Tolna Megyei Népújság, 1970. március (20. évfolyam, 51-75. szám)
1970-03-08 / 57. szám
Clifford D. Owsley: A gyorsolvasás világbajnokának vallomásai A gyorsolvasás titka az, hogy az ember elhagyja a régi módszert, s nem az oldal elején kezd olvasni, onnan le, a közepéig, majd a végéig, úgy, hogy széltől szélig olvassa a sorokat. Itt először szókapcsolatokat, sorokat, majd bekezdéseket olvas az ember, végül egész oldalakat — pontosabban minden oldalnak csak a közepét. Amikor elvégeztem a harmadik gyorsolvasási tanfolyamot, percenként 4900 szavas sebességgel haladtam. A negyedik kurzus után több mint megháromszoroztam a sebességet, s elértem a sohsem hallott csúcsot, a percenkénti 18 000 szót. „Ez megfelel az űrutazásban elért, óránként 18 000 mérföldes utazósebességnek”, bíztatott gyoiisolvasó- mesterem vidáman. Időnként kihagytam egy oldalt itt, egy fejezetet ott, de a sebességem az csodálatos volt. Magunk közt szólva, percenként 18 000 szó nagy dolog, ilyen gyorsan még senki sem olvasott én előttem. Készen álltam a nagy erőpróbára. Maratoni felolvasásom öt napig tartott, s az Ürkorszaki Olvasás Országos Intézetének védnöksége alatt zajlott le. Hétfő reggel hatkor kezdtem, bemelegítésül végeztem a Koránnal és a Bibliával. Már majdnem az Uj Testamentum végén jártam, amikor elértem a 18 000 szavas űrsebességet. Shakespeare összes művei ötvenöt percet vettek igénybe. E pillanatban nagyjából millió szavas óránkénti teljesítményt mutattam fel. Éreztem némi súlytalanságot, amely a megértéssel állt kapcsolatban, de a sebességet nem befolyásolta. Ekkor következett a Háború és béke, mely negyven percet igényelt. Délelőtt 9 órakor, hárommilliomodik szavamon túl, tízperces szünetet tartottam, s felhajtottam egy csésze kávét. Harminc más híres regény következett. A harmincperces ebédszünetet is beleértve, az első napot délután 4 óra 10 perckor fejeztem be, s 9 óra 40 perc alatt 9 600 000 szóval végeztem. Persze, az egész első nap csupán bemelegítésnek számított a hosszú, fáradságos három naphoz, melyeket az Encyklopaedia Britannica töltött ki. Napi tizenkét órai olvasással — kedden, szerdán és csütörtökön —, összesen harminckilencmillió szón rágtam át magam. A péntek már könnyebb volt. A honi pályán jobban éreztem magam, bár az agyi súlytalanság állapota némileg zavart a művek megértésében. Egy tízkötetes versválogatással harminc perc alatt végeztem, Akkor jött a „Remekírók” húsz kötete, mely teljes három órámat kitöltötte. Tíz vaskos kötet a polgárháborúról, összesen igénybe vette vagy másfél órámat, s ekkor ismét ebédszünetet tartottam. De nemsokára újra visszatértem az űrbe. Előkészültem a leszálláshoz. Nem egészen két óra alatt át- száguldottam Winston Churchill hatkötetes művén: A második világháború-n. A „Kellemes órák” című antológia csupán tizenhat percig tartott. A Churchill-könyv vége felé már bekapcsoltam a szellemi fékező rakétákat, hogy lassítsam a sebességet. Ezeket a féHEGEDŰS LÁSZLÓ: HAZAFELÉ Negyvenöt ocsúdó tavasza, milyen emlékek élednek ve} . Pécsről jövet, kórházból hazc északról még morajló Üzenet, a háború hangja jött elém, a hirtelen szürkülő alkonyat hegyormokkal, réttel nyúlt körém. A dohogó, prüszkölő vén vonat, zajos és riadt utasaival, a villámló sötétbe futott. Az idegen hős, hetyke és szilaj, a tájba lőtt egy sorozatot. S néztem, hogy egy öreg mongol vitéz apás mosollyal gyereket becéz. kezőket is a gyorsolvasás bajnokai dolgozták ki. Gyakorlatilag azt jelenti ez, hogy az ember sanda oldalpillantásokat vet időnként a lap szélére is, és magába szív egy-egy szót, vagy gondolatot. Remekül beválik. Immáron egy kissé lecsökkent sebességgel, körülbelül percenként tízezer szóval, átlapoztam Carl Sandburg több kötetes Abrahrm Lincoln- életrajzát. s délután 1 óra 10- kor szakítottam ót a célszalagot a Gettysburgi Beszédnél. íme, egv példa, miként fér* az olvasás ekkora sebesség mellett. A gyorsolvasónak a Gettysburgi Beszédből a következő emléke marad: „évekkel ezelőtt ebből, amit meg kell szentelni, holott mi, az élők, aki elhatároztuk Isten nén által”. Történelmi beszéd volt, már ebből is látszik. Amikor hivatalosan a világ leggvorsrbb olvasójának nyilvánítottak, riporterek vettek körül és ostoba kérdéseket tettek fel nekem. Milyen hasznom származik e fantasztikus teljesítményből? „Ne leevenek már ilyen atomkor-előttiek! — intettem le őket. — Az firkorszakban élünk, ember! Elolvasom mindazokat a könvveket, amelyeket már régóta akartam. És különben is fő haszon, hogy enyém a világrekord, nem igaz?”.De hát mit nyújt nekem mindez, — ami az okulást, szórakozást, élvezetet illeti? Semmit. Ha szórakozni akarok, nézem a tévét. Fordította: Zilahi Judit TAKÁTSGYULA: hattyOlány... víziviráq... Hal is virág is, ember is. Egy titkos óra láija is. A déli halvány hold alatt a napfény olykor rámutat. Aranyló erdő rejti. Mögötte nyíres, berki. Ezüstlő forrás a lombja s rézágú habot ringat harmadiknak bokra* Hármas kör védi, három vízi-erdő. Azontúl száztögyű legelő. 2. Bíbic szól: — Szép vízi-virágom mosolyod egyedül én látom. — S tükröt vág a horgas sásba éles szárnya suhintása. — Zöld ember... Rossz ember... Cirr... Cirri Vigyázz, le ne tépjen. —■ Óvja a prücsök is ágas tetejében. Nádbál-nőtt tündér, vízivirág, hallgatja őket tükrein át. Szirma szivárvány. Karja kagylós-márvány. Haltól füzéres ága-boga s ragyog körülötte a vízi palota. — Hattyúlány... — súgja a révész, s mecj sem áll hazáig. Küszöb fokán üldögél. Mesél vacsoráig. Fénylik a ház sarkaiban. Révész vonja kék ladikban. Benne ül a. háznép: macska, vályú, kazalárnyék. Olvan, mint a bárka, meinen Noé szállt az árra. Csak egy kicsit ide valóbb: kemence is ég a hajón„ 3. Nádbólnőtt-tündér, vízivirág nézi kék tükrein át. Nézi, de nem látja. Szittyós szempilláit szunnyadón bezárja. " S hajnalban almafák nyitják ki ablakát. Fényes, villogó sirályok ébresztik, mint az égi lányok. S fönt a szérűn röpköd egy toll. Szói a révész: — Mégis itt volt. — rm Muzsikáról röviden MIRŐL MESÉL A ZENE Irts: Gál György Sándor Ezzel a kérdéssel is sokszor szembekerültem nemcsak vidé-. ki, hanem fővárosi előadásaim során is. A kép ábrázol valamit. A regény történetet mesél. A dráma emberek küzdelmét, a közöttük feszülő vonzó-taszitó erőket jeleníti meg. Dehát miről szól a zene? Számtalan olyan zenemű van, ami szöveggel vagy cselekménnyel fonódik össze, itt tehát a zene mondanivalója, meséje magyarázata magától adódik. Petőfi megírja a verset — a zeneszerző dallamot fűz hozzá és persze kíséretet. A zene menetét, mondanivalóját javarészt a vers határozza meg. Katona József megírja Bánk Bánját. Erkel a drámát átemeli a zenés színpad szintjére. A muzsika „irányát”, a zenei gondolatok összeütközését, kibontakoztatását, szélesebb formákban való jelentkezését, a dráma — ha nem is határozza meg végképp, — de jelentékenyen befolyásolja: a zene menete csak párhuzamos lehet a drámai erők irányával. Ugyanez áll egv oratóriumra, passióra, vagy ünnepi misére. A szöveg, vagy ahogy mondani szokták: a textus, a zene alapszövetét képezi. A probléma: mi-ől szól a muzsika? — akkor jelent iaari kérdőjelet, mikor a zene függetleníti magát a szövegtől. V«*rs, dráma, textus nem befolyásolja menetét. Persze n szöveg nélküli muzsika világában is találunk számtalan im"v«t. amelyben a h'TAnvoS iro- dalmi utalásokat követ. Néhány példa: Liszt a Les Preludes komponálása során Lamartine költeményét tartotta szem előtt: Les Prleudes, magyarán: Előjátékok: a szerelem, az ifjúság, a harc, megannyi előjáték csupán a nagy dráma előtt, mely tulajdonképpen a halállal kezdődik. Berlioz a Fantasztikus szimfóniában egy szerelmes férfi gyötrődését, kiábrándulását festi meg. Mendelssohn a Hebridákban az Északi-tenger zord szigetvilágát ábrázolja, a vijjogó szelek, a barlangban mennydörgő visszhang, az örökkön haragos hullámok csodálatos freskójaként. Muszorgszkij a Kopár hegy cimű remekében egy boszorkányszombatot, Csajkovszkij a Rómeó és Júliában a halálos szerelem drámáját „zenési- ti” meg. Dvorzsák az Újvilág szimfóniában két földrész: Amerika és Európa erőit méri ösz- sze. Mindezeket a műveket programmuzsikának nevezzük. Olyan zenének tehát, aminek történetét, elbeszélő mondanivalóiát ha hangról hana'a nem is, de azért nagyjából követhetjük. Ha ezzel a programzenével összehasonlítjuk v Beethoven-i muzsikát — veavük példának a Hősi szimfóniát, — akkor azt láfiuk, hoay itt még mindia van valami programszerű, mondjuk iev: irodalmi (megfogalmazható) eszmei mag. de ez már nem história, nem elbeszélés, egyetlen eszme csudán. A hős, az iqazi naav ember eszméié. És ha a Beethoven-i rlkntáson is túlmutatunk, akkor ellátunk ahhoz a zenéhez, amely már se történetet, se megfogalmazható eszmét nem hordoz a homlokzatán, címe csak ennyi: G-moif szimfónia (Mozart). Itt a zene a dallamok varázsával, az összhangok csodálatos változatával, a ritmusok megejtő játékával, az ellentétek fény-árnyék hatásaival bűvöl el bennünket. Vajon az ilyesfajta műveknek mondanivalójuk, tartalmuk nincs? Hogyne volna! Csak ez a tartalom már szövegbe nem foglalható. De azért érzi minden hallgató az igazi élményt, a mély emberi érzések, nem egyszer egymással vitázó, harcoló gondolatok, tehát a való élet aranyfedezetét. A programzenénél a zeneszerző segítségünkre siet: irányt szab fantáziánknak. Az abszolút zene költői ránk bízzák, hogy a zenei tüneményt értelmezzük, ha úgy tetszik: megfogalmazzuk a magunk képzelete, s a zenére visszhangzó érzéseink szerint. A zene igazi tartalma, mondanivalója, vagy hogy címünkhöz tartsuk magunkat: „meséje” szavakkal legfeljebb csak megközelíthető, de lényege — bárki is fogalmazta a kísérő szöveget —■ szavakkal nem ragadható meg sohasem. A zene igazi „meséje” azok a csodálatos dallamok, életérzésünket felfokozó ritmusok, emberi mivoltunkat felemelő zenei gondolatok, amelyek mögött ott érezzük a zeneköltő lángelméjét, sőt azon túl: egy egész népet, melynek g komoo- nistg lelke mélyét nyilvánítja ki és — a zenetörténet óriásai esetén — az egész kort, amelynek kohóiéban e naav érzések Felizzottak, s a remekmű nemes ércét szolgáltatták.
