Tolna Megyei Népújság, 1970. március (20. évfolyam, 51-75. szám)
1970-03-07 / 56. szám
En viszont azt hangsúlyoztam, hogy az elvtársak, a munkások, „a lobbanékonyság és ingerültség állapotában” nem egyszer túl könnyedén és „egyszerűen” kezelik a szabadságot, értékes emberek életét; és hogy véleményem szerint ez a fölösleges, olykor teljesen értelmetlen kegyetlenség nemcsak kompromittálja a forradalom becsületes, komoly ügyét, hanem mindentől függetlenül árt is ennek az ügynek, mert igen sok tekintélyes erőt visszariaszt tőle. — Hm, hm — dörmögte szkeptikusan Lenin, és sorolpi kezdte, hogy az értelmiség hányszor árulta el a munkásosztály ügyét. — Köztünk legyep mondva — mondta —, sokan nemcsak gyávaságból fordulnak ellenünk, válnak árulóvá, hanem becsvágyból, vagy mert belezavarodnak, rettegnek, hogy dédelgetett teóriájuk csődöt mond, ha összeütközésbe kerül a gyakorlattal. Mi ettől nem félünk. Az elmélet, a hipotézis számunkra nem „szentség”, hanem munkaeszköz. És mégsem emlékszem olyan esetre, hogy Lenin elutasította volna kérésemet. S ha mégis előfordult, hogy kérésem nem teljesült, ez nem az ő hibájából történt, hanem bizonyára ama „szerkezeti hiányosságok” folytán, amelyekben a suta orosz államgépezet mindig is bővelkedett. Feltehető az is, hogy valakinek a tudatos gonoszsága akadályozta értékes emberek sorsának könnyítését, életük megmentését. Itt is lehetséges a „kártevés”; az ellenség ugyanolyan cinikus, mint amilyen fortélyos. A bosszúvágy és a düh gyakran a tehetetlenségi erőnél fogva hat. S persze, vannak lelki beteg emberkék, akik kóros szenvedéllyel élvezik felebarátaik szenvedéseit. «n*»~ «f—«* . Lenin egyszer mosolyogva mutatott egy táviratot : „Megint letartóztattak, szóljon, hogy engedjenek ki”. Az aláírás: Ivan Volnij. — A könyvét olvastam, nagyon tetszett. Látja, őbenne az első öt szó után rögtön megéreztem azt az embert, aki megérti, hogy a hibák elkerülhetetlenek, és nem haragszik, nem mászik a falra a személyes sérelme miatt. Pedig, ha jól tudom, harmadízben tartóztatják le. Jó volna, ha tanácsolná neki, hogy utazzon el abból a faluból, mert még megölik. Úgy látszik, ott nem szeretik. Tanácsolja neki. Táviratban. Gyakran nagyon elámultam, hogy Lenin milyen készségesen segít olyanoknak, akiket ellenségeinek tart, és nemcsak segít, hanem a jövő- jükre is gondol. így például egy tábornokot — tudós volt, vegyész —, halál fenyegetett. — Hm, hm —r mondta Lenin, miután figyelmesen végighallgatott. — Tehát maga szerint ez az ember nem tudta, hogy laboratóriumában fegyvert rejtegetnek a fiai? Van ebben valami romantika. Hadd bogozza ki ezt az ügyet Dzer- zsinszkij. neki finom érzéke van az igazsághoz. Néhány nap múlva telefonált nekem Pet- rográdba: — Azt a maga tábornokát kiengedjük, talán már ki is engedték. Mit akar csinálni ez az ember? — Homoemulziót.. — Úgy, úgy, az valami karbolsav! Nos, hát főzzön karbolsavat. Maga pedig mondja meg nekem, mire van szüksége... Néhány nap múlva megint megkérdezte: — Mi van a tábornokkal? Elhelyezkedett? 1819-ben a pétervári konyhákban felbukkant egy nagyon szép nő, és szigorúan követelte: — Én Cs. hercegnő vagyok, adjanak csontot a kutyáimnak! , Mesélték, hogy nem bírta a megaláztatást és éhezést, s a Névába akarta ölni magát, de négy kutyája megérezte úrnője végzetes szándékát, utánafutottak és vonításukkal, izgalmukkal visszatartották az öngyilkosságtól. Elmeséltem ezt a legendát Leninnek. Ferdén, felülről lefelé nézett rám, egyre csak hunyorgott, s végül egészen behunyva szemét, haragosan megjegyezte: — Kitalálásnak sem rossz. A forradalom tréfája. Elhallgatott. Felállt és az asztalán fekvő papitokban lapozgatva, elgondolkodva ' folytatta: — Hát igen, ezeknek az embereknek nehéz a soruk: a történelem rideg édesanya, s ha megtorlásról van szó, semmitől sem riad vissza. Mit mondjak? Ezeknek rossz a soruk. Az oko- sabbja persze tudja, hogy tövestül tépték ki, és nem fog megint gyökeret ereszteni. Az át- plán tálás pedig, hogy Nyugat-Európában ereszszenek új gyökeret, az okosakat nem elégíti ki. Nem igen tudnak ők -ott meggyökerezni. Maga mit gondol? — Úgy vélem, hogy nem. — Tehát vagy velünk tartanak, vagy megint intervenciót akarnak majd kieszközölni. Megkérdeztem, valóban sajnálja-e ezeket aa embereket, vagy csak én látom így. — Az okosakat sajnálom. Nálunk kevés az okos ember. Mi nagyobbrészt tehetséges nép vagyunk, de az eszünk lustán forog. És megemlített néhány olyan elvtársat, aki felülemelkedve osztálya „zoopszichológiáján együtt dolgozik a „bolsevikokkal”. Bámulatos szeretettel beszélt róluk. Lenin, lenyűgözően erős akaratú ember lévén, a legnagyobb mértékben rendelkezett azokkal a tulajdonságokkal, melyek a forradalmi értelmiség legjobbjait jellemzik: az önmérséklettel, mely gyakran az önsanyargatásig, az öncsonkításig, a rahmetovi túlzásokig — Rahme- tov — Csemisevszkij Mit tegyünk? című regényének forradalmár hőse), a művészet tagadásáig fokozódott. Leonyid Andrejev egyik hősének logikájáig: „Az emberek rosszul élnek, tehát Sekem iß rosszul kell élnem.” A súlyos, éhinséges 1919-es évben Lenin res- tellte megenni azokat az élelmiszereket, amelyeket vidékről kapott elvtársaktól, katonáktól; paraszt ölet óL Amikor a küldeményeket felvitték sivár lakására, zavartan ráncolta homlokát, és sietve szétosztotta a lisztet, cukrot, vajat a hiányos táplálkozástól legyengült vagy beteg elvtársak között. Egyszer meghívott ebédre. — Füstölt hallal fogom megkínálni — mondta. — Asztrahanyból küldték, —- És szókraté- szi homlokát ráncolva, metsző pillantású szemével oldalt sandítva hozzátette: — Ideküldikj mint egy földesúmak! Hogy lehetne erről leszoktatni őket? Ha visszautasítom, ha nem fogadom el, megsértődnek. Pedig körös-körül mindenki éhezik. Nem voltak szenvedélyei, a szeszes italtól dohányzástól idegenkedett, reggeltől estig bonyolult nehéz munka foglalta le, képteleh voTt gondoskodni önmagáról, de éberen figyelte elvtársai életét. Dolgozószobájában ÜT az asztalnál, sebesen ír, és tollát fel sem emelve » papírrób így szól: — Üdvözlöm, hogv van? Mindjárt befejezem! Egy vidéki elvtársról van szó, elkeseredett, úgy látszik, elfáradt. Lelket kell öntenem bele. A hangulat nagyon fontos? Egvszer Moszkvában, amikor nála jártam; megkérdezte: — Ebédelt? — Igen. Nem lódit? — Tanúim vannak rá, a Krém! étkezőjébe»» ebédeltem. — Azt hallottam, ott pocsékul főznek. — Nem pocsékul, de főzhetnének jobban isi Nyomban részletesen kifaggatott, mi a rosszá és hogy lehetne jobban. Zsörtölődött: — Hogy lehet, hogy nem tudnak egy ügyes szakácsot találni ? Az emberek a szó szoros értelmében az ájulásig dolgoznak, ízletesen kellene főzni nekik, hogy többet egyenek. Tudom, kevés az élelmiszer és rossz is, de ügyes szakács kell. — És idézte egy tudós fejtegetését, hogy az ételek ízletes elkészítése mennyire befolyásolja tápértéküket és az emésztést, (Folytatjuk) »▼▼▼▼▼» ▼▼▼▼▼▼▼▼▼▼▼▼▼▼▼▼▼VTTTTTTTTTVyTT’rTYYTYTTY'rTTTTTTT? rTYYTTTTTTTTTTTTTYYTTTTTTTTTYTTfTTYTYTTTTTTTTYTTTTTTYYYYTYYT Gerencsér Miklós Fekete tél — Különös... Dehát mit is tehetnénkAligha tévednék abban, hogy fölötteseim behatóan ismerik ezt a regényes szituációt. Ilyen ritka személyi ügyekről nyilván tudomása van Himmler birodalmi vezető úrnak is. Az ám, jó, hogy eszembe jut: azt hiszem, nem követek el indiszkréciót, ha tájékoztatom főherceg urat Himmler birodalmi vezető úr kívánságáról. Ma érkezett az utasítás, hogy küldjünk kimerítő jelentést arról, hogyan segítik a Volksbund vezetői a Magyarországon működő német katonai és politikai tényezőket, különös tekintettel a front mögötti területek biztonságára. Könnyű dolgom van, szerencsére a lehető legjobbakat jelenthetem a Volksbundról és személy szerint főherceg úrról is. A gyenge bőrű, rózsásan ráncosodó Kóburg- Góthai Rajner bekapott egy puncsos dessertet, majd ónixgombos kézelőjét visszacsúsztatta ka- bátujja alá. — Arra kérem, kedves Volkhardt, hogy ne túlozza el az érdemeimet. Egyúttal a figyelmébe ajánlom ezt az apróságot. Kicsire hajtogatott cédulát húzott elő két ujja közé csípve,, a zakó szivarzsebéből. Átnyújtotta a századosnak. Volkhardt nem látott mást a papíron, csak nyolc utcanevet és nyolc házszámot. — A szökött katonák?, — Igen. — Ami a jelentést illeti, tényként szeretném benne megemlíteni az elintézést. A főherceg ezúttal egy mocca dessertet kapott be. — Mind a nyolc magyar tiszt. Szálasi hatalomátvétele óta bujkálnak Lébényben. Várják, hogy napokon belül vége legyen a háborúnak. Hunyorgott a villanyfény a csillár borostyánszínű buráiban. Gyenge lökés mozdította meg a fotelt Volkhardt alatt. A tiszt urak óhaját egyéni kívánságként fogom kezelni. Számukra napokon belül vége lesz a háborúnak. Halkan morgott a kétéltű személygépkocsi alapjárata, a műszerfal számlapjairól gyér, hideg röntgenfény sugárzott az utastérbe és a sofőr SS-katona bőrkesztyűs keze úgy aludt a volánon, mintha ezer esztendeje nem változott volna a mozdulata. Kint anyaggá nehezült a i késő őszi éjszaka, sötétje tömör volt, mint a Gestapo villája, vagy a mozdulatlanul álló őr a kapu előtt. Bizonytalan félelem hidege járta át Faragó Bélát. Nem értette, mit keres hajnali negyednégykor a kétéltű jármű jobb hátsó ülésén, miért riasztották fel éjfél után kellemes ágyából, hogy egy hipnotizált holdkóros reflexeivel átjöjjön vármegyeházai lakásáról ide az And- rássy út 12—14-be, a Gestapo parancsnokságára, SS egyenruhába öltözzön, s kiszolgáltatottan várja, mit tartogat számára ez a cseppet sem kellemes éjszaka. Nehezen kászálódott a sofőr mellé Schultz őrmester, súlyától rugózott a kocsi, miközben eligazgatta gumírozott köpenyét. A kétéltű mögött berregni kezdett a teherautó motorja. „Beszállni!” — hallatszott a futtából elhadart parancs és Faragó ráismert a hangról Szénás! Józsefre, a Gestapo összekötőjére, aki nemsokára melléje ült. Szenvtelen hangon beszélt a sofőr tarkójához: — Sikos az út. Negyven kilométeres sebességet kérek. Indulás. Már nem tudta letagadni maga előtt Faragó, hogy fél. Meglepő helyzetére semmi elfogadható magyarázatot nem talált. Hova viszik és főképp miért? Schultz őrmestert jól ismerte, mint az operatív szakasz parancsnokát, Szénási József Gestapo-összekötővel meg éppenséggel pertu barátságban volt, mégis úgy kezelték, mintha itt se lenne a kocsiban. A legrosszabb is megfordult a fejében, a gondolattól hülni kezdett gerincében a velő, de aztán legyűrte rémületét — miért öltöztették volna SS-egyenruhába, ha ki akarják végezni? Nem ismerte ezt a vidéket. Azóta, hogy október közepén Győrbe került, ritkán hagyta el a várost, mint a Nemzeti Számonkérő Szék polgári felderítésének helyettes megyei parancsnoka. — Nem vagy álmos? — kérdezte tőle gyanús rokonszenwel Szénási. Megrezdült, mint a gyenge háló a szél érintésére. — Cseppet sem... Hova megyünk tulajdonképpen ? Szénási a sofőr tarkóját nézte. — Számodra teljesen mindegy. Rád csak any- nyi tartozik, hogy jelen légy. A többi a mi dolgunk. Inkább aludj egy kicsit, van még néhány percünk... Faragó nem tudott megbirkózni képzeletével. Látta magát levetkőzve egy gödör szélén. (Folytatjuk.) AAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAA AAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAAJ
