Tolna Megyei Népújság, 1970. március (20. évfolyam, 51-75. szám)
1970-03-08 / 57. szám
Divat A maxi-maxitól a semmiig A divatcégek maxit, minit bemutatnak A tavaszi divatbemutatók előtt egyetlen kérdés vetődik fel: meghosszabbodik-e? Minthogy a maxi-kabátnak, az idei tél szenzációjának sikere volt, várható, hogy az új szezonban a maxi-szoknya is mindenütt megjelenik. Azonban nem lesz igazi probléma a ruhahossz. Mindenfajta hosszúságot be fognak mutatni, a mini-minitől kezdve a maximaxiig! A divat történetében először, a nagy divatkreátorok most a nőkre bízzák, hogy fantáziáljanak, hangulatuknak, alakjuknak és egyéniségüknek megfelelően válasszanak, A RUHÁK A LÁBSZÁRÁT SIMOGATJÁK Pierre Cardin két „nagyon érzékinek” nevezett uralkodó divatvonala közül az első gyümölcshéjként tapad a testhez (hosszú feszes kombiné-szerű- en), csupán fém-, vagy színes műanyag „kiegészítőkkel” díszítve. A második vonal: szabadon mozgó, friss, könnyű ruha, alig szélesedő szoknyája „úszik a levegőben” és éppen csak érinti a bokát. A kosztüm átadja a helyet a nagyon rugalmas kétrészes ruhának, amelynek anyaga járás közben felveszi a test formáját. Semmi átlátszó öltözet, de ugyanakkor: „érzéki” ruhák, amelyek „építészeti” kivágásokkal meztelen hatást adnak. Győzedelmeskedik a mindenfajta kötszövött anyag, jersey, krepdesin, „surah”, nagy mintájú imprimék kilométerszámra és újfajta csipke. Fő színárnyalat: holdkék. VISSZ ÁTÉRÉS A NYUGALOMHOZ Yves Saint-Laurent ápolt, elegáns nő számára készült, nyugodt divatot ígér; hosszú szoknyáról nem mond le, amely a napszaktól függően fél-lábikráig érő, vagy egy kicsit hosszabb. De ez nem valami szigorú divat: a szoknya kinyílik és gyakran megmutatja a lábat. A derékrész nagyon hangsúlyozott. Sant- Laurent első ízben most mutatja be nagyestélyi ruháknál is a pantallót. Anyagai igen rugalmasak (sok krepdesin- nel), uralkodó szín a fehér és a bézs. Újdonság: nagyon apró mintás imprimé. MINI-MINI és MAXI-MAXI Michel Goma modelljei fele-fele arányban hosszúak és rövidek, a mini-minitől a maxi-maxiig. A hosszú ruha kétrészes, nagyon símulékony, testhez álló szabása alul kibővül. A mini-szoknya az „igazi”, (skót- és tyúklábmin- tás) férfiszövetből, hosszú kabáttal készített kosztümhöz való. A jólöltözöttség („anti- hippi”) szédületes kivágás, magasan felhasított szoknya, puffos, romantikát idéző ujjak. Színek: mint a hajnalé, a feketét a tengerészkék váltja fel. A modellek váratlanok, sokszínűek. A TÉRD ÉS A BOKA KÖZÖTT A „mini királya” elég szűk- markúan hosszabbítja meg a lábszárközépre helyezett „Cour- reges-hosszat”. Egyik irányelve: új formájú nadrágkompié, nagyon eltérő formákban — reggeltől-estig. A ruha maximálisan „csupasz”: semmi derékrész, semmi öv, semmi gomb, semmi ujj (még néhány kabátnál sem). Száműzte a híres kiskosztümöt — amely pedig indulásakor egyik első számú sikere volt — és a kompié új változatával helyettesítette. Más újdonságok: színek összeházasítása egyetlen ruhán, bolondos kivágások, rács-szerű meztelen foltok, a ruhák színárnyalatában festett arcok. Színek: paradicsomsárga, mélyviola, pigmentpiros és nagyon halvány kék. PLISSZIROZOTT, VAGY PARASZTSZOKNYÄK Jules Francois Crahay, aki hathónapi szünet után kezdte újra divatirányító tevékenységét, szintén lelkesen „hosszít”. (Leszögezte, hogy körülbelül öt éve ő Volt a „maxi” egyik létrehozója). Nála a körvonal bolondos, puha, a derék bizonytalan, a felsőrész hosszú. Az ujjak rövidek, félkarig érők, a „szoknya hosz- szának ellensúlyozására”. Az aljak plisszírozottak, vagy pa- rasztszoknya-szerűek. A kosztüm teljesen eltűnt. A kabát hosszú ingfélévé vált. Pantallók: minden alkalomra (a kollekció majdnem egyharmada), új hosszúságban is. LÁBIKRÁIG ÉRŐ SZOKNYÁK Gérard Pipart élesen megkülönbözteti a nappali és esti viseletét. Nappal a szoknyák gyöngén érintik a térdet, de van lábikráig érő is. Este hatv tói kezdve minden szoknyaszegély leszáll a bokáig (paradox módon egyetlen nagyestélyi ruha sem haladja meg ezt a hosszat). A derék elvágott, hangsúlyozott és öves. Mind a ruhák, mind a szoknyák — délelőtt ugyanúgy, mint este — bővek, A hosszú kabátos kosztüm mellett van egy bő szoknyából és mellény- szerű spencerből álló ruhája. Kabát: redingote-stílusú, hajlékony vonalú, mindig öves. Semmi hippis, vagy cigánvos jelleg, ezzel szemben sok frisseség és romantika. Napoal- ra túlsúlvban van a kockás anyag (konvhakockás minták), bézs. ekrü és fehér félámva- latokkal; estére a gyöngéd színek: zöld. narancs és mályva. de nagyon halvány árnyalatokban. (Le Figaro) Kondor Lajos nőnapi köszöntője Fibulatörténelem dióhéjban Már 3000 évvel ezelőtt is volt biztosítőtű Egy újságjegyzetben olvashattuk nemrégiben, hogy egy amerikai kvéker, Walter Hunt volt az, akinek a modern élet egyik legtöbbet használt szerszámát, a biztosítótűt köszönhetjük. Élt azonban egy ember, több mint 3000 évvel ezelőtt, kinek a nevére mársenHáztartás rr Őszinte beszéd a kenyérfogyasztásról Hétfő: Paradicsomleves, burgonyapaprikás kolbásszal, savanyúság, alma. Kedd: Vegetaleves, zöldborsófőzelék, tükörtojással. Szerda: Zöldségleves, kelkáposztafőzelék, marhapörkölttel, alma. Csütörtök: Halászlé, túrós csusza. Péntek: Köménymagleves, hagymás rostélyos rizzsel, savanyúság. Szombat: Gulyásleves, lekváros derelye. Vasárnap: ebéd: Sertésraguleves, töltött hús, pirított burgonyával, párolt káposztával, bor, túrós rétes. Vacsora: töltött hús hidegen, tea. Kenyeres nemzet a magyar. Mindnyájan azok vagyunk, egytől egyig, jómagam is. De hiszen jó is az. Ha azt a bizonyos szőlőt eszi lágy kenyérrel az ember, vagy előtte párolog az aranyszínű paprikáshús és a puha, foszlós kenyér szivacsos belét belemártogatja az, Ínycsiklandozó lébe! Egy szó, mint száz: szeretjük a kenyeret és fogyasztjuk is. Jó és szép dolog is ez. Csak talán a kezdete, az eredete nem szép. Bizony nem az! Mert a magyar akkor lett ilyen kenyér- fogyasztó nemzet, amikor másra nem jutott, és a kis darab szalonna, meg a vöröshagyma mellett a nagy darab kenyér volt a fő eledele, még a nehéz betakarítási munka alatt is. És örült, ha a kenyérből nagy jutott. Meg is becsülte. Meg is becézte. A képzelet kakastejjel és varjúvajjal dagasztotta, még a határból visszatért „madárlátta” kenyérdarabocskát is csemegének tartotta és úgy hozzákötődött a kenyérszeretet, úgy második természetévé vált, hogy még ma sem tud leszokni róla. Mindez akkor jutott az eszembe, amikor a minap a magyar ember táplálkozása került szóba és az egyik kiváló szakember megszólalt: sajnos, mi még most is sok kenyeret eszünk, pedig az az igazság, hogy a sok kenyér nem előnyös. Igazság ide..., igazság oda..., egyelőre így van. De nem tudom, jól van-e így, mert ha nem is sántít, egy kicsit botladozik ez a mi sziklaszilárdnak tartott igazságunk. Valóban, a világnak igen kevés nemzete van — az éhező nemzeteken kívül —, amelyik annyi kenyeret fogyasztana, — vagy szeretne fogyasztani! —, mint a magyar és a kenyérért még az áldozatra is képes. Sehol olyan türelemmel nem várakozik, mint a pékbolt előtt, ahol a friss, a még forró, a kemencéből azonmód kiszedett, párolgó kenyeret árusítják. Nos, erről megint az eszembe jut valami. A múlt héten Győr megyében jártam és egy kedves fiatal nagymama megkínált kocsonyával. Nagyon szégyenkezve, nagy bocsánatkérések között egy szelet kölcsönkenyeret tett melléje: „A mienk tegnap elfogyott. Ha nem sietne ennyire, félóra múlva puha, házi sü- tetű, meleg kenyérrel tisztelhetném”. Vigasztalni próbáltam, hogy én a szikkadtat is szeretem, amire dédnagyapa megszólalt: „Hát jó is az. Minél jobban csikorgóit benne a kés, annál jobb ízűén falatozta az ember. Tudja, a régi öregek azt mondták, hogy az él legtovább, aki leghosszabban tartja a hármas igazságot: hároméves bort iszik, háromnapos kenyeret eszik és csak harmadnaponként kacsint a menyecskékre”. Elgondolkodtam. Honnét eredhet ez a gyakorlati tapasztalat? A szakemberek meg-' magyarázták: a meleg kenyér jobb ízű, de ha kihűlt, ha kiszikkadt, ha egy-két napos, akkor egészségesebb. Az egészen friss, nem morzsolódik, a gyomornedvek számára nehezebben hozzáférhető, nehezebben emészti még az egészséges is, hát még a beteg gyomrú! A kelés, sütés alatt a kenyérben a szénhidrát alkoholos erjedési folyamata széndioxidot és egyéb gázokat szabadít fel és apró hólya- gocskák a forró kenyér belében még 24 óráig is megmaradnak. Ha a kenyér kihűl, megszűnik ez az ártalom. No, de miért is hozom én ezt szóba? Azért, hogy kevesebb kenyeret együnk? Nem, nem! Ezt még javasolni sem merem. Vagy azért, hogy ne együnk friss, forró, puha kenyeret? Nem. Egyszerűen csak azért, hogyha én hallottam és tudom, akkor olvassák és tudják meg olvasóim is az igazságot. Tudják meg és gondolkodjanak. Furcsa az élet. Néha még a tanácsadó orvos-író is tanácstalanná válik és azt szeretné, ha az olvasók önmaguknak' tanácsolnának. DR. BUGA LÁSZLÓ ki sem emlékszik, de akinek ugyanez az ötlet egyszer már eszébe jutott A késői bronzkorszak kezdetén, időszámítás előtt körülbelül 1200 körül csaknem egész Európát elárasztotta az a kultúrhullám, amelyet ma az umakazetták kultúrájának neveznek. Halottaikat ugyanis elégették és urnákban helyezték el földi maradványaikat. Ez a kultúráramlat, ma is használatos tárgyainkban két újítást vezetett be: egyrészt ekkor alakult ki a kés, ahogyan azt mai formájában ismerjük, másrészt pedig már ekkor ismerték a biztosítótűt, amelyet az archeológusok „fabulának” neveztek el, s melynek feladata ugyanúgy a ruha összetűzése volt, mint napjainkban. A fibula azután túlnyomórészt azokon a vidékeken terjedt el, ahol az urna- kazettás kultúra uralkodott, s ahol később a kelták is éltek. A fibula kezdetben egyszerű formája az idők folyamán azután formában, stílusban, díszítésben egyaránt megváltozott. Akadt kicsi és nagy, nehéz, öntött és finom drótból csavart példány is. Azok a stílus- és formaváltozások, amelyeken ez a kedvelt eszköz keresztülment, lehetővé teszik az archeológusok számára — hogy a formára és a díszítési módra hagyatkozva pontosan megmondják a tárgy korát. Megközelítőleg időszámítás előtt 600 és időszámítás után 100 között érhette el a fibula virágkorát, de a rómaiak és korai germánok is nagyon kedvelték még. A középkorban azután teljesen elfelejtették, s feltámadása csak akkor következett be, amikor Walter Hunt, a történelemben másodszor ismét kitalálta. (Die Tat)
