Tolna Megyei Népújság, 1970. március (20. évfolyam, 51-75. szám)
1970-03-08 / 57. szám
a Mayer Lajos: Ház a folyóparton ÉRDI JUDIT RAJZA. LOVÁSZ PÁL VERSEI: Otvonal Kisded arcomon még rajta fénylett anyám méhének tiszta bársonya, S tépni kezdte már e gyenge vértet apró bajoknak könnyes fintora. Gyermekkorban tárgyak éle bántott, majd szíven szűrt az ifjú szerelem; férfi-kínom: áruló barát volt, ki tömlöcajtót nyittatott nekem. Furcsa kéz a testem egyre bontja, zúzó ütése hull kívül-belül, lazult rostomban árnyék nyirka gyűl. Omlásomnak tiszta lesz a romja: nevem mögött majd jó szók lengenek, s űrt átfogó békült mosoly remeg. IRODALMI KOZMOPOLITA Hazája költőit nem ismeri, csak a külföldieket kedveli, világhírű nagy neveket dobál, háttal beszél, ha veled szóba áll. Ellentmondasz: otthagy, s vissza se szól fölényének bő cafrangja alól. HOMO COSMICUS száguld a fényévek kilométerkövek tér görbéjén időzsugort sűrít gépteste a galaxisok között csíkot rajzol ' negatív jelet SZÉP MAQYAR NYELV ÁGRÖL SZAKADT Már nehezebben ugrott át egy-egy gödröt, árkot, lassabban mászott föl a befolyó oldalán, mint régebben. öregedett. Haja is őszült már, barázdák voltak a szája körül; makacs szomorúságból kibújt ráncok, évele gyűrődése. Nem vette észre maga sem; már csak a tücsköknek élt, a fűnek, ami a partot dúsan borította és a folyónak, ami oly régóta folyt csendesen, s ő mindig elkísérte egy darabon a folyást. Nézte a vizet, aztán megunta, hantot dobott a folyóba és visszafordult. Megnézi még a zsilipet — gondolta —, hogy mennyire tömődött el a kifolyó, most, hogy voltak az esőzések, aztán majd egy brigádot ide- küld néhány órára egyik nap. Évek óta volt a folyó őre. A fizetésre nem panaszkodott, minden évben eladta a parton dúsan zöldellő rétet, mindig jó pénzt kapott a szénáért. A folyó a zsilip után balra kanyarodik, majdnem derékszögben. Innen, a kanyarból már lehet látni a házat.’ nem nagy épület, de mellette még három kis építmény húzódott meg az alkonyi homályban. Nyárikonyha, disznóól és egy kis raktárhelyiség. Egyedül lakott a házban már fél éve, amióta elkészült. Azelőtt albérletben lakott öreg parasztoknál, de nem akart emlékezni rá, gyűlölte az albérletet és egyáltalán : semmire nem akart gondolni. A házban csend volt. Villanyt gyújtott, vizet tett melegíteni a gázra, aztán kiment az udvarra, hogy becsukja a két malacot az ólba. Elvégezte a dolgát, aztán bement a konyhába, megmosakodott, nagyokat fújva, prüszkölve dörzsölte vizes testét a törülközővel. Később bekapcsolta a tévét és megint arra gondolt, hogy azoknak nincs tévéjük, most mit csinálhatnak? Két éve jött el a családjától. Azóta csak ritkán találkozott a fiaival, a feleségével pedig csak egyszer. Forró délután volt, amikor kopogás nélkül benyitott az ajtón, úgy, mint régen. A felesége volt otthon, tett-vett, egy pillanatra sem tudott megállni; ő is tudta, hogy mindig dolgos asszony volt a felesége. Nem tudott mit szólni az asszonyhoz, csak a legyeket kapdos- t.., egy ideig idegesen járkált a kövezeten. A hangjában indulat és izgalom keveredett, amikor megszólalt. Feszültség vibrált a konyhában, ahol fullasztón rekedt meg a betóduló hőség. — Én nem fogok szólni, hogy gyertek oda, neked se, meg a gyerekeknek se. Jobb lenne! Én csak azt mondom, jobb lenne. De én nem szólok. Ti döntsétek el és ti szóljatok nekem! — Hát mi könyörögjük be magunkat az új házba? Azért, hogy megint kezdj előíró! mindent? Hát nekem nem kell abból még egyszer! Érted' Nem kell — kiabálta az asz- szony. — Maradj csak egyedül a házadban! Vagy vidd oda a ringyóidat! — Nem viszek oda senkit? És nincsenek ringyók, senki Kéziratokat nem őriünk meg és nett adunk vissza! Csak olyan irodalmi munkákra válaszolunk, amelyekben a tehetség jelét látjuk, sincs, és nem viszek oda senkit! Ott csak jobb lenne nektek is, neked is, nem kell dolgozni se. De én nem szólok, hogy gyertek oda, mert a pofámhoz vágnátok, hogy én könyörögtelek vissza benneteket. Én nem könyórgök senkinek, nektek se! — majdnem ordított a férfi. — Hát most azért jöttél ide, hogy veszekedj ? Nem volt elég húsz évig a veszekedésből, tányércsapkodásból, kenyérdobá- lásból, verésből ? Menj el! — csillapodott le az asszonj-, — Én nem megyek oda soha. A gyerekek se. Tudom. Jobb nekünk így! Már megszoktuk. Talán hiányozna is ez a kis nyomorúság, a fillér nélküli gondok, hiányozna a semmi! — Jól van! — szólt a férfi és furcsán nézett az asszonyra. — Jól van, de én azt mondom, jobb, lenne. A férfi kilépett az udvarra és onnan visszafordult. Valamit mondani akart még, de csak egy halk köszönés csúszott ki a száján: — Szervusz. Éva — s gyors léptekkel az utca felé tartott. Az asszony összerezzent a nevére, hiszen a férje nem szokta így szólítani soha, a válás előtt sem. csak amikor még udvarolt neki. Utánanézett a kissé meg- gömvedt háttal siető férfinek, aztán hozzáfogott a sarokban felhalmozott szeny- nyesruhák áztatásához. • A tévén mindig elbóbiskolt; egy reecsenésre felriad, néz a mozgó képernyőre, feláll, s kikapcsolja a készüléket. A sötétben a mennyezetet bámulta. Az ablakon beszűrődő gyenge világosságban látta a csupasz falakat. — Be kellene bútorozni a másik szobát is — gondolta —, ha eljönnének, odatennék az övékét abba a szobába... De én nem könyörgök nekik, jöjjenek el maguktól. Én nem voltam rossz hozzájuk soha. Pénzt is adtam a gyerekeknek mindig, amikor találkoztam velük. Én ezt érdemiem, hogy rám köpjenek? Azt várják, hogy szóljak! Én szóljak?... ... Én megmutatom, hogy jönni fognak, igen, jönni fognak... jönni fognak... egy sánta ló húzza a kocsit és ők fönn ülnek a szekrény tetején és sír a fiam, ... a kocsi után a Bogár szalad és mór messziről csahol rám. pedig én tudom, hogy régen elástuk már a pince mellé, Éva is megsiratta, a Péterke még keresztet is rakott rá ágakból. És most vidáman ugrálva a kocsi körül, rohan felém a kutya. — Várjatok, mindjárt segítek! A bútorokat berakjuk a másik szobába! Sürgölődünk, gyorsan pakolunk. — Apu? Miért nem hoztad el a fürjecskét?! Azt mondtad, fogtál a parton egyet — nyafog Péterke, Mérges vagyok Péterkére, de ahogy ránézek, hirtelen felnő, katonaruha van rajta és valami puha, de nehéz tárgyat emel le a kocsiróL Alig bírja, de rám mosolyog, én segíteni akarok neki. de ahogy megfogom a tárgyat, szétfoszlik és a Bogár sem ugat már. Hová ment ez a kutya? Biztosan a malacoknál van; otthon !s mindig ott ugrált, omikor Éva etetett. .. .Nincs itt... most hallom az ugatását. Hirtelen megfordulok és látom, hogy a ló egy nagyot ugrott, a kutya a hátán ül és fölröpülnek a levegőbe. .. Fáradtan ébredt. Izzadt, gyűrött volt az arca és úgy emlékezett, hogy valami rosz- szat álmodott. Rosszkedvű volt a parton is, amikor kiment, hogy végigjárja a szakaszát. Most nem heveredett a fűbe, nem hallgatta a rovarok zizegését, nem figyelte futkosásukat. Ideges volt. A postán jeov ezt ette a megyei szakaszmérnökséget. — Kérem, menjen a fülkébe, itt van a hívott — szólt ki az üvegfal mögül egv fiatal nő, feszült testén a postásegyenruha. — Köszönöm — s belépett a beszélőfülkébe. A szakaszmécnökr'” csak két nap múlva tudott egv teherautót adni. Úgy is Jó, gondolta, addig üzen nevík. van’ levelet ír. hoev pakolínnak össze, mire a kocsi odameev. De nem üzent, levelet sem írt. Félt, vajon eljönnek-e? Nem küldik-e vissza a kocsit üresen, s ő csak megalázza magát?! Kétségek gyötörték; nem találta helyét, a parton kószált, háromszor is végigjárta a szakaszt. Nézte a madarak repülését; merre mennek, s visszajönnek-e még? A sofőrnek átadott egv levelet, s késő délutánig várta hogy fellűniön már a kocsi, amint a ház felé robog. Csend volt a folyón. A parton egy ház állt. Nem nagy épület, de mellette még három kis építmény húzódott meg az alkonyi homályban. Nyárikonyha, disznóól és egy kis raktárhelyiség. Távolabb a háztól a férfi állt a fövényen és meresztette a szemét. Gépkocsi motorja búgott fel. A műútról befordult a ház felé vezető poros útra az autó. Nagy porfelhő habzott körülötte. A férfi görnyedve nézett a szürke portömeg felé. Nem látta még, hoev üresen jön-e a kocsi, vagy bútorokkal, emberekkel a tetején. Nem látta, mert a por egere keringett, táncot járt az autó körül és szürkén hömnöly- gött az alkonyi csendben. BENCZE JÓZSEF VERSEI: CSÁBÍTÓ Szaladjunk a kertbe várnak ránk a fák, tanuld el a nyári bimbóringatást. Szoknyát bont <* szél is, szoknyát bont a fa, lombok közt az ágon piros kisbaba! KOHÁN ANNA Kohán Anna könnyű szél volt, álmaimon átszökött, s találkoznak még vágyaink két szívdobbanás között. Emléke még a múltamból visszanézve biztató, csak zavaros a hű arcát felcsillantó tiszta tó. Ráncos felhő búsít ja már férfikedvű arcomat, mint könnyek közt a víg mosoly öröklétig biztató! Közismert szó; rongyos, piszkos, lézengő, féiig-meddig kitaszított embert jelent. De van egy régebbi formája, amely megmagyarázza eredetét: akasztófáról szakadt. Az akasztás, mint tudjuk, igen régi, elterjedt és könnyen végrehajtható halálbüntetés, eszköze is egyszerű és könnyen található: bármely eléggé erős és magasabban kinyúló faág alkalmas reá. Cklevein.ek és nyelvemlékeinek régtől fogva, gyakran említik: „Una magna arbor ilicis Akaztofa dicta” (1313), vagy: „A falun fölül az Akasztófa nevű fánál egy ember álljon strázsát (1739). Az „ágról szakadt” változatot Kassai József magyar—deák szókönyve említi, először, mint hegyaljai szólást, s ebből kitűnik, hogy egy értelmű volt az „akasztófáról szakadt”-tal, emez pedig eredetileg becsű- letsértő jellegű. A budai bas" írja 1582-ben „Innen Budáról ki akazto f’cet -zn’ ki penig czavargo, ki lopo az feölsegeöd vegeöben (azaz határába) mennek.” Az akasztófáról szakadt tehát a csavargóval, a tolvajjal állt egy sorban, s jelzőt nem hasonlatképp használták hgnem szó- szerint értették. Származásáról a iogtörténe- ti munkák világosítanak fel; a középkor és az újkor jogtudósainak és törvénykezőnek az volt a felfogása, hogy étes ese* ken a vádlott javára kell dönteni. Azaz, ha az ikasz'ásra ítélt kötele elszakadt, vagy az akasztófa ága letört, s a bűnös elevenen esett a földre, ez istenítélet számba ment, s szabadon kellett ereszteni. Azonban a társadalomból kitaszították senki sem fc"ndha'ta be koldulásból élt. s mindenképp megbélyegzett maradt, olykor az országból is kiutasíto"ák. 'z elm'1t száza^e’-ban te'ót dóban voltak akasztóiéról let ve ágról szakadt emberek. Várkonyi Nándor
