Tolna Megyei Népújság, 1970. március (20. évfolyam, 51-75. szám)
1970-03-29 / 75. szám
Palotai Boris: —' Vegyek lottót? — kérdezte tőlem egy napon Kati néni, a takarítónőm. Kétfelé simította hüvelyk és mutatóujjával a szájaszélét, ami nála a töprengés jele volt. — Legalább tizet szeretnék venni, — mondta, majd bevonult a másik' szobába és földrengésszerű robaj jelezte, hogy indulatok csatáznak benne. Mintha egyszerre hősies elszántság ütközött volna ki az öregasszonyon. Mintha boldogult férjének, a zord népfelkelőnek a lelke költözött volna belé. Rohamot intézett az ágy ellen, leigázta a székeket, a díványt megtorpedózta, s a cipőket úgy hurcolta a sarokba, mint a legyőzőiteket. Valósággal bevette a lakást, s a törlőrongyot győzelmi zászlóként tűzte ki a hősi halált halt bútorok fölé. Tudtam, hogy ez a tisztasági roham nem magáért a rendért történik, csupán azt akarja bizonyítani vele, hogy telik az erejéből! Már jött is kifelé s valóban ilyesformán gondolkodhatott, mert helyre- ráncigálta fején a kendőt, és azt mondta: — Ezt csinálja utánam az a sok taknyon az udvarban! Én még most is fél perc alatt kiprakkoiom a szőnyeget, s úgy felsikálom a padlót, hogy enni lehet róla! — Jól van, Kati néni — nyugtattam, félve, hogy újabb bizonyításra kerül sor. De Kati néninek egyéb célja is volt a rendcsinálással. — Már megvettem a sorsjegyeket — vallotta be és a cipőjére pislogott. — Mert teccik tudni, az már biztos, hogy nyerni fogok. — Mért olyan biztos? Kati néni .. arcán moeoly fészkelődött. — Érzem én azt. Világéletemben éreztem, hogy szeret engem a jóisten. — Miből érzi? — faggattam azzal a kétkedéssel, melyet viszonylagos kényelmem fürdőszobás lakásom belém nevelt. — Hát sokmindenből — felelte Kati néni és restellke- dés nélkül adta át magát a boldogságnak, még a kendője csücske is ragyogott. — Első helyen vagyok én beírva a jóistennél. Teli van a szobám ágyrajárókkal. Minden kis zugot kiadok, még az összetolt székeken is alusznak. Nem tudtam mit szólni ehhez a nagy boldogsághoz. Kényszeredetten hallgattam. De Kati néni már benne volt a dicsekvésben. — Az idejét sem tudom, mikor aludtam egyedül. Rap- csáknéval hálok egy ai vány on, aki ablakmosást vállal házaknál. Eleinte akkorát taszított rajtam, hogy földre estem, mert derék testes asz- szony, megvan vagy kilencven kiló. Most már úgy össze szoktunk, hogy ha taszítani talál, álmomban is kikerülöm. — Köténye zsebéből kihalóssza a sorsjegyeket, sorolva az okokat, melyek arra indították, hogy a jóisten kedvelnének érezze magái — Hát ahhoz mit tetszik szólni, hogy kilencvenéves koráig én tartottam el az édesanyámat. Ki még olyan szerencsés, hogy össze tudja kaparni, ami az öreg szülőjének kell. Mert ezt kívánt, azt kívánt, még fügére is jött gusztusa, meg tyúkszem!rtóra! Én meg mindent helybe hoztam neki. Mondta is anyám, jó asszony vagy Katus, kár, hogy nem vihetlek magammal a másvilágra. Úgy látszik még valamit tartogatott döntő érvnek, mert mély lélegzetet veti Úsztes- ségtudóan köhlntett, s csak aztán vágta ki: — Hetven éves múltam ősszel s még mindig úgy dolgozok, mint egy brigád! S még csak girhes sem vagyok tőle. Riadtan néztem végig rajta. Olyan, mint a fazék alján maradt aszalt szilva, melyről lefőtt már a lé. Idősebbnek látszik, mint amennyi, SZEREMCSE IHÁSZ-KOVÁCS ÉVA: KEZEK Kezek egyszerűen egymásbafonódva Veszprémkülsőtől Budapestig Nem láttam csak ezt az egymásbafonódást ezt a biztonságot végtelen óta kezek igéző jelbeszédét Virágbilincsejc tíz eleven vércsepp a férfiteny érben tíz szál rózsa jajongás ne hagyj ej engem nézem ahogy karolják egymást az ujjak egyetemes emberöltők kapcsolódnak ÍPV micsoda homológ-sor ahogy készülődik a kétszer-tíz-ujj őrizve érezve egymást kapcsolódik lüktetés vérpályák rohanása legombolyított Ariadne-fonál ujjak egymásbahorgolt pikócsillagok Ennyi a tájból kezek virágoskertje füzér széttéphetetlen láncszemek ágak szerelem láncszemei Példa, hogy mindenkinek így ilyen elengedhetetlen bizalommal kellerte kapcsolódni a társak ujjaiba ember az emberrengetegben földrészek az évek gyorsvonatán karolnák egymást kő-erősen keresztülnyúlva óceánon karolnák kesztyűtlen egymást az ujjak Kezek a hosszú úton karok vasbeton-pillérei sziklaszilárdak a létezés önkéntelen vallomásai ahogy élnünk kellene igen örökké kellene így térképtenyerek költészete kellene végképp legyőzni a földet-szüntelen-átszövő szomorúságot a folyton felüvöltő vihart mely nem egyéb vegetatív neurózisnál Ellene kellene kapcsolódni kezeknek idegvégződéseknek légzésnek és a szívverésnek Veszprémkülsőtől Budapestig Mindenhonnét-től Mindenhová-ig hidak kifeszített ujjai szerelmes kezek rózsalugasa volna a föld Gazdáikat csak akkor vettem észre mikor kiszálltak Kelenföldnél szottyadt bőre üresen lóg. Göbös kezeit kiette a lúg, ujja vége ráncos. Bizony, ideje volna már ölbe ereszteni a két kezét, kiülni a ház elé, pihenni. De 6 annak örül, hogy tovább vesződhel hajlonghat, cipelhet, futja az erejéből! Hetek múltak el, aztán hónapok, de a lottóról neon esett többet szó. Kati néni végezte a dolgát, csakúgy, mint máskor. Olykor ugyan furcsa átrendezési düh kerítette hatalmába, sutba dobott holmikat léptetett váratlanul elő, megfújta, megtisztogatta őket és a főhelyre állította. Ami alul volt, azt felülre tette, mintha ősi ösztönök dolgoznának benne, melyek így törnek utat. Egyszer aztán mégis rászántam magam, és megkérdeztem: — Na mi lett a lottóval? Kati néni? Hányas találata van? — Egyet sem húztak ki — mondta egyszerűen. Várt egy darabig, gondolkozva kevert, kavart egy fazékban, majd mint aki rájön valami fontos dologra, melynek birtokában minden megvilágosodik, felszabadultan sóhajtott: — Tessék elhinni, egy szerencse, hogy nem jött ki a számom. Mert mit csináltam volna annyi pénzzel? Egy csomó gond szakadt volna a nyakamba. Elbíztam volna magam, kirakom az ágyra- járókat, és akkor régen fuccs lenne Mozsár Jóskának! Nálam lakik tíz hónapja, igen rendes ember, sose aiszik ruhában, előre fizet, mondom, j óravaló ember, nincs vele semmi baj. ..Csakhát szerelmi bánatba esett, lenyelt valamit s mire innen haza értem, úgy hörgött, hogy egy köménymagot se adtam volna az életéért. Én aztán rendbehoztam mert ahhoz is értek. A lelkire beszéltem, hogy így meg úgy, nem érdemes elemészteni magát, mikor olyan jó dolga van, két rend ruhája fekszik a láda alján, minden este beszalonnázik. sört iszik hozzá, munkája meg akad bőven, mert kőműves, de ért ő mindenhez, ha éppen kell. A végén már úgy meglágyult, hogy enni akart. Marhapörköltet főztem neki. Eszébe se jutott, hogy meg akart halni. Nahát, mi ez, ha nem tiszta szerencse! Ki tudja, nem pusztul-e el ez a Mozsár Jóska, ha beüt a négyes találat! Fakó szeme rámvillant: — Mondtam én mindig, hogy szeret engem a jóisten. Ezt is milyen jól elrendezte. TAVASZI SZÉL VIZET ÁRASZT (Korcsog Ernő felvétele.) pmilwVWTI irt" ;<<■■■■■ ■ PÁLOS ROZIT A: A TENQER... A tenger kimosta ruhámat boldogan élek Ostiában kedveseim és hazavágyom hol halhatatlan versemet fecskék írták fel az égre s eltűnt nyomtalan leégett a ház hol születtem s benn égett a sorsom nem tudja lábam az utat a megtakarított halálig a megtörés csörömpöl napra nap a magány műtőfehér szerszámai álomban is működnek már hosszú hosszú éjszakákon a különílélet világít túl boldogan élek Ostiában kedveseim és hazavágyom A tenger kimosta ruhámat Ostia, 1968 E. Uszpenszkij: Aranyat érő kezek — Amit ebben a lakásban találsz, — szólt hozzám leendő anyósom — oz utolsó darabig családunk tagjai készítették. Ebben a családban mindenkinek aranyat érő keze van. Nézd meg ezt a televíziót! Látod? A férjem fabrikálta. Persze, már régebben. Amikor még a televízió- és rádiógyárban dolgozott, öt éve kapcsolgatjuk, tekergetjük ezt a masinát, de még egyetlen egyszer sem romlott el!... És mit szólsz ehhez a pianinóhoz? Ilyet aztán nem kapnál a boltokban, ha térdig járnád a lábad, akkor sem. Az effajtákat csokis exportra gyártották és egyetlen belföldinek sem adtak el ilyet. De a férjem abban az időben volt éjjeliőr a hangszergyárban... Vagy itt van ez a mosó- és szárítógép! Iván fiúnk kezemunkáját dicséri ez, aranyoskám. A háztartási gépek gyárában volt raktáros, amikor készítette. — ts az ott? — kérdeztem kimutatva az ablakon, az udvar sarkában állá kis kertitraktor felé pillantva. — Az is a férje munkája? — Á, nem — felelte leendő anyósom. — Az nem az ő műve. Az ipari tanuló unokámé. Aranykezű gyermek! Akkor barkácsolta össze, amikor meg-meglátogatja az apját a szovhozban, aki ott gyakorlati oktatást tartott a fiataloknak . . . De tekints már be ebbe a szobába is! Látod ezt a mesebeli bútort? Ilyet is csak exportra gyártanak. — És ezt ki készítette? Csak nem Lena? — kérdeztem elhülve. — Nem, dehogy! A kisebbik lányom, Ljuszja. — Hát Ljuszja az asztalosmesterséqhez is ért? — Nem ért az. Hanem titkárnő a bútorgyárban. Igaz, mindent megtett ezért a bútorért, de megszerezte. — És tessék már mondani, — büledeztem tovább. — Lena ilyen ... izé, ilyen aranykezű?... — Neem, — mondta büszkén leendő anyósom. — Lena nem miránk ütött. Lena — az igazat megvallva nem is a mi fajtánk. Egyáltalán nem az. Ö amolyan jövevény-féle, no... Fiatol voltam még kis butuska, amikor a szülészeti klinikán dolgoztam, mint ápolónő.,. Nagy kő esett le a szívemről. Hála az égnek, hogy Lena nem olyan. Különben fuccs lett volna az esküvőnknek. Már tudniillik a foglalkozásom miatt. Én ugyanis technikus vagyok. A kigyótenyésztő telepen dolgozom. Fordította: Krecsmáry László
