Tolna Megyei Népújság, 1970. március (20. évfolyam, 51-75. szám)
1970-03-04 / 53. szám
7. Ezért mindjárt a februári fordulat után, 1917 tavaszán megalakult „A pozitív tudományok fejlesztésének és terjesztésének szabad társulata”, amely azt tűzte ki feladatául, hogy egyrészt tudományos kutatóintézeteket szervezzen Oroszországban, másrészt pedig nagy arányokban népszerűsítse a munkások körében a tudományos és technikai ismereteket. A társulás élén kiváló tudósok, az Orosz Tudományos Akadémia tagjai, V. A. Sztyeklov, L. A. Csu- gajev, Fersmann, Sz. P. Koszticsev, A. A. Pet- rovszkij és mások álltak. Szorgalmasan gyűjtötték az anyagi alapokat; Sz. P. Koszticsev már helyet i.s keresett a zootechnika kérdéseivel foglalkozó kutatóintézet építéséhez. A világosság kedvéért elmondom, hogy egész életemben elkeserített, milyen nyomasztó túlsúlyban van a tudatlan falu a várossal szemben, milyen állatiasan önző a parasztság, s mennyire hiányzik belőle szinte minden szociális érzés. Nézetem szerint a tudományos és műszaki értelmiséggel szoros szövetségben álló, politikailag képzett munkások diktatúrája volt az egyetlen megoldás ebben a súlyos helyzetben, melyet különösen megnehezített a háború, mert íg nagyobb anarchiát teremtett falun. A kommunistákétól eltérő véleményem volt az értelmiségnek az orosz forradalomban betöltött szerepéről, hiszen a forradalmat éppen ez az értelmiség készítette elő, ehhez tartozott minden „loolsevik”, aki százával nevelte a munkásokat a szociális hősiesség és magasfokú in- tellektualitás szellemében. Az orosz értelmiség — mind a tudományos, mind a munkásértelmiség — volt, maradt és lesz még sokáig az az egyetlen igásló, mely Oroszország történelmének súlyos szekerét húzza. A néptömegek esze, minden ösztönzés és lelkesítés ellenére továbbra is olyan erő, amelynek külső vezetésre van szüksége. így gondoltam tizenhárom évvel ezelőtt, és így — tévedtem. Emlékezéseimnek ezt a lapját, tehát ki kellene tépnem. Ámde: „amit leírt a tollad, fejsze nem vágja ki”. Ezenkívül: „tévedéseinkből tanulunk” — mondogatta gyakran Lenin. Hadd ismerjék hát az olvasók ezt az én tévedésemet. Jó volna, ha tanulságul szolgálna mindazoknak, akik hajlamosak megfigyeléseikből elsietett következtetéseket levonni. Persze a szakemberek egy részének sorozatos alávaló kártevései után meg kellett változtatnom — és meg is változtattam — a tudomány és technika dolgozóiról alkotott felfogásomat. Ilyen véleményváltoztatás nem könnyű, különösen öregkorban. A nép becsületes vezéreinek feladata emberfelettien nehéz. Hiszen a Lenin által vezetett forradalom elleni harcot is nagyszabású és nagy erővel szervezték. Ráadásul figyelembe kell venni, hogy a „civilizáció” fejlődésével az emberi élet szemlátomást csökken, amit vitathatatlanul tanúsít az, hogy a mai Európában kialakult az emberirtás technikája és kedvtelése. De mondják meg tiszta lelkiismerettel: menynyire helyénvaló és nem nagyon is visszataszító-e azoknak a „moralistáknak” a képmutatása, akik az orosz forradalom vérszomjárói beszélnek mindazok után, hogy ők maguk a szégyenletes európai mészárlás négy esztendeje alatt nemcsak hogy nem sajnálják a kiirtott emberek millióit, hanem minden úton-módon uszítottak a förtelmes háború „teljes győzelméig” való folytatására? Jelenleg a „kultur- nemzetek” vereséget szenvedtek, kimerültek, elvadultak, és győzött az általános emberi, kispolgári butaság; szoros hurkai mai napig is fojtogatják az embereket. Sokat írtak és beszéltek Lenin kegyetlenségéről. Természetesen én nem engedhettem meg magamnak azt a nevetséges tapintatlanságot, hogy megvédjem őt a hazugságtól és rágalomtól. Tudom, hogy a rágalom és a hazugság a kispolgári politika törvényerőre emelt módszere, az ellenség elleni küzdelem megszokott fogása. E világ nagy emberei közt alig akad egyetlenegy is, akit ne próbáltak volna sárral bekenni. Ez köztudomású. Ezenkívül mindenkiben megvan az a törekvés, hogy ne csak a 'saját felfogásának színvonalára süllyessze le a kiváló embert, hanem a lába elé igyekezzék tiporni amazt, abba a nyúlós, mérgezett sárba, amelyet ezek az emberek, miután megteremtették, „mindennapi életnek” neveztek el. Élesen emlékezetembe vésődött az alábbi visszataszító eset. 1919-ben Pétervárott tartották a „szegényparasztok'’ kongresszusát. Oroszország északi kormányzóságaiból eljött néhány ezer paraszt, s közülük több százat a Romano- vok Téli Palotájában szállásoltak el. Amikor a kongresszus végei ért, és ezek az emberek elutaztak, kiderült, hogy nemcsak a palota minden fürdőkádját, hanem az igen értékes sévres-i meisseni és kínai vázák tömegét is összerondították éjjeliedénynek használták. Erre pedig nem a szükség kénys2erítette őket, hiszen a palota illemhelyei rendben voltak, a vízvezeték működött. Nem, ez a gazemberség azt a vágyat juttatta kifejezésre, hogy elrontsák, beszennyezzék a szép dolgokat. A két forradalom és a háború alatt százszor is megfigyelhettem az emberekben a szép dolgok összetörésének megcsonkításának, kigúnyolásának, tönkretevé- sének ezt a sötét, acsarkodó vágyát. Ne gondolják, hogy a „szegényparasztok” viselkedését azért emeltem ki, mert Szkeptikus vagyok a muzsikkal szemben. Nem, tudom, hogy a szép dolgok összerondításának beteges vágya az értelmiség bizonyos. csoportját is gyötri, például azokat az emigránsokat, akik szemlátomást azt gondolják, hogy ha ők nincsenek Oroszországban, akkor már ott nincs semmi jó. A kivételesen szép dolgok lerombolásán alt gonosz vágya ugyanabból a forrásból fakad, mint az az undorító törekvés, hogy a rendkívüli embert, mindenáron be akarják mocskolni. Minden rendkívüli dolog zavarja az embereket abban, hogy úgy éljenek, ahogyan ők akarnak. Az emberek egyáltalán nem társadalmi szokásaik gyökeres megváltoztatását, hanem csatázok kibővítését kívánják, ha ugyan kívánják. A többség tulajdonképpeni sóhaja és jajszava ez: „Ne zavarjatok bennünket abban, hogy a, ■megszokott módon éljünk.” Lenin úgy megzavarta az embereket megszokott életükben, mint ahogyan előtte senki sem tudta megtenni. A világ burzsoáziájának ellene irányuló gyűlölete leplezetlenül és visszataszítóan nyilvánvaló; kék pestisfoltjai mindenütt élénken virítanak. Ez az önmagában is visszataszító gyűlölet értésünkre adja, hogy a világ burzsoáziájának szemében milyen hatalmas és félelmetes Lenin, a világ proletárjainak lelkesítője és vezére. Ma már testi valóságában nem létezik, de hangja egyre harsányabban, diadalmasabban cseng a világ dolgozóinak fülében, s már nincs a földnek olyan zuga, ahol ez a hang ne ébresztette volna fel a munkásnépben a forradalomnak, az új életnek, az egyenlő emberekből álló világ építésének vágyát. Lenin, tanítványai, erejének örökösei* egyre biztosabban, szilárdabban, eredményesebben végzik magasztos munkájukat. Bámulatba ejtett a belőle áradó élniakarás; s az élet törteimének tevékeny gyűlölete: gyönyörködtem abban a fiatalos merészségben, amely mindenbe átáradt, amihez csak nyúlt. Lenyűgözött emberfeletti munkakészsége. Mozdulatai könnyedek, ügyesek voltak, s kevés, de heves tagléjtése teljes összhangban állt beszédével, melyet ugyancsak kevés szó és sok gondolat jellemzett. Mongol típusú arcában is az élet hazugsága és keserűsége ellen fáradhatatlanul küzdő ember éles szeme villogott, tüzelt, hunyorgott, kacsintott, gúnyosan mosolygott, haragtól lángolt. Szemének csillogása még tüzesebbé és érthetőbbé tette beszédét, (Folytatjuk.) Kürti András: A BUDAI \ , 31. — Nem kell mindjárt rémeket látni, kislány. Holnap reggel a barátunk már biztosan jelentkezik. Inkább mérjük fel a pillanatnyi helyzetet. Most visszamegyünk a Békébe, mindenesetre üzenetet hagyunk Hondának. Az ünnepi vacsorából és az azt követő dáridóból sajnos nem lesz semmi, ez a Kovacsevicsné, vagy hogy az ördögbe is hívják, majd minden pénzemből kiforgatott, amit csak e célra magammal hoztam. Még a rántást is felszámította az a szipirtyó! Szóval, szépen hazamegyünk és kettesben csapunk egy orgiával egybekötött házi bulit. Mit szólsz hozzá? Valami harapnivaló és itóka biztosan otthon is akad. Szinte nem is bánom már, hogy a barátunk átmenetileg eltűnt, tíz hosszú napig úgyis csalt gondolatban lehettem veled. Nos? A doktorkisasszony felragyogó szemmel bólintott. * Már Budán suhant három utasával a _ sárga Opel, egyre néptelenebb tájakon. Még két kanyar és megérkeztek a Malinké utca aljához. — Nem állsz meg a villánál! — adta ki az utasítást Bálintnak Mucur. — Feljebb horgonyzunk le, annak a teleknek a túlsó végén, tudod, annál az ismerős telefonpóznánáL A göndörhajú a parancsnak megfelelően a kijelölt helyre kormányozta a kocsit, leállította a motort, felhúzta, rögzítette a kéziféket, és aztán összenyaklott, mint egy rossz rugójú bicska. Attól a borzalmas karate-ütéstől, amelyet Mucur a tenyere éléve} mért a nyakszirtjére. — Na, hajasbaba — mondta a merénylő Hondának —, te most szépen kiszállsz és lecövekelsz a kocsi mellett, de mindig csak háttal nekem. Láthattad, nem ismerem meló közben a tréfát! A karodat hátul össze kell kulcsolnod. Az némán engedelmeskedett. Szemét le nem véve Hondáról, a kopasz tarkóra irányított revolverrel Mucur js kikászálódott a hátsó ülésről és mögéje lépett. — Kérem tisztelettel — szólalt meg Honda —; elárulná, hogy mi történik itt? — Hogyne. Egyszerű szerepcsere. Mint a színházban, amikor náthás lesz a primadonna és egy másik ugrik be a helyére. Bálint szerepét én veszem át, a tied változatlan. Bemegyünk a villába, hozunk abból a bigyóból, a flepniket lefotózzuk. Észre se fogják venni, hogy itt jártunk. A zárakat én is ki tudom nyitni, nem lesz semmi difi. — De lesz! — jelentette ki halkan, de határozottan az alacsony, kopasz férfi. — Én addig egy lépést sem. teszek, amíg nem tisztáztuk, hogy kicsodák maguk, mit akarnak a szlmpat- ronnal és mi történik velem az akció után. — Igazán?! — kérdezte nyájasan Mucur, megfogta Honda karját, és vasmarkával megszorította, de úgy, hogy a szerencsétlen felvisított a fájdalomtól. — Csend, ez csak a kezdet! Aki >♦♦♦♦♦♦♦♦♦♦♦♦« ♦ nem fogíad szót, annak Mucur bácsi kendőt ♦ töm a szájába és szilánkoikiia töri a csontocs- «. káit. Lódulj! ♦ Ebben a pillanatban páros reflektorfény tűnt * fel az utca tövében, motorzúgás hallatszott, a ♦ délutáni esőtől még nedves macskaköves út- % testen két sárgás fénynyaláb kúszott fel sietve. ♦ Mucur a nyakánál fogva a telek bokrai közé X rántotta Hondát, tenyerét rátapasztotta a szá- /♦ járna. X Az érkező kocsi az Ambrózy-villa előtt állt 2 meg, élőbb a professzor bújt ki belőle, aztán ♦ Andrea. í — Káé lehet az a nagy kocsi? — kérdezte a t lány, és a húsz méternyire feljebb parkoló, a X sötétben csaknem teljesen elmosódott körvona- * lú Opelre mutatott. T A férfi arrafelé tekintett, megrándította a ♦ vállát. X — Fogalmam sincs, talán. „„ { — Segítség! Segíts ... ♦ A kiáltás az idegen autó mögül jött, utána ♦ tompa puffanás hallatszott. Z — Ez... ez Honda volt! — kiáltotta a pro- J fesszor és rohant a zaj irányába. + — A lány szaladt 'volna utána, dehát tűsarkú * cipőben, nedves úttesten, felfelé... Mire Andrea a tett színhelyére ért, Honda mellett már a professzor is eszméletlenül feküdt a földön. Egy pontos horogütés terítette le. A doktorkisasszony nem kezdett sikoltozni, hiába is tette volna e kihalt vidéken, hanem elhajítva retiküljét, tíz körömmel ugrott neki Mucumak. Fél perc múlva a saját saljával a szájában, összekötözött kézzel-lábbal, ott feküdt ő is a barátai mellett. (Folytatjuk.)
