffer.

— Pihenj — szól unottan Magyarffy és elvette a jelentést anélkül, hogy a polgári felderítés megyei parancsnokára nézett volna.

Mélyen sértette Weinhoffert ez a lekezelés. Pedig hát ő tudott egyet s mást Magyarffy Gyu- láról, a nemzetvezető testvér puszipajtásáról. Hiaba kérkedett a kilences sorszámú párttagsági könyvével, ez semmit nem változtatott azon hogy soproni OTI-ttsztviselő korában sikkasztásért indítottak ellene eljárást.

(Folytatjuk.)

AAAAAAAAAAAAAAAAAAAA4AA AAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAA aaaaaaaAaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaa£