Tolna Megyei Népújság, 1970. március (20. évfolyam, 51-75. szám)

1970-03-08 / 57. szám

XU

— Hogyan jut rá ideje, hogy még ilyesmiken fs gondolkodjék?

Ö is megkérdette:

— Az ésszerű táplálkozásról?

S hanglejtésével adta értésemre, hogy kérdésem nem helyénvaló.

Régi ismerősöm, az ugyancsak szormovói, érzékeny lelkű Szkorodohov panaszolta, milyen terhes számára a munka a Csekánák

Azt feleltem neki:

— Én is úgy vélem, hogy ez nem magának való munka, nem illik a természetéhez.

Szomorúan helyeselt:

— Egyáltalán nem illik a természetemhez — Majd elgondolkozott, és így szólt: — De ha eszembe jut, hogy hiszen Leninnek is bizonyára gyakran „meg kell keményítenie a szívét”, akkor szégyenkezem a gyengeségem miatt.

Ismertem és ismerek jó néhány munkást, akiknek összeszorított foggal kellett és keli „megkeményíteniük szivüket” erőt venniük természetadta „társadalmi idealizmusokon”, annak az ügynek győzelméért, amelyet szolgálnak.

Vajon magának Leninnek is „meg kellett keményítenie a szívét?” (

ő sokkal kevesebbet törődött önmagával ahhoz, hogy magáról beszéljen másokkal; lelkének titkos viharairól úgy tudott hallgatni mint senki más. Egyszer azonban Cqrkiban, gyermekeket cirógatva, így szólt: ‘ ■ ' '

— Lám, ezeknek már jobb életük lesz, mint nekünk! Abból, amit mi átéltünk, ők sokat nem fognak végigszenvedni. Az ő életük nem les? ilyen kegyetlen.

És a távolba nézett, a dombokra, ahová makacsul befészkelte magát egy falu, és elgondolkozva hozzátette:

— Mégsem irigylem őket. A mi nemzedékünknek sikerült teljesíteni egy páratlan történelmi jelentőségű feladatot. Életünk kegyetlenségét, melyre a körülmények kényszerítettek, meg fogják érteni, és meg fogják bocsátani. Mindent meg fognak érteni, mindent!

Vigyázva cirógatta a gyermekeket, különösen könnyed és féltő mozdulatokkal.

Felkerestem egyszer, és látom: a Háború és béke egyik kötete fekszik asztalán.

— Igen. Tolsztoj! Kedvem támadt, hogy elGerencsér Miklós:

i Fekete tél

A kétéltű személykocsi megállt, a templomóriás roppant támfalai mellett. Mögéje gurult óvatos lassan a teherautó, aztán megszűnt a motorok lüktetése. Várakoztak néhány pillanatig a tökéletes csendben, majd Szénási a kilincsre ejtette kezét.

— Te itt maradsz a sofőrrel — parancsolt Faragónak. — őrmester, felkészülni. Semmi zaj. Azt akarom hinni, hogy mezítláb járnak a katonák. Mozgás.

Schultz őrmester egyszerre pattant ki a kocsiból Szénásival, mindketten nyitva hagyták maguk mögött az ajtót.

Mintha teljesen egyedül lett volna a sofőr, közömbös arccal becsukta az ajtókat. Dolga végeztével újra szoborrá dermedt, Faragó nézhette tovább a frissen nyírt tarkót. Teljesen valószínűtlen volt a fél nappal ezelőtti önmaga, a fölényes vallató, aki az erő, az idő, a helyzet uraként latolgatja, melyik áldozatát kötöztesse a székhez kihallgatás előtt. Bizonyosra vette, soha többé nem lesz módja belefáradni a kihall- gatottak pofozásába. Kibírhatatlanul emésztette a rettegés a szörnyű gyanútól, hogy a Gestapo tudomást szerzett titkáról...

— Milyen falu ez? — próbálta beszélgetésre bírni a sofőrt.

Nagysokára és kelletlenül válaszolt a fiatal katona.

olvassam a vadászjelenetet, de hirtelen eszembe jutott, hogy írnom kell egy elvtársnak. így az olvasásra nem jut időm. Csak ma éjjel olvastam el a maga füzetét Tolsztojról.

Mosolyogva, hunyorogva, élvezettel nyújtózkodott karosszékében, és halkabban szaporán folytatta:

— Micsoda sziklatömb ugye? Micsoda óriás! Ez aztán a művész, barátom... És tudja, ml még a csodálatos? Hogy ez előtt a gróf előtt nem volt igazi paraszt az irodalomban.

Majd rámhunyorított és azt kérdezte:

— Kit lehet Európában őmellé állítani 1

És maga felelt rá:

— Senkit.

És kezét dörzsölve, elégedetten felnevetett.

Gyakran felfedeztem benne, hogy büszke Oroszországra, az oroszokra, az orosz művészetre. Ezt a tulajdonságát — Leninről lévén szó — néha különösen idegennek, valósággal naivnak éreztem, később azonban megtanultam, hogy ebben a munkásnép iránti, mélyen elrejtett szeretet csengett vissza;

Capriban, amikor azt figyelte, milyen óvatosan bogozzák szét a halászok a cápák által széttépett és összekuszált hálókat, megállapította:

— A mieink fürgébben dolgoznak.

Amikor pedig kijelentettem, hogy én ebben

kételkedem, nem minden neheztelés nélkül mondta:

— Hm hm nem felejti el maga Oroszországot, amíg itt él, ezen a földkupacon.

Gyesznvickij-Sztojev mesélte, hogy egyszer Svédországban egy vagonban utazott Leninnel, s egy Dürerről szóló német monográfiát nézegetett

A mellettük ülő németek megkérdezték, miféle könyv az. Majd kiderült, hogy sohasem hallottak nagy festőművészükről. Lenin ettől szinte fellelkesült, és kétszer is büszkén mondta Gyesznyickijnek:

— A saját embereiket sem ismerik, mi pedig ismerjük.

Egy este, Moszkvában, Peskova lakásán Lenin, amikor Beethoven szonátáit hallgatta Issay Dobrowen előadásában, így szólt:

— Nem ismerek szebbet az Appassionatá-nál, mindennap szívesen végighallgatnám Lenyűgöző, földöntúli zene. Mindig büszkén, talán naív

•— Csak térképről ismerem. A nevét elfelejtettem.

Kiszállok egy kicsit levegőzni.

— Itt is jó a levegő.

Faragó ebből megértette, hogy tanácsosabb hallgatnia.

Odakint fojtott zajok küszálódtak a sűrű sötétbe, óvatos berregéssel indult be a teherautó motorja. Szénási épp olyan titokzatos zordsággal ült vissza helyére, mint ahogy húsz perccel korábban eltűnt. Schultz őrmester géppisztolyát az ölébe fektetve fészkelte magát a sofőr melletti ülésre.

— Irány a Rábca-part — hangzott feszes kiejtésű parancsa.

Sokáig tartott, amíg lassan, tompa bugással keresztül haladt a két gépkocsi a hosszú falu kacskarlngós utcáin.

Faragó azt hitte, a táj síri borultsága növeli riadalmát, s nem jutott eszébe, hogy éppen előlük bújik a föld alá a maradék vigasz. Beléje sugárzott félénken a nagyon távoli emlék, amikor ott állt a szegedi vásártéren és a kalandvágy ellenállhatatlan rohamával felkéredzkedett a német gépkocsioszlopra. Autózni, autózni! Szívni á részegítő benzinfüstöt, repülni soha nem látott tájakon át, idegen országok felé rohanni és ha ez teljesül, nem sajnálja az árát, legyen bármekkora. Csak az utazás élvezetére gondolt, soha nem hitte, hogy a gurulás, a motor monoton duruzsolása őrjítővé képes fokozni a halálfélelmet.

— A híd előtt megállni — parancsolta szokott feszességével az őrmester.

Faragó várta, mikor szólnak rá az általa is annyiszor mondott rémületes egykedvűséggel: kiszállni. De a Gestapo összekötője nem szólt hozzá.' Gyorsan kipattant a kocsiból Schultz őrmesterrel együtt.

Ekkor már lábdobogás, kiabálás örvénylett a teherautó körül. Ütések zuhantak, nyögések

büszkeséggel gondolom: milyen csodákat tudnak alkotni az emberek!

És hunyorítva elmosolyodott, majd szomorúan hozzátette:

— De nem hallgathatok gyakran zenét, hat az idegeimre, ilyenkor szeretnék kedves butaságokat mondani és megsimogatni azoknak az embereknek a fejét, akik a szennyes pokolban élve ilyen szépségeket tudnak alkotni. Pedig ma senkinek a fejét nem szabad megcirógatni, mert leharapnák az ember kezét, hanem ütni kell a fejeket, irgalmatlanul ütni, holott mi eszmeileg ellenzünk minden emberellenes erőszakot Hm, hm, pokolian nehéz a mi dolgunk!

1921. augusztus 9-én, már majdnem betegen, nagyon fáradtan ezt írta nekem;

Alekszej Makszi movies!

Átküldtem levelét Kamenyevnek. Annyira fáradt vagyok, hogy semmihez sincs erőm, ön viszont vér köp, és nem utazik el! Igazán mondom, ez lelki ismeretlenség és ésszerűtlen dolog. Európában egy jó szanatóriumban majd kezelik is, és háromszor annyit dolgozhat. Bizony-bizony. — Nálunk pedig se gyógykezelés, se munka — csak kapkodás. Hiábavaló kapkodás.

Utazzék el, gyógyuljon meg. Kérem, ne ma* kacskodjék.

Az ön Leninje.'

Több mint egy évig lenyűgöző csökönyösséggel követelte, hogy utazzam el Oroszországból, és én csodálkoztam: ez az ember, akit teljesen elborít a munka, hogyan emlékezhet arra, hogy valaki, valahol beteg, és szüksége van pihe? nősre?

A fentebb idézett levélhez hasonlókat btzo-j nyára tucatjával írt különböző embereknek.

Elmondottam már, milyen rendkívüli kapcsolat fűzte az elvtársakhoz, s milyen mélyre ható figyelmet tanúsított irántuk, sz:nte kitalálta életüknek még a legapróbb kellemetlen-; ségeit is.

Ebben az érzésben azonban sohasem fedeztem

fel azt a bizonyos haszonleső gondoskodást, amelyet olykor az okos gazda tanúsít becsületes és ügyes munkásai iránt.

Nem, ez igazán az őszinte elvtárs szívből fakadó figyelmessége volt, az egyenlő emberek egymás iránti szeretete. Tudom, hogy nem tehetünk egyenlőségjelet Lenin és pártjának még legkiemelkedőbb emberei közé sem, ő azonban mintha nem tudta volna ezt, vagy inkább nem akarta tudni. Ha vitatkozott, éles hangon beszélt, könyörtelenül kinevette, sőt, néha maróan kigúnyolta az embereket — ez mind igaz.

De hányszor megtörtént, hogy az előző napod kipellengérezett és „megrótt” emberekről szólva, hangjából egészen tisztán kicsendült, milyen őszintén tiszteli ezeknek az embereknek a tehetségét, és erkölcsi állhatatosságát, az 1918— 1921-es évek pokoli körülményei között végzett szívós és nehéz munkájukat, amikor a világ minden országának és pártjának kémei vették őket körül, az ország háborúban lesoványodott testén gennyes daganatokként duzzadtak az összeesküvések. Pihenés nélkül dolgoztak, kedveset és silányat ettek, állandó nyugtalanságban éltek.

(Folytatjuk.)

visszhangja szakadt fel nyomukban és a zajokból elő-előharsant Schultz őrmester káromkodása. Ez mind ismerős volt Faragónak, idegszálaiból kiolvadt a fagy, megint élni kezdett.

Minden úgy történt, ahogy benne él az éjszakai kivégzések emléke. Faragó Béla, a volt önkéntes SS-katona pontról pontra követni tudta a kivégzést, eközben semmivé párolgott az előbb még zsigereibe markoló halálfélelem. Visszazökkenve megszokott természetébe, gyakorlottan számlálta a lövéseket és megállapította, hogy körülbelül tíz személlyel végeznek.

Neszezés következett, s a szakasznyi SS-katona körvonala is előrajzolódott.

Szénási az út kövéhez döngette csizmája sáros talpát, csak ezután ült vissza a kocsiba. Hanyag pillantást vetett karórája foszforeszkáló számlapjára.

— Négynegyvenöt. Minden rendben történt. Rá lehet gyújtani. Indulás.

Faragót is, az őrmestert is megkínálta cigarettával. Épp akkor lobbant az öngyújtó lángja, amikor átgurultak a Rábca hídján.

— Még most sem vagy álmos? — kérdezte Faragótól a szívélyes Gestapo-összekötő.

Faragó Béla immár a Nemzeti Számonkérő Szék politikai nyomozójának lélekjelenlétével válaszolt.

— Egészen addig fog gyötörni az álmatlanság, amíg el nem árulod, hogy miért kellett veletek jönnöm.

— Elvégre a nevedben csináltuk — világosította fel magától értetődően Szénási. — ügy gondolom, helyes lenne megemlíteni a Nemzeti Számonkérő Szék szokásos jelentésében. Tehát: a polgári felderítés elfogott Lébény községben nyolc bujkáló magyar katonatisztet. Szóltál?...

Meglepetten kapta fel a fejét Faragó a figyelmes kérdésre.

(Folytatjuk.)